Önmagunk megértése a világ megértése – Nádas Péterre emlékezünk

Ha a kortárs magyar próza visszavonhatatlanul egyik legfontosabb, nemrég eltávozott alkotójának portréját szeretnénk megrajzolni, óhatatlanul túl nagy fába vágjuk a fejszénket. Hiszen a prózafordulat egyik vezéralakjának életművéről rengeteg elemzést olvashatunk rövidebb lélegzetű szövegektől monumentális monográfiákig – így aztán az egyszeri olvasó azt is hihetné, hogy Nádas Péter művészete már-már befogadhatatlanul sűrű és összetett volt, és külön rákészülést igényel egy rövidebb alkotásával való megismerkedés is.

Nagyobbat nem is tévedhetnénk, mert bár valóban az egyik legtermékenyebb, műveinek terjedelmét tekintve is vaskos oeuvre-rel rendelkező szerzőről van szó, Nádas Péter könyvei mégis már-már megrögzött módon ugyanazt a kérdést járják körül: mit is kezdünk mi, emberek egymással, és mindazzal a sűrűn fortyogó káosszal, amit legegyszerűbben történelemnek szokás nevezni.

Nádas tekintetének súlya ezeken a személyközi helyzeteken, világos vagy épp zavaros pillanatokon pihen meg, pásztázó figyelmét egyetlen apróság sem kerüli el. Kérlelhetetlen elhivatottságával rögzíti mindazt, ami az emberben lakozik: legyen az felemelő vagy éppen lesújtó, gyönyörű vagy visszataszító, nemes vagy bestiális. Nincs benne könyörület a karaktereivel szemben, ahogy önmagával szemben sem: az írás számára szó szerint élet-halál kérdése.

Tizenhat évesen – tanulmányait megszakítva – fényképész szakmunkástanuló lesz, három évvel később a Nők Lapja fotóriporter-gyakornokaként kezd dolgozni, ezzel párhuzamosan pedig hozzáfog A Biblia című első kötetéhez, amelyet 1967-ben ki is adnak. 1968-tól lát neki az Egy családregény vége című regényhez, amelyet 1972-ben fejez be, de végül csak 1977-ben jelenik meg, és hozza el számára az általános elismertséget. A prózafordulat meghatározó kötetében már ekkor megjelenik a Nádas pályájára mindvégig jellemző emlékezetközpontúság. A regény főszereplőjének, Simon Péternek nagyapja újra és újra elmeséli családjuk történetét – minden ismétléssel újabb rétegét bontva ki az igazságnak, és újabb feladatot róva a főhősre, akinek sorsát egyszerre határozza meg a zsidó hagyomány, a Rákosi-diktatúra terrorja és a nagyapa által jelenné emelt családi mítosz, amelynek a fiú egyszerre örököse és lerombolója.

1973 nyarától az Emlékiratok könyve első változatán dolgozik, de a kéziratot majd egy évvel később megsemmisíti, s néhány hónap múlva kezdi írni a regénynek azt a változatát, amelyet ismerünk – az írás folyamata egészen 1985 tavaszáig tart. Az életmű egyik csúcsteljesítményének tartott darabja egyszerre folytatja és meg is haladja az első regény narratív komplexitását: itt látjuk először igazán kibomlani azt a lenyűgöző osztott figyelmet, amelyben a regény szereplői közötti viszonyok és a történelmi események egymásra ágyazottan, egymásba fonódva, egyszerre, de többrétegűen jelennek meg. A sok szálon futó cselekmény három idősíkjában voltaképp három emlékiratot olvashatunk. A regényben nemcsak különböző korokkal, különböző elbeszélői szólamokkal találkozunk, hanem olyan lélektani és testi analízisekkel, amelyekkel korábban a magyar prózában senki nem próbálkozott.

Az Emlékiratok könyve után szinte azonnal beleveti magát egy újabb hatalmas vállalkozásba – az életmű másik csúcsának számító Párhuzamos történetek megírásába. Ez az alkotói folyamat azonban minden addiginál hosszabb ideig, húsz éven át tart, a 2005-ben a Bárka Színházban bemutatott regény háromkötetesre, 1520 oldalasra duzzadt úgy, hogy Nádas elkezdte és majdnem meg is írta a regény negyedik kötetét is, amely azonban végül sosem jelent meg. „Befejeztem az előzőt [az Emlékiratok könyvét] 1985 áprilisában, és elkezdtem a következőt 1985 nyarán. Ez egy elég őrült döntés volt. Tisztán tizennyolc évet számolok erre a munkára. Mert a két időpont között eltelt húsz évben voltak persze hosszabb leállások. A leghosszabb 1993-ban, amikor vissza kellett építeni magam az infarktusból. (…) Az esszéket vagy bármi mást, cikkeket, mindenféle előadásokat, a Saját halált is este írtam, úgymond másodállásban. De azt lehet mondani, hogy 1995-től főmunkaidőben máson nem dolgoztam, csak a regényen” – mesélte az alkotói folyamatról Károlyi Csabának az Egy teljes év című beszélgetőkönyvben. A rendhagyó családregény egyben a huszadik század története is, amelyben a szereplők életét nemcsak átszövi és letarolja a történelem, hanem az élettörténetük válik magává a történelemmé. A Párhuzamos történetekben minden szál összefonódik mindegyik szereplővel, és ez nem az írói leleménynek köszönhető. Nádas emberfeletti vállalásával épp azt mutatja be nekünk, hogy az emberiség története nem egyes, különálló sorsokból építkező lineáris alakzat, hanem a legsűrűbb szövéssel szőtt háló, amelyben tettek és testek olvadnak egymásba, és határozzák meg egymás sorsát korokon és országokon átívelően.

A fenti idézetben említett Saját halál című könyvében 1993-as infarktusának történetét írja meg. Azt az alapvetést igyekszik átírni, hogy az irodalom lététől fogva egyetlen dolog dokumentálására képtelen: az író nem tehet tanúságot a saját haláláról. Nádas Péter infarktusakor a klinikai halál állapotába került, írása pedig ennek a tapasztalatnak valamennyi aspektusát igyekszik megragadni és rögzíteni. Talán nincs még egy olyan Nádas-kötet, amelyben nagyobb jelentősége lenne az emlékezés pontosságának, a szerző egyúttal a lehetetlennel is játszik. Azt próbálja kideríteni, hogy lehetséges-e visszaemlékezni és maradéktalanul beszámolni egy olyan állapotról, amelyben az azt átélő klinikai értelemben a tudatán kívül kerül. A könyv még a Párhuzamos történetek előtt egy évvel, 2004-ben jelent meg.

Ezután újabb nagyszabású írói vállalás következett: majd két évtizedes munkát követően, 2017-ben jelent meg a Világló részletek (Emléklapok egy elbeszélő életéből) című kétkötetes memoár, amely az író személyes családtörténetének feldolgozásával – az emlékek szisztematikus és körültekintő ellenőrzésére törekedve – mutatja be Magyarország több mint százéves történetét.

Az olvasók azt hihették, hogy az életmű már a lezáráshoz közelít, ám a nyolcvanéves korában, 2022-ben megjelent Rémtörténetek igazi meglepetéskötet volt Nádastól. Meghökkentő történetszövésével, sűrűn váltakozó regiszterekben áradó nyelvén egy vízparti település hétköznapi világát tárja elénk, ahol jó és esendő figurák, valamint misztikus szellemek között bolyong az olvasó.

Ezután három évvel, 2025 novemberének elején jelent meg Halott barátaim című utolsó könyve, amelyben saját emlékei szerint beszéli el azt a különös rendet, ahogyan Polcz Alaine-nel, Mészöly Miklóssal és Esterházy Péterrel négyen egymás életébe fűződtek. Ahogy minden könyvében, úgy a Halott barátaimban sem tesz másként: ön- és világértelmező nagyepikai szólamaival megpróbálja megragadni mindazt, ami emberré tesz minket.

A szeptember 22-i Literárium Extra ezt a nagyszerű életművet volt hivatott ünnepelni, ám Nádas Péter augusztus 26-i halálhíre átírta a forgatókönyvet. Az est varázsát azonban a próbafolyamat alatt érkezett szomorú hír sem tudja elhalványítani. Egy valódi géniusz megrázó és felejthetetlen búcsúja lesz ez; átlépés az örökkévalóságba, indulás a megírt halott barátok után.