Aki táncból épített hazát

Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő Zsuráfszky Zoltán gazdag pályája bizonyítja: a néptánc nem mutatós díszlet, hanem élő, erős nyelv, amelyen közösség, történelem, szenvedély és tartás egyszerre szólal meg. A fiú, akiből saját szavai szerint „az intézetben faragtak táncost”, olyan alkotó és gondolkodó művésszé vált, aki együtteseket, társulatokat, majd egész intézményeket formált és alakított.

Pedig Zsuráfszky Zoltán személyes tánctörténete nem kisgyerekkorában kezdődött: szülőfalujában, a Miskolchoz közeli Szikszón nem az a fiú volt, aki már a fürdőszobában csárdást járt. Hetedikes korában került közelebb a tánchoz, majd a gépészeti szakközépiskola és a balettintézet közül az utóbbit választotta. Az Állami Balett Intézet első néptáncos osztályában olyan mesterektől tanult, mint Györgyfalvay Katalin vagy Timár Sándor, és hamar kiderült, hogy nemcsak jó táncos, de gondolkodó alkat is.

1980-ban, alig huszonnégy évesen egy interjúban már megfogalmazta: „Nem szeretnék félemberként élni, akit csakis a tánc érdekel. A népművészet számos ismeretkörhöz kapcsolódik, széles körű történeti érdeklődést is kíván.” És valóban: nála a tánc jóval több mint lépésrend – egyenesen világlátás.

Azt mondja ekkor, hogy belső térképén a beatzenészek, a szövőasszonyok, a festők, a zenészek, a fafaragók megférnek egymás társaságában. A tánc mellett pedig ott a történelem, az irodalom, a néprajz: minden, ami a mozdulatnak súlyt ad.

Nyitottsága terelte a gyűjtés rögös útja felé is. Annak tudatában közeledett a hagyományhoz, hogy a tánc az adatok helyett a bizalomról szól. Ment Erdélybe, Gyimesbe, Szatmárba, sokszor a cigánytelep felől közelített a faluhoz, ahol elbeszélgetett a helybéliekkel, filmezett, figyelt. Egy gurál (a lengyel–szlovák határvidéken élő hegyi népcsoport) lakodalomról írt 1981-es beszámolójában plasztikusan jelenik meg, ahogy a viseletbe öltözött párokat lovas vőfélyek kísérik a templomhoz, majd reggelig tart a mulatság. A cikk végén ott a legfontosabb felismerés: a tánc ugyanazzal az erővel hatott rá viseletben és anélkül, vagyis a kulcs az emberben van, nem a külsőségekben. Később is vallotta: a magyar tánc lényege „nem elsősorban a látvány, hanem valami mély, bensőséges, meghitt érzés megnyilvánulási formája”.

A hivatásos táncosként eltöltött évek sokat adtak neki, de nem ringatták kényelembe. Az Állami Népi Együttesben szólista, majd tánckarvezető lett, közben azonban túl szűknek érezte a kereteket. Farkas Zoltán „Batyuval” létrehozott Párhuzam-estje, majd a Kodály Kamara Táncegyüttes megszületése művészi önkifejezésének adott keretet. Annak a hitnek, hogy hivatásos táncosként is lehet ugyanazzal a szenvedéllyel dolgozni, mint az amatőr mozgalomban, csak nagyobb tudással és fegyelemmel. Később ezt a belső feszültséget vitte tovább a szegedi és gyöngyösi munkákba, a Budapest Táncegyüttesbe, majd a Honvéd Táncszínház és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes élére is. A lépték változott, az ars poetica nem: az eredeti tánc- és zenekultúra elmélyült ismerete lehet csak méltó alap a színpadi táncművészetben.

Ragaszkodott az autentikus anyaghoz, de nem másolatokat akart gyártani. Az Egy mondat a zsarnokságról korán megmutatta, hogy a néptánc nyelvén is lehet történelmi szorongásról és sötét tapasztalatokról beszélni, később pedig egyre nagyobb léptékben gondolkodott. Tudta, hogy a nézőt be kell hívni a színházba, de azt is, hogy az elért minőségből nem engedhet. „A gyökereimet soha nem fogom kiszakítani” – mondta 2008-ban, és ez valójában munkamódszer. Készített nagy történelmi táncjátékot, látványos tablókban mutatta fel a Kárpát-medence etnikai sokszínűségét, számos sikert aratott külföldön, de közben a mérce változatlan volt: csak az kerülhet színpadra, aminek belső fedezete van. Megrendítő egyszerűségű korai hitvallása: „Nekem a tánc, a gyűjtés, a terjesztés, a koreografálás – az egész életem.”

Aki látta próbán dolgozni, tudja, hogy számára a szenvedély az alapértelmezett üzemmód. Ezért tudott vezetőként is hiteles maradni: a néptáncot belülről éli. Kossuth-díjas alkotóként, a nemzet művészeként a Honvéd Együttes élén ma már mint koreográfus, művészeti vezető és ügyvezető is nagy rendszereket tart mozgásban, de a szemlélet a pálya eleje óta ugyanaz maradt: a hagyomány csak akkor él, ha van, aki személyes tétként viszi tovább.

Zsuráfszky Zoltán nem őrizni akarja a néptáncot, hanem működtetni. Nosztalgia helyett a jelenben, sőt, alkotói energiáit ismerve mondhatjuk, hogy a jövőben gondolkodik. Feleségével és állandó alkotótársával, a szintén Kossuth-díjas Zs. Vincze Zsuzsával évtizedek óta e nemes célért dolgoznak nap mint nap. Mindenki „Zsurája” ezért tudott egyszerre pedagógus, koreográfus, társulatvezető és kultúraszervező lenni. És ezért hat nagy erővel az a mondata, hogy „a táncnyelvem is magyar”.

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2025/26-os évadának 3. számában jelent meg.