Müpa Filmklub

Csak akkor fáj, ha nevetek

Szemelvények a magyar filmvígjátékok és filmszatírák történetéből

Tisztáznunk kell rögtön a legelején: a filmvígjáték nem műfaj. Inkább egyfajta doboz, amelybe laza mozdulattal hajítjuk mindazon filmeket, amelyeken nevetni lehet. Természetesen megpróbálhatjuk a nevetés mineműsége alapján csoportosítani a vígjátékokat. Ennek alapján lennének mosolygós, röhögős, önfeledten kacagós, kuncogós stb. filmek. Elég pontatlannak tűnik. Az ugyanis, hogy min nevetünk, mit találunk mulatságosnak, meglehetősen változékony. Függ a kortól, a kultúrától, a közösségtől – sőt még a néző aktuális hangulatától is. Mást találunk viccesnek egy némafilm-burleszkben, mint egy romkomban, másként nevetünk egy szatírán, mint egy paródián. Hosszú időbe telne felsorolni. A Müpa Filmklub új sorozata a magyar filmvígjátékok kilencven évét járja be. Felfedezőút az időben. Nagy kaland. A filmalkotóknak, filmcsinálóknak elég alaposan kell ismerniük korukat és közönségüket ahhoz, hogy a poénjaik célba találjanak. A filmklub viszont lehetőség arra, hogy felderítsük, miként változtak a nézeteink, előítéleteink, értékeink az évtizedek során.

A sorozat első három darabja – Pesti mese (1937), A csodacsatár (1956/1957), Mici néni két élete (1963) – arról tanúskodik, hogy noha a magyar filmnyelv nem változott meg alapjaiban huszonhat év alatt, minden más igen. A vígjátéki karakterek, a helyzetkomikum, a mulattató párbeszédek, a gegek mögött kirajzolódik akkori világunk a maga kétségeivel, kérdéseivel. És lesz, amin még ma is tudunk nevetni.