A nagy Mozart-összeesküvés

A varázsfuvola valószínűleg örök klasszikus marad. Felejthetetlen dallamok, mesebeli próbatételek, varázserejű tárgyak, hercegek, királynők, no meg a jó és a rossz küzdelme – mindaz, amitől egy történet évszázadokkal később is ismerősnek hat. Süsütől a horrorig. Csakhogy A varázsfuvola felszíne alatt van még valami. Elég kicsit megkapargatni a mesebeli díszletet, és olyan szálakba botlunk, amelyekre még a legvadabb Süsü-epizódok alapján sem számítanánk.

Szabadkőművesség

A szó hallatán alufóliasapkák, háttérhatalmak és titkos rituálék jutnak eszünkbe. Nem feltétlenül Mozart, és még kevésbé egy madárember, aki csengettyűvel rohangál. Pedig Mozart valóban szabadkőműves volt. A varázsfuvola szimbolikájában, szereplőiben, zenéjében és egész gondolatvilágában újra meg újra felbukkannak a szabadkőművességhez kapcsolható elemek. A kérdés az, hogy mennyire.

Na de mi is volt valójában a szabadkőművesség Mozart korában?

A 18. századi páholyok művelt polgárok, arisztokraták és értelmiségiek közösségei voltak, amelyek a felvilágosodás eszméit – az észszerűséget, a műveltséget, az erkölcsi fejlődést, a testvériséget és bizonyos fokú vallási türelmet – hangsúlyozták. Találkozóikat ugyanakkor rítusok, jelképek és beavatási szertartások kísérték, ami kellően titokzatos aurát kölcsönzött nekik.

Ebbe az értelmiségi aurafarmingba lépett be Mozart is 1784-ben. Nemcsak névleges tagként: páholyi alkalmakra is komponált műveket, baráti körének több tagja pedig szintén ehhez a közeghez tartozott.

Mindezt magával vitte A varázsfuvolába is.

Alufóliasapkát a fejre!

Mozart zenéjében időnként már-már titkos mikrodramaturgiákat fedezhetünk fel. Gondoljunk csak a Don Giovanni báljelenetére, ahol különböző társadalmi világok zenéi szólalnak meg egyszerre, eltérő táncokban és metrumokban. Néhány ütem elég ahhoz, hogy Mozart elmondja, ki honnan érkezett.

A varázsfuvola sem szenved hiányt hasonló apróságokban.

A „Bei Männern, welche Liebe fühlen” kettősben Pamina és Papageno ugyanannak a zenei gondolatnak a változatait énekli. Pamina dallama finomabban díszített, Papagenóé egyszerűbb. Mintha ugyanazt a gondolatot beszélnék két különböző zenei nyelvjárásban: az egyikük hercegnő, a másikuk madarász, aki nemrég még azzal dicsekedett, hogy ő fojtotta meg a sárkányt.

Aztán együtt kezdenek énekelni.

Mozart előbb érzékelteti, hogy két különböző világból érkeztek, majd éppen a szerelemről szóló részben olvasztja össze a szólamokat. A társadalmi különbség nem tűnik el – egyszerűen jelentéktelenné válik.

Na de vissza a gyíkemberekhez!

A nyitány elején három ünnepélyes akkord fogadja a közönséget. Még a telefonunkat sem némítottuk le, de fél lábbal már konspirálunk. A három akkordot régóta kapcsolatba hozzák a szabadkőműves beavatási szertartások kopogásaival.

Biztosan tudjuk, hogy Mozart ezt akarta velük mondani? Nem. Gyanús? Meglehetősen.

Főleg azért, mert a nyitány Esz-dúrban van.

Hány béje van az Esz-dúrnak?

Három.

És itt kezd az egész kellemetlenné válni annak, aki továbbra is a véletlenekben szeretne hinni. Három dáma szolgálja az Éj királynőjét, három fiú vezeti Taminót, és három templommal is találkozunk.

Persze a hármas szám nem Mozart találmánya, és nem minden előfordulása titkos üzenet. Mesékben, vallási szimbolikában és az európai kultúrában egyébként is mindenütt ott van. Csakhogy a szabadkőművességben szintén kitüntetett jelentősége volt – A varázsfuvolában pedig feltűnően sokszor tér vissza.

A próbatételek talán még beszédesebbek. Tamino nem egyszerűen videójáték-főhősként teljesít néhány questet: próbákon keresztül válik alkalmassá arra, hogy beléphessen egy zárt közösségbe, amely magasabb tudást, bölcsességet és erkölcsi fejlődést ígér neki. Ez már nagyon erősen emlékeztet a szabadkőműves beavatásra.

Ugyanez igaz a fény és a sötétség ellentétére. Önmagában ez nagyjából annyira szabadkőműves-motívum, mint amennyire a kard Star Wars-utalás. Itt azonban a fény tudást, észt és megvilágosodást is jelent. Sarastro birodalma ezekre az eszményekre épül, ennek ellenpontja pedig az Éj királynőjének világa.

Ha pedig már Sarastro: emberünk jobban rá van állva Íziszre és Oziriszre, mint az a kellemetlen ezo lány hatodikból. A 18. századi szabadkőművességet erősen vonzotta az idealizált ókori Egyiptom és feltételezett ősi bölcsessége. Sarastro papi közössége, az „O Isis und Osiris” és a beavatási rítusok mind szépen beleillenek ebbe a képzetkörbe.

Ha ez még mindig véletlen, Mozart igazán pechesen válogatta össze a véletleneit.

Azonban volna itt még valami.

Nagyon menő ez a sok felvilágosodás és konspiráció, győzött a jó, mehetünk haza – de mielőtt Sarastro templomára ráakasztanánk a „18. századi progresszív low cortisol klub” táblát, érdemes még egy pillanatra megállni.

A varázsfuvola felvilágosult humanizmusa ugyanis meglehetősen 18. századi módon működik. A mű több helyen nyíltan bizalmatlan a nőkkel szemben: az egyik pap szerint a nő „keveset tesz és sokat fecseg”, Sarastro pedig arról beszél, hogy a női szíveket férfinak kell vezetnie. Bölcs férfiakból álló közössége tehát nem éppen az egyenjogúság élcsapata. A felvilágosodásnak is voltak vakfoltjai.

Talán ezért sem árt néha levenni az alufóliasapkát. Bármennyire úgy érezzük, hogy megfejtettük a jeleket, összekötöttük a pontokat és a rejtett tudás birtokába jutottunk, könnyen lehet, hogy valami egészen nyilvánvaló közben elkerülte a figyelmünket.

És akkor még mindig messze vagyunk a fénytől.