A csend ideje – Kell-e a művészetben szünet?

A művészek élete a nézőtérről pompázatosnak, sokszor irigylésre méltónak is tűnhet: estéről estére azt csinálják, amit szeretnek, jutalmuk pedig vastaps és kritikai elismerés. Legalábbis kívülről ezt látjuk.

A valóságban azonban a művészi pálya tele van ellentmondásokkal, főként a mai világban. Miközben az alkotás természeténél fogva időt, elmélyülést, kísérletezést és olykor teljes visszavonulást igényel, a kulturális közeg éppen az ellenkezőjét várja. Az állandó jelenlét szinte kötelező: aki nincs szem előtt, könnyen elveszítheti relevanciáját. A közönség figyelmét fenn kell tartani, hiszen mindig akadnak mások, akik készen állnak elfoglalni az átmenetileg megüresedő helyet a színpad közepén.

Felmerül hát a kérdés: mi történik, ha a művész hátralép a reflektorfényből, és időszakosan vagy akár véglegesen kiszáll ebből a körforgásból? Kell-e néha abbahagyni az alkotást ahhoz, hogy újra legyen mondanivaló? Vajon valóban önismereti lépés-e a visszavonulás, vagy inkább menekülés? És mi történik akkor, ha a szünet nem választás, hanem kényszer?

Nézzük, kik és hogyan élték meg a csendet a művészvilágban.

A tudatos csend: amikor a művész maga mondja azt, hogy elég

A művészi pályán a visszalépés kívülről sokszor a legnagyobb kockázatnak tűnik. Pláne ha ez a karrier csúcspontján történik. Mi a helyzet azonban akkor, ha a visszalépés tudatos döntés, és a művész nem a sikertől, hanem a siker által diktált életformától akar távolodni?

A kanadai zongoristazseni, Glenn Gould 31 évesen döntött úgy, hogy visszavonul a színpadtól. A közönség döbbenten fogadta a döntést, hiszen Gould világszerte ünnepelt előadónak számított, akiért a nézők és a kritika egyaránt rajongott. Ám az érzés nem volt kölcsönös: Gould saját bevallása szerint kifejezetten utálta a közönséget, az állandó koncertezés fizikailag és lelkileg is kimerítette. Bár többet nem lépett fel nyilvánosan, 1982-ben bekövetkezett haláláig közel 40 albumot rögzített a már korábban felvett korongok mellett.

Piotr Andreszewski alkotói szabadsága alatt szívesen fordul más műfajok felé: 2016-ban dokumentumfilmet rendezett szülővárosáról, legutóbb pedig memoárján dolgozott

Piotr Anderszewski mindössze 21 éves volt, amikor szó szerint lesétált a színpadról egy zongoraverseny elődöntőjében. Az ok: nem volt megelégedve a saját játékával. De nem ez volt az egyetlen eset, hogy hátat fordított a zongorának: 2011-ben 18 hónapra hagyott fel a koncertezéssel, 2016-ban pedig a Humans of New York Facebook-posztjában jelentette be, hogy határozatlan időre alkotói szabadságra megy. Úgy fogalmazott, nem akar egy évi 200 koncertet adó fellépőrobottá válni, az állandó nyomás és a magas elvárások pedig megnehezítik, hogy egy művész jól érezze magát a színpadon vagy kísérletezzen. Úgy véli, ezek a szünetek segítenek abban, hogy friss szemlélettel tudjon visszatérni a színpadra.

Amikor nincs választás: a külvilág közbeszól

Nem minden hiátus mögött áll azonban tudatos döntés. Sokszor a csend nem menedék, hanem kényszer: a művésznek úgy kell megtalálnia a saját hangját, hogy közben a külvilág is beleszól abba, megszólalhat-e egyáltalán.

A sztálini Szovjetunióban a zeneszerzők alkotásait művészeti helyett gyakran politikai mérce alapján bírálták. Ez alól Sosztakovics sem volt kivétel: hol megalázták, hol magasztalták, a legmagasabb állami kitüntetésekben részesült, miközben művei (például A mcenszki járás Lady Macbethje) egyik pillanatról a másikra tiltólistára kerülhettek. A zsdanovi kultúrpolitika mások mellett őt sem kímélte, közel nyolc évig egyetlen szimfóniáját sem mutatták be. Kettős életet élt: miközben a hivatalos elvárásoknak megfelelve hazafias kantátákat és filmzenéket komponált, valódi, mély és sokszor kormánykritikus gondolatait az asztalfiók mélyére rejtett művekbe öntötte.

De az óceán túloldalán sem volt mindig rózsás a helyzet. Nina Simone 1964-ben megjelent, Mississippi Goddam című dalával nyíltan állást foglalt a faji megkülönböztetés ellen, ugyanakkor feketelistára is került miatta. Az FBI megfigyelte, a rádióállomások és lemezboltok bojkottálták, a koncertszervezők és a tévéműsorok pedig elfordultak tőle, ezáltal a megélhetése is veszélybe került. A sokasodó pénzügyi nehézségek, az emberjogi mozgalom összeomlása, valamint egyre súlyosbodó mentális és családi problémái miatt 1970-ben elhagyta az Államokat, és évekre felhagyott a zenéléssel.

A leghangosabb csend: ami belülről jön

A művészt nemcsak a külvilág kényszerítheti megállásra. Néha a legnagyobb akadály belülről érkezik: egy kudarc, veszteség, alkotói válság vagy az önmagukba vetett hit megingása. Ilyenkor a csend kívülről talán üresnek tűnik, belül azonban kérdések, kétségek és újrakezdési kísérletek tölthetik meg.

Amikor 1893-ban Csajkovszkij meghalt, az akkor 20 éves Rachmaninov lelkileg összetört. Példaképének halála, majd 1. szimfóniájának botrányba fulladt bemutatója mély apátiába taszította az ifjú zeneszerzőt, amin egyre gyakoribb alkoholfogyasztása csak tovább rontott. Három évig egyetlen hangot sem komponált. Végül a hipnoterápia segítségével sikerült visszatalálnia önmagához, ám az 1917-es bolsevik forradalom és a kényszerű emigráció újabb válságba sodorta. Oroszország elhagyásával mintha a komponálás iránti vágya is elveszett volna. Családja megélhetése miatt újra koncertezni kezdett, ami minden idejét felemésztette, és közel egy évtizedig nem írt új zenét. Az alkotói csendet a 4. zongoraverseny 1927-es bemutatója törte meg. Végül Svájcban találta meg újra önmagát, és ezzel együtt az alkotás iránti szenvedélyt.

Edward Elgar karrierjét is kettészakította egy hosszabb alkotói válság, ám nála mindez pályája végén következett be. Az első világháború borzalmai és legfőbb támasza, szeretett felesége halála után szinte teljesen felhagyott a zeneszerzéssel. Bár karmesterként továbbra is aktív maradt, visszavonultan élt vidéki otthonában, idejét kutyáival, lóversenyekkel és különös hobbijával, otthoni kémiai kísérletekkel töltötte. Élete végén a BBC felkérésére még belekezdett a 3. szimfóniába, de már nem tudta befejezni, utolsó nagyszabású zenekari műve így a 20. század egyik legmegrendítőbb hangszeres vallomása, az e-moll csellóverseny lett. Egy olyan művész tragédiájának zenei lenyomata, aki túlélte azt a kort és kultúrát, amely az ihletét adta.

A csend mint alkotói tér

A művészi nyelv átalakulása sokszor csendben történik. Ilyenkor a művész nem azért vonul vissza, mert nincs mit mondania, hanem mert időre van szüksége ahhoz, hogy valami újat hozzon létre.

Az 1960-as években az észt zeneszerző, Arvo Pärt a szovjet avantgárd egyik legígéretesebb, de folyamatosan cenzúrázott alakja volt. Amikor 1968-ban bemutatták Credo című darabját, a szovjet rezsim szinte azonnal betiltotta. Pärt ekkor saját korábbi technikáit és a kortárs nyugati zene útjait is zsákutcának érezte. „A zene elveszítette a lelkét” – fogalmazott később. Közel nyolc éven át alig publikált új művet, miközben figyelme egyre inkább a spiritualitás felé fordult. Áttért az ortodox keresztény hitre, és alapjaiban gondolta újra a zenéhez való viszonyát. Szakított a modernista technikákkal, és kialakította saját, később világhírűvé vált zenei nyelvét, a tintinnabulit. Ennek első darabja, az 1976-os Für Alina már egy egészen új Pärt hangján szólalt meg.

Arvo Pärt egy teljesen új művészi nyelvet akotott 8 éves hallgatása alatt @ Brigit Puve

A zárkózott brit énekesnő, Kate Bush 1979-ben, élete első – és végül utolsó – turnéja után, 20 évesen döntött úgy, hogy hátat fordít a színpadnak. De nem a zenének. Házi stúdiójának magánya olyan alkotói szabadságot adott neki, amit a turnézás fizikai és logisztikai kényszere sosem tett volna lehetővé. A teatralitást a színpad helyett immár a hangzásba építette be, a Fairlight CMI szintetizátor segítségével saját hangját is kísérleti alapanyaggá alakította, és egyre összetettebb, önálló zenei világokat hozott létre. A visszavonulásból végül egy egészen új művészi korszak született. 2014-ben még egyszer visszatért a színpadra: londoni koncertsorozatának 22 estéjére a jegyek mindössze 14 perc alatt fogytak el. A diadalmas visszatérés azonban nem változtatott az elhatározásán: Bush azóta sem turnézott újra.

Az örök csend, amiből nincs visszaút

Néha pedig a csend az utolsó szó. Egy pálya nem feltétlenül egyetlen nagy fináléval ér véget: van, amikor egyszerűen elfogynak a művek, és marad a kérdés, hogy a hallgatás vajon befejezetlenség, tudatos döntés vagy maga is egyfajta végső művészi gesztus-e.

A zenetörténet egyik legnagyobb és legrejtélyesebb visszavonulása Jean Sibelius nevéhez fűződik. A finn nemzeti zene megteremtője, akinek születésnapját még életében nemzeti ünneppé nyilvánították, 61 évesen hagyott fel a zeneszerzéssel, és élete utolsó harminc évében lényegében nem született tőle jelentős új mű. A történelemkönyvekben Järvenpää csendjeként emlegetett időszak mögött több tényező állhatott: bénító perfekcionizmus, a modern zenei világtól való elidegenedés, valamint súlyos testi és lelki küzdelmek. Sibelius és családja a külvilágtól egyre inkább elzárkózva élt az Ainola nevű erdőszéli faházban. A zeneszerző sokáig még a vezetékes vizet sem engedte bevezetni: a csövek zúgása zavarta volna a ház csendjét.

Sibelius és felesége, Aino järvenpää-i otthonukban, az Ainola nevű erdőszéli faházban © Eric Sundström / Helsinki City Museum / CC BY 4.0

Miközben ő maga hallgatott, kultusza csúcsára ért: Finnországban nemzeti hősnek kijáró tisztelet övezte, továbbra is állami életjáradékot kapott, és a világ vezető karmesterei látogatták meg, hogy az új szimfóniáról kérdezzék. Ez a hatalmas elvárás csak tovább növelte a rá nehezedő nyomást.

Sibelius alkotói csendje nem a tehetség hirtelen elvesztése volt, hanem egy tudatos, fájdalmas és méltóságteljes művészi döntés. Inkább a totális hallgatást választotta, mintsem hogy megalkudjon saját, legmagasabb szintű zenei elvárásaival szemben.

Van, akinek nem hiányzik a csend

De nem minden művésznek van szüksége hosszú visszavonulásra, és nem minden alkotói pálya követi a visszatérés dramaturgiáját. Vannak, akik számára éppen a folyamatos munka, a fellépések, az új feladatok és az állandó jelenlét teremti meg azt a közeget, amelyben alkotni tudnak. Plácido Domingo híres mottója például így szól: „Ha megállok, berozsdásodom!”

Nincs egyetlen helyes ritmus: van, akit a csend visz előre, mást pedig éppen a folyamatos mozgás. Talán nem is az a kérdés, hogy kell-e szünetet tartania egy művésznek, hanem az, hogy megtalálja-e azt a ritmust, amelyben tovább tud szólni.

Többek közt a csend az alkotásban betöltött szerepéről is beszélget Csorba Lóci és vendégei, Vida Kamilla költő, újságíró és dr. Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológus, kreativitáskutató, zenész a Müpa és a Betone új podcastja, az ARTÉRIA legújabb epizódjában.