Ha jó a kedved, üsd a tenyered! – Vagy mégsem?

Előfordult már Önnel, hogy elalvás előtt önkéntelenül felidézett egy kínos autobiografikus emléket, majd esemény utáni ruminációba kezdett? Na és ha így kérdezem: Elalvás előtt gyakran eszébe jutnak régi, kínos dolgok, aztán újra meg újra rágódni kezd rajtuk? Na ugye!

Az efféle emlékek egyik gyakori szereplője az a pillanat, amikor egy koncerten lelkesen tapsolni kezdünk, majd észrevesszük, hogy rajtunk kívül senki más nem mozdul.
Még hátravan egy tétel.
Ekkor azonban már késő. A szégyen visszafordíthatatlan. Néhányan rosszalló pillantással fordulnak felénk, a zenészek arcán pedig megjelenik az a retinába égő, udvarias félmosoly:
„Nem tudja, mi a szokás…”
Kész a baj. Az emlék mostantól magányos éjszakáink hűséges kísérője lesz.
Márpedig nem igazságos, hogy három tenyércsattanás miatt közel ezerhétszáz embernyi szégyen nehezedjen ránk. A legjobb tehát megelőzni az ilyesmit.

De hogyan? Itt a megoldás!

Koncertetikett!

Ahogyan egy hangversenyen nem illik strandpapucsban alufóliás csirkecombot dézsmálni vagy egy méretes cilinderrel eltakarni a színpadot, úgy a tapsnak is megvan a maga helye és módja.

Tájékozódjunk!

A legegyszerűbb szabály szerint a zenészek színpadra lépésekor, valamint az adott mű végén tapsolunk.
Amikor a karmester és a muzsikusok megjelennek, még ugyan egyetlen hang sem szólalt meg, de a taps ilyenkor afféle közös üdvözlés: a közönség jelzi, hogy megérkeztünk, figyelünk, kezdődhet.
A mű végén pedig – ha tetszett, amit hallottunk, lelkesen; ha nem, udvariasan – ismét megtapsoljuk az előadókat.

Itt jön azonban a trükk!

Sokszor egyáltalán nem egyértelmű, mikor ér véget a darab. Vannak művek, amelyek kifejezetten jól becsapják a hallgatót: úgy hangzanak, mintha már véget értek volna, pedig valójában csak az egyik tétel fejeződött be. Ilyenkor érdemes rápillantani a műsorfüzetre, és megszámolni, hány tételből áll a darab, mennyi hangzott már el, és mennyi lehet még hátra.

De ne siessünk! Beletapsolni a mű utolsó akkordjának visszhangjába legalább olyan kellemetlen lehet, mint két tétel között elkezdeni.
Ha nem vagyunk biztosak abban, mikor érkezett el a megfelelő pillanat, figyeljük a karmestert. Amíg a pálcája vagy a keze fent marad, a teste a zenekar felé fordul, és láthatóan fenntartja a figyelmet, jobb kivárni. Amikor leengedi a kezét, ellazul, majd a közönség felé fordul, általában már biztonságosan összeüthetjük a tenyerünket.
Lehetőleg nem csak háromszor.

Karmester nélküli előadásnál hasonló módszer működik: figyeljük a szólistát. Amíg mozdulatlanul ül vagy áll, a keze a hangszer fölött marad, esetleg még a zene utolsó hangjában lebeg, ne törjük meg a pillanatot.

Itt egy kis puska, akár ki is lehet nyomtatni:

• fentmaradó kéz: még ne!

• mozdulatlan karmester: nagyon ne!

• a zenészek még a hangszerük fölött lebegnek: végképp ne!

• a karmester leengedi a kezét és megfordul: indulhat!

• a karmester lemegy, majd visszajön: továbbra is tapsolunk – nagyon jól csináljuk!

  
  

De miért nem tapsolunk a tételek között?

Hiszen az egyik rész véget ért, tetszett, mi pedig szeretnénk ezt jelezni. Hol itt a probléma?
A többtételes művek részei ugyan külön tempójelzést, sőt olykor külön címet is kaphatnak, mégis egy nagyobb egészet alkotnak. Olyan ez, mintha egy film minden jelenete után felkapcsolnák a világítást, mi pedig megtapsolnánk az operatőrt.
Lehetséges, csak kissé megtöri a történetet.

A tételek közötti csend ráadásul nem egyszerű üresjárat. Lehet az előző zene utórezgése, a következő tétel előtti feszültség, vagy éppen az a néhány másodperc, amikor kikapcsoljuk a telefonunkat, mert pont most hívnak azzal, hogy: „Sziamegvanabérszámfejtés?”

Taps helye? Nincs helye…

Az abszolút csapda az úgynevezett attacca átmenet. Az olasz kifejezés nagyjából azt jelenti: tovább, szünet nélkül. Az egyik tétel ilyenkor szinte észrevétlenül fordul át a következőbe.
Ha nem vigyázunk, nem egyszerűen a tételek között kezdünk tapsolni, hanem egyenesen a következő tétel elejébe.
Taps helye? Nincs helye.
Kellemetlen? Nagyon.
Emocionális sérülés? Felbecsülhetetlen.

A Wagner-napok eseményei mindig jó alkalmat kínálnak a tapsolás gyakorlására
© Nagy Attila, Müpa

Persze kivételek mindig vannak

Az opera más etikettet követ. Itt egy-egy ária, kettős, nagyobb együttes vagy jelenet végén teljesen természetes tapssal honorálni az előadókat. Ha valami különösen jól sikerült, lelkesebben is lehet reagálni: az opera közönsége hagyományosan jóval közvetlenebbül fejezi ki a tetszését – és néha a nemtetszését is –, mint egy szimfonikus hangverseny hallgatósága.

Az álló ovációval azért általában érdemes legalább az előadás végéig várni. Ha minden ária után talpra ugrunk, az olyan lesz, mint amikor valaki egy születésnapi bulin próbál a figyelem középpontjában lenni, pedig nem is ő az ünnepelt.
Előfordulhat az is, hogy egy különleges műsor vagy egymáshoz szorosan kapcsolódó műciklus esetében arra kérik a közönséget, hogy csak a teljes előadás végén tapsoljon. Ezt rendszerint a műsorfüzetben, a színpadon vagy egy rövid bejelentésben jelzik.

Tudni kell abbahagyni

Jó, most már tudjuk, mikor kell elkezdeni tapsolni. De mikor kell abbahagyni?
Mégsem élhetjük le így az életünket, folyamatosan tapsolva.

Márpedig ha Magyarországon egyszer elkezdődik a taps, nagyon nehezen marad abba. Előbb-utóbb ritmikussá válik, majd önálló életre kel, és egy idő után már senki sem tudja, ki irányít kit.
Ilyenkor a karmester többször is visszatérhet, felállíthatja a zenekart, külön megmutathatja a szólistákat vagy egy-egy hangszercsoportot. Ekkor lehet vagánykodni azzal, hogy bizonyos muzsikusok láttán erősebben tapsolunk, ezzel jelezve zeneértő dominanciánkat a terület többi egyede felé.

A ritmikus taps rendszerint a ráadás iránti igényt jelzi. Ettől persze még nyugodtan el lehet indulni, ha megy a busz, a ráadás pedig nem jelent jogilag kikényszeríthető extra műsorszámot. Ha a karmester már nem tér vissza, a zenészek leülnek, majd pakolni kezdenek, lassan mi is elengedhetjük a dolgot.

És ennyi az egész.

Ha nagyon elégedettek vagyunk a látottakkal, akár fhelyünkről felállva is kifejezhetjük tetszésünket
© Hirling Bálint, Müpa

Régen bezzeg lehetett

Most, hogy tisztáztuk a jelent, térjünk át a múltra, ugyanis nem mindig volt ez így.

Mozart közönsége valószínűleg nem élte volna túl a mai koncertetikettet. Ha tetszett nekik valami, tapsoltak – akár a zene közben is. Mozart egy 1778-as levelében kifejezetten örömmel számolt be arról, hogy Párizsi szimfóniájának első tétele közben a közönség pontosan annál a résznél tört ki tapsban, amelyről előre sejtette, hogy sikert arat majd.

Gen Z olvasóinknak mai nyelven: „Mozart droppolta az új tracket. Slay.”

A hangversenytermek csak fokozatosan váltak a ma ismert, komoly és szinte rituálisan csendes terekké. A 18. és 19. század közönsége gyakran beszélgetett, mozgott, és nemcsak a tételek között, hanem olykor egy-egy különösen tetszetős zenei részlet után is tapsolt. A tételek közötti taps szigorú kerülése elsősorban a 19. század végétől és a 20. század elejétől szilárdult meg.

A mai közönség ezzel szemben akkor is mozdulatlanul ül, ha közben belül teljes érzelmi összeomlást él át.

Igaz, a régi koncertek közül valószínűleg mi sem mindegyiket élnénk túl. Stravinsky Tavaszi áldozatának 1913-as párizsi bemutatóján például akkora hangzavar tört ki a nézőtéren, hogy a táncosok alig hallották a zenekart. A nézők fütyültek, kiabáltak, nevettek, egymással vitatkoztak, mások pedig az előadást próbálták megvédeni. Az esemény később „zavargásként” vonult be a zenetörténetbe, egyes források tömegverekedést is említenek.
Manapság már nem kell attól tartanunk, hogy két tétel között összevernek minket.
Még akkor sem, ha tapsolunk.

És ha mégis rosszkor tapsolunk?

Erre az esetre van egy bombabiztos tippünk.
Ha mégis egyedül csapjuk össze a tenyerünket a néma hangversenyteremben, ne meneküljünk ki. Tegyünk úgy, mintha egy különösen agresszív szúnyogot próbáltunk volna elkapni, majd magabiztosan nézzünk rá a mellettünk ülőre, és mondjuk ezt: „Nem kell megköszönni.”