A nibelung gyűrűje tetralógia negyedik művében, Az istenek alkonyában beteljesedik a végzet, Siegfried a Gibichungok ármányának áldozatául esik, s halotti máglyájára maga Brünnhilde ugrat fel lovával, Granéval. A Rajna kiárad, elönti a máglyát, a sellők ismét elnyerik jogos tulajdonukat, a gyűrűt, lángba borul a Walhalla is, elenyészik az istenek birodalma.
„…a Nibelung-mítosz […] arra szolgált, hogy leleplezze az ősi jogtalanságot, melyből a jogtiprás világrendszere támadt, s hogy tanulságot szolgáltasson: ismerd fel a jogtalanságot, pusztítsd ki gyökerestül, s alapítsd meg a jog világát! De míg tovább munkálkodtam Nibelungomon, rájöttem arra is, hogy én nem a világ fejlődésének egy bizonyos fázisát pillantottam meg, hanem a világ lényegét ismertem fel teljes és reménytelen semmiségében” - írta Wagner. A tetralógia nézője-hallgatója Az istenek alkonya végének világpusztulás-vízióját látva, mindezek ellenére reménnyel telik meg. Ezt a reményt, félreérthetetlenül maga a zene táplálja, megsejtetve a végben egy új kezdet lehetőségét.
A zenedráma főszereplői, Stefan Vinke (Siegfried) és Catherine Foster (Brünnhilde) ismerőseink a korábbi évek nagy sikerű Ring-produkcióiból.
Az előadás karmestere számtalan nagyszerű Wagner-előadás dirigense, a Budapesti Wagner-napok művészeti vezetője, Fischer Ádám.

Zenedráma három felvonásban (felújított, német nyelvű előadás, magyar és német szövegvetítéssel).

Rendező: Müpa