Müpa Filmklub
Csak akkor fáj, ha nevetek
Szemelvények a magyar filmvígjátékok és filmszatírák történetéből
A filmvígjáték furcsa holmi. Öregszik is, meg nem is. Vannak olyan emberi gyarlóságok, amelyeken még kilencven év múltán is nevetünk, de az idő múlásával a régi filmekben a közéleti humor, a szatíra egyre életlenebbé válik. És kissé elhomályosodik az a kor is, amelyben születtek. Mostanság kevesebb a masamód, a közérteket diszkontok váltották fel, az országhatár átjárható. Mást jelent ma vállalkozónak lenni, mint negyven éve, egy cseppet emelkedett a panelek négyzetméterára, és a körülményes ipari kamerák helyett a kukkolást ma már sokkal korszerűbb és apróbb szerkezetekkel gyakorolhatják a kíváncsi természetű személyek és intézmények. (A vitatható esztétikummal rendelkező munkásőr-egyenruha szabásáról sem esik mostanság túl sok szó.)
A Müpa Filmklub sorozata tehát egyfajta időutazás is. Nosztalgia? Ez már a nézőkön múlik. Lesz, aki elandalodik a korabeli utcaképtől, a ma már csak OT-rendszámmal közlekedő járművektől. Az igazi kaland azonban sokkal inkább az, hogy amikor felkapaszkodunk a mozivásznon megjelenő múltunkra, egy furcsa kilátó tetején találjuk magunkat. És letekinthetünk a jelenünkre. A Müpa Filmklub mostani filmjei a hatvanas évek szélhámosságaitól elvezetnek bennünket mai korba, a mulattató módon összecsúszó térbe, időbe, multikultiba. Hangosan nevetni szabad.
