Révül, aki komponál

A tudatmódosító szerek és a zene párosítása aligha ismeretlen jelenség. Ott van a révületbe eső táltos, az ókori szertartások füstje – és persze ki ne hallott volna egy-egy rockzenészről, aki „más állapotban” gyorsabban bont le egy hotelszobát, mint a külföldi nagytőkés befektetők. Ezek után talán nem is olyan meglepő, hogy a nagybetűs, aranyszegélyes zenetörténeti lexikon lapjain is akadnak olyan szerzők, akik nemcsak a pohár fenekére néztek, hanem olykor valamilyen szer segítségével a tudat mélyebb bugyraiba is. Persze nem mindegy, hogyan és miért.

Richard Wagner – hotbox Bayreuthban

Richard Wagner feltehetően közelebbi kapcsolatba került a kannabisszal is. Egy Wagner egykori szolgálólányának, Emmának tulajdonított, az 1920-as években közölt visszaemlékezés szerint ugyanis a zeneszerző légzési panaszaira „indiai kendert” égettek a szobájában. Az égő növény sűrű, édeskés füstöt adott, Emma szerint pedig Wagner idővel annyira hozzászokott ehhez, hogy szinte csak akkor tudott komponálni, ha a helyiséget betöltötte a kenderfüst. Cosima állítólag már attól tartott, férje túl sokat használ belőle.

Vagyis ha hihetünk a visszaemlékezésnek, itt nem annyira a pipával üldögélő, bölcsen elmélkedő rekreációs fogyasztót kell elképzelnünk, hanem inkább a klasszikus: „Nincs itt semmi látnivaló, biztos úr, ez kizárólag orvosi célú füst.”

És ha már gyógyszerek: Wagner ennél keményebbel is találkozott.

Minden kornak megvan a maga mániája. Manapság ott a Labubu és a Fortnite, a 20. században volt a tamagocsi és néhány meglehetősen szélsőséges politikai ideológia, a 19. századi orvoslás egyik nagy slágere pedig az ópium volt.

Fáj a fejed? Ópium.
Nem tudsz aludni? Ópium.
Szülsz? Ópium.
Jól vagy? Sebaj, arra is biztos találunk valamit.

A korszakban az ópiumtartalmú készítmények orvosi alkalmazása teljesen megszokott volt. Wagner a Mein Lebenben maga írja, hogy akut panaszaira egy Lindemann nevű orvos laudanumot, vagyis alkoholban oldott ópiumot ajánlott neki. Wagner esetében tehát nemigen beszélhetünk valamiféle vad ópiumos életmódról: a szer elsősorban gyógyszerként jelenik meg az életében.

Más zeneszerzők azonban valamivel messzebbre jutottak ezen az úton.

Hector Berlioz – az ópium már a műsorfüzetbe is bekerül

Hector Berlioz eleinte szintén fájdalom- és altatószerként használta az ópiumot. Későbbi éveiben azonban súlyos gyomor- és hasi fájdalmai miatt egyre nagyobb adagokhoz nyúlt. Orvostörténeti elemzések szerint terápiás használata már fiatal korától jelen lehetett, valódi függőség pedig élete utolsó tíz-tizenöt évében alakulhatott ki.

Az ópium ráadásul nemcsak Berlioz gyógyszeres szekrényében, hanem egyik legismertebb művében is fontos szerepet kapott.

Az 1830-as Fantasztikus szimfónia történetében a szerelmi bánattól gyötört főhős halálosnak szánt adag ópiumot vesz be. Csakhogy az adag nem bizonyul végzetesnek. Ehelyett rettenetes hallucinációkba taszítja, amelyekből megszületik többek között a Menet a vesztőhelyre és a Boszorkányszombat álma bizarr világa.

Mielőtt azonban elképzelnénk Berliozt egy ópiumbarlang közepén, harmadik szemmel diktálva a partitúrát valamelyik túlvilági múzsának: nincs arra bizonyíték, hogy a Fantasztikus szimfónia valamiféle drogos trip közvetlen zenei lenyomata volna. A fontosabb összefüggés az, hogy Berlioz saját tapasztalatból ismerte a szert, és az ópium okozta módosult tudatállapotot dramaturgiai eszközként emelte be művébe.

Viszont akad olyan mű is, amelynek születésénél valóban ott volt a marihuána.

Terry Riley – az In C tényleg betépve született

1964-ben Terry Riley egy San Franciscó-i buszon utazott, amikor eszébe jutott az In C alapötlete. Amikor később egy interjúban megkérdezték tőle, hogy be volt-e tépve, Riley egyszerűen azt válaszolta: igen.

Sőt, azt is elmondta, hogy pályája korai szakaszában ritkán zenélt marihuána nélkül, és a CBS számára készített felvételeinek egy részét is kannabisz hatása alatt rögzítette.

Ez pedig már érdekesebb kérdést vet fel. A hatvanas évek új zenei irányai és a pszichedelikus kultúra nagyjából egy időben törtek előre. Könnyű lenne tehát azt mondani: új drogok, új tudatállapotok, új zene.

Csakhogy a történet ennél bonyolultabb.

La Monte Young – LSD, peyote, kannabisz és a minimalizmus

Riley pályatársa, La Monte Young talán még jobb példája a pszichedelikus kultúra és a korai minimalizmus találkozásának. Young nyíltan beszélt arról, hogy kannabiszt, LSD-t és peyotét is használt, és hogy környezetében ezeket a szereket a tudat és az érzékelés megváltoztatásának eszközeként kezelték. A Theatre of Eternal Music kapcsán azt mondta, gyakorlatilag minden koncert előtt betéptek. A róla szóló szakirodalom szerint a The Well-Tuned Piano előadásait is rendszeresen kannabisz hatása alatt játszotta.

Csakhogy Young maga tett egy rendkívül fontos megjegyzést: szerinte nem a drogok írták helyette a zenét. Úgy gondolta, nélkülük is eljutott volna ugyanahhoz a művészethez.

És ez azért érdekes, mert nagyon könnyű volna innen felrajzolni egy kényelmes oksági láncot: pszichedelikum → módosult tudat → minimalizmus.

Van azonban valaki, aki ezt a láncot rögtön össze is töri.

Philip Glass – egyszer elég volt az LSD-ből

Philip Glass ugyanabban a hatvanas évekbeli amerikai avantgárd közegben mozgott, mint Riley és Young, mégis egészen más élményt szerzett a pszichedelikumokkal. Egy beszélgetésen elmondta, hogy egyszer próbálta ki az LSD-t, de másnap használhatatlannak érezte magát. Glass ezek után nagyjából arra jutott, hogy neki erre egyszerűen nincs ideje, és később kimondottan drogmentes életet élt.

Ugyanaz a korszak. Ugyanaz az avantgárd közeg. Ugyanannak a minimalista zenei forradalomnak három meghatározó alakja.
És három teljesen különböző viszony a tudatmódosító szerekhez.

Talán már ebből is sejthető, hogy a zseni nem egy gép, ami az LSD-t minimalizmussá alakítja két pizzarendelés között egy motelben.

Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij – amikor már nincs mit romantizálni

És persze nem kell illegális szerekig mennünk ahhoz, hogy lássuk, milyen súlyos ára lehet a függőségnek.

Muszorgszkij esetében az alkohol már nehezen fér bele a bohém művész romantikus képébe. Utolsó éveit súlyos alkoholizmus határozta meg; elveszítette állását, egészségi állapota fokozatosan romlott, majd 1881-ben több, alkoholfogyasztással összefüggésbe hozott roham után kórházba került. Mindössze 42 évesen halt meg.

A függőség egyértelműen rontotta munkaképességét és alkotói aktivitását. Paradox módon mégis több fontos műve életének ebben a zaklatott szakaszában született. Ez azonban nem azt bizonyítja, hogy az alkohol segítette. Inkább azt, hogy Muszorgszkij annak ellenére is képes volt alkotni.

Charlie Parker – amikor mások is be akarnak szállni a legendába

Charlie Parker ugyan elsősorban előadóként lett legenda, de zeneszerzői jelentősége miatt sem lóg ki ebből a történetből.

Fiatalon kezdett ópiátokat használni, később pedig heroinfüggővé vált. A történet legérdekesebb – és legsötétebb – része azonban talán nem is Parker saját szerhasználata, hanem annak hatása másokra. Parker elképesztő technikája és zenei újításai miatt fiatal jazz-zenészek között elterjedt az az elképzelés, hogy a heroin talán valamiféle titkos összetevője a zsenialitásának. És a heroin tényleg durva szer, már egyetlen használat is megpecsételheti az ember sorsát. Képzeljünk el egy liftet, ami kitesz minket az épület tetején, megmutatja a legszebb dolgot a világon, majd visszafelé eggyel lejjebb áll meg ahhoz képest, ahonnan elindultunk. Aztán egyre kevésbé visz fel, és egyre lejjebb tesz ki. Végül semmi más nincs már, csak a lift meg a legfelső emelet, amit egyszer láttunk. Na ez a heroin.

Parker érthetően kifejezetten próbálta lebeszélni róla zenésztársait.

És talán ezzel vissza is érkeztünk az egész történet lényegéhez.

Drogot be, zsenit ki?

Mit tanultunk mindebből? Azon kívül, hogy a drog nyilván rossz.
De ennél talán valamivel érdekesebb a helyzet.

A tudatmódosító szer végső soron az, ami: egy anyag, amely megváltoztatja az ember érzékelését, közérzetét vagy tudatállapotát, és amelynek használata kisebb-nagyobb kockázattal járhat. Ugyanez igaz az alkoholra is.
Lehet gyógyszer. Lehet élvezeti szer. Lehet menekülés, függőség, társadalmi szokás vagy akár egy korszak kulturális kelléke.

Egyvalami azonban biztosan nem: palackozott zsenialitás.
Nem az ópium írta meg a Fantasztikus szimfóniát. Nem a marihuána találta fel a minimalizmust. És nem a heroin játszotta Charlie Parker szólóit.
Ezek a szerek legfeljebb megváltoztatták azt az állapotot, amelyben egy már eleve rendkívüli ember alkotott – olykor érdekes módon, máskor kifejezetten pusztító következményekkel.
A tehetség akkor is ott van, ha nem lóg joint a szájából.

És ha valaki elég kitartó, elég kíváncsi és elég elszánt, talán mindenféle tudatmódosítás nélkül is megmutathatja a nyitott fülnek, milyen a nyitott elme.

A Müpa és a Betone új podcastja, az ARTÉRIA első adásában Csorba Lóci és vendégei, Bérczesi Róbert, énekes, dalszerző, a Hiperkarma frontembere, valamint Dr. Zacher Gábor toxikológus is a tudatmódosult állapotok és a művészet bonyolult, évezredes kapcsolatát járja körbe.