Klezmer revival, újratöltve

Nagyszabású turné keretében, egyenesen New Yorkból érkezik a Müpába a műfaj élő klasszikusa, a fennállásának negyvenedik évfordulóját ünneplő Klezmatics.

A „klezmer revival” – ahogy Michael Alpert jiddis zenész, etnomuzikológus nevezte ezt a stílusirányzatot – New Yorkban élő fiatal zenészek progresszív mozgalma volt az 1980-as években, akik Dave Tarras, Naftule Brandwein és más Kelet-Európából kivándorolt zsidó klezmerek hagyományos zenéjét fedezték fel és értelmezték újra. E rendkívüli ismertséget elérő irányzat egyik meghatározó formációja az 1986-ban alakult Klezmatics.

A zenekar történetének első jelentős állomását egy iskolai együttes jelentette, amelynek születésére Frank London – a Klezmatics egyik alapítója, akire sokszor vezetőként tekintenek ebben a kollektíven működő formációban – a következőképpen emlékszik vissza: „A New England-i Konzervatóriumban professzorom, Hankus Netsky megkérdezte, szeretnék-e egy új projektben klezmer és jiddis zenét játszani. Soha nem hallottam korábban ilyesmit, de igent mondtam. Ez lett a Klezmer Conservatory Band, és ennek köszönhetően ismerkedtem meg ezzel a csodálatos zenei műfajjal és stílussal.” (A Klezmatics néhány évvel később, 1986-ban állt össze, és az alapítók közül hárman máig aktív tagjai a zenekarnak.) A nehézséget az jelentette – és egyben ez teszi hitelessé is az így alkotó zenekarokat –, hogy New Yorkban a mai napig élnek olyan vallásos haszid közösségek, amelyekben élő tradíció a zsidó zene, ezért egyes dallamok játékának módja, de akár a helyszíne és időpontja is szabályokhoz kötött. Ehhez képest a Klezmatics tagjai, akik mindig is különböző zenei háttérrel rendelkeztek, éppen azt találták izgalmasnak, amikor eltérhettek a hagyományos előadásmódtól, akár a jazz, de legalább ennyire a rock vagy éppen a táncolhatóság irányába. „Sohasem voltam »csak« jazz-zenész. Szeretem, játszom, tanulom és élvezem a zene széles skáláját az afrokubaitól a balkánin, brazilon át a kísérleti zenékig, a rockot, popot és mindenféle fúvószenekari zenét” – jelentette ki érdeklődésemre a trombitás London.

Eredetileg az számíthatott elismerésre ebben a műfajban, aki végig tudott muzsikálni egy hagyományos New York-i zsidó esküvőt. Ez a maga 5-6 órás időtartamával és szekciókra osztott zenei blokkjaival – ceremóniazenék, swing, tradicionális klezmer olyan zenei betétekkel, mint például a Hegedűs a háztetőn, medley, azaz egyveleg, továbbá izraeli táncok, rockfeldolgozások és végül Shlomo Carlebach szerzeményei – korántsem magától értetődő feladat. Erről az érdekes, ma is élő zenei kultúráról sokat beszélgettünk a Klezmatics másik fúvósával, Matt Darriau-val, amikor egy alkalommal én szállítottam New Yorkból Philadelphiába egy haszid esküvőre zenélni. Miközben az autóban gyakorolt, elmondta, hogyan működik náluk az a kézjelrendszer, amellyel a kapelye, azaz a zenekar vezetője irányítani tudja, hogy a második és harmadik szólam miként jelenjen meg a témajátékban, hiszen számos folyamat – megfelelve a népzenei gyökereknek – nincs előre rögzítve a kottában.

KLEZMER

Az elnevezés a jiddis kli zemer kifejezésből ered, amelynek pontos fordítása ‘eszközzel zenét csinálni’. A kelet-európai zsidó kultúrában általában hangszeres népzenei együttest, tágabban az általuk játszott zenét értik alatta.

A Klezmatics nem csupán a klezmer addig fennálló kereteit tágította sikerrel, de hiteles is tudott maradni. Mindez néhány év leforgása alatt világsikert hozott számukra, majd olyan elismeréseket, mint például a Grammy-díj, amelyet Wonder Wheel: Lyrics by Woody Guthrie című, nyolcadik albumukkal nyertek el a legjobb kortárs világzenei album kategóriában. A zenekar azonban egyedülálló abban a tekintetben is, hogy szervesen tudta vegyíteni a kifejezetten instrumentális klezmert a jiddis dalokkal, köszönhetően a varázslatos hangú Lorin Sklambergnek, a Klezmatics harmonikásának.

A zenekar Rhythm+Jews című albumát, amelyen az eksztatikus énekszólamokra épülő Shnirele Perele is szerepel, Marton László „Távolodó”, a Sziget világzenei programjainak szerkesztője egyenesen a kedvenc lemezének nevezte.

A Klezmatics tagjai arra is hangsúlyt fektettek, hogy zenéjükben társadalmi és politikai kérdésekre reagáljanak. Jó példa erre Bulgars / The Kiss című számuk, amelyet az ACT UP „kiss-in” elnevezésű, az AIDS-aktivizmus melletti tiltakozó akciója inspirált. „Amikor negyven évvel ezelőtt megalapítottuk a zenekart, nemhogy terveink nem voltak, de fogalmunk sem volt a jövőről. Csak élveztük a játékot, a jiddis és klezmer zene tanulását és felfedezését. Már korán rájöttünk, hogy két dologra vagyunk igazán alkalmasak: a zenét társadalmilag hasznosítani, és a hagyományt továbbvinni, személyes bélyegünket rányomni a zenére és a jiddis kultúrára” – összegzi kérdésemre ars poeticájukat Frank London.

Megállásról azonban szó sincs: a kerek évfordulóra megjelentették az együttes legújabb, szám szerint tizenhatodik albumát, a We Were Made for These Timest. „A Klezmatics hosszú és gyönyörű utat járt be, amely még korántsem ért véget. Folyamatosan kísérletezünk: új zenéket fedezünk fel, új együttműködésekbe kezdünk. Ennek köszönhetően tudunk még mindig izgalmas, élő, vibráló, sziporkázó és kihívásokkal teli módon játszani. Emellett hűek maradtunk a céljainkhoz és az elveinkhez is: a zenét eszközként használjuk a társadalmi igazságosság elérése érdekében, azért, hogy összehozza az embereket, szembeszállva az elnyomással és a szabadságot hirdetve. Legutolsó felvételünk is ezt bizonyítja” – vallja London. Minden bizonnyal ennek lehetünk majd szem- és fültanúi budapesti jubileumi koncertjükön is.

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2025/26-os évadának 3. számában jelent meg.