Wagner, a méz és a köpésből született isten

Hogyan lesz egy ártatlannak induló kocsmai ugratásból előbb tömegverekedés, majd vígopera-részlet? Miként ússza meg Izolda és Trisztán a keserves kínhalált egy csodalének köszönhetően? Hogyan készült a germán istenek bódító itala? Kérjük, csak akkor olvasson tovább, ha Ön már elmúlt tizennyolc éves!

Wilhelm Richard Wagner zeneszerző és -kritikus, esztéta stb. 1813. május 22-én Carl Friedrich Wilhelm Wagner rendőrségi tisztviselő és Johanna Rosine Pätz kilencedik gyermekeként látta meg a napvilágot Lipcsében. Öt nővére közül Klara (1807) az operaénekesi karriert választotta, akárcsak Klara férje, Heinrich Wolfram. Wolfram tenorként kezdte és baritonként folytatta pályafutását, majd pedig 1837-ben visszavonult a színpadtól, és szolid gyártulajdonossá-kereskedővé avanzsált. Nevét valószínűleg egy lábjegyzet sem örökítené meg a muzsika egyetemes történetének históriájában (de talán még az operabüfé kutyája sem ugatna utána), ha egyszer nem csábítja el sógorát, Richard Wagnert egy kocsmatúrára. A krónikások szerint nagyjából a következőképpen esett a nevezetes eset.

Helyszín: Nürnberg. Fontosabb szereplők: a nővér (Klara) látogatására érkező Wagner; sógora, Wolfram; illetve egy helybeli futóbolond, bizonyos Herr Lauermann. Utóbbi a délnémet nagyváros sörözői szcénájának közismert figurája. A zene múzsája, azaz Euterpé édesgyermekeként, bajor pacsirtaként tiszteli önnönmagát, polgártársai ezzel szemben hatan hétfele menekülnek, amikor rázendít. Wolfram terve egyszerű. Az estét Lauermann törzshelyén töltik; előzetesen megkéri Richard sógort, hogy a társas összejövetelen olasz akcentussal beszéljen, majd Signor Lablache néven mutatja be a kricsmi önjelölt mesterdalnokának, Lauermann úrnak. Utóbbit pedig ráveszi, ugyan adjon már elő repertoárjából egy darabot a talján maestrónak, aki maga is híres énekes. Lauermann kötélnek áll, énekelni kezd, ebbéli tevékenységét végül a söröző tulajdonosa szakítja félbe, amikor rájön, hogy törzsvendége holtrészegre vedelte magát. A heccet lelkesen fogadó publikum azonban nem hagyja annyiban a dolgot, talicskába helyezik Herr L.-t (feltehetőleg nem először és nem is utoljára), majd hazatolják, hogy útközben kiélvezhessék a produkciót. Lauermann végigkornyikálja az utat, otthon azonban kitör a botrány, amikor a nej az ismerős jelenettel szembesül, mármint hogy hites ura ismét képtelen volt saját lábán hazatérni az ivóból… Az ezt követő események részletezését elmellőzzük, a lényeg, hogy az este jelentős tömegverekedéssel végződik. Wagner ijedten menekülne a helyszínről, de Wolfram sógor leinti valami ilyesmivel: „Ugyan, Richardom, ez csak egy átlagos, hétköznapi, buta nürnbergi este!” Wagner viszont bizonyíthatóan sokáig nem szabadul az események emlékétől, a csihipuhit egyetlen vígoperája, A nürnbergi mesterdalnokok (1868) 2. felvonásának zárójelenetébe is belekomponálja.

A Budapesti Wagner-napok népszerű itala a Ring-karakterek ihlette kézművse sör © Hirling Bálint, Müpa

Bár a Mesterdalnokokból a sörözői szál kimarad, más műveiben Wagner hangsúlyos dramaturgiai pontokon szerepeltet folyékony tudatmódosítót. Mármint ha elfogadjuk a közkeletű definíciót, miszerint olyan természetes vagy mesterséges anyagot nevezünk így, amely az emberi szervezetbe jutva a központi idegrendszerre hat, és megváltoztatja annak működését, funkcióit. Akárcsak a bájital, melyet a Trisztán és Izolda (1865) 1. felvonása végén csempész Brangäne, Izolda bizalmasa a címszereplők poharába méreg helyett. A varázsfolyadék hatására Izoldáékra a szörnyű és kínkeserves halál helyett a kölcsönös szerelem vár ‒ márpedig ezen közismert érzeményről nyugodtan kijelenthetjük, hogy alapjaiban változtatja meg központi idegrendszerünk működését…

A nibelung gyűrűje tetralógia záródarabjában, Az istenek alkonyában (1876) pedig az előjátékot leszámítva szinte végig, az első színtől a harmadikig bizonyos varázsitaloké a főszerep; az egyik hatására a főhős, Siegfried elveszíti az emlékezetét, a másiktól visszanyeri. A komplikált cselekmény ismertetése ezúttal nem feladatunk. A lényeg, hogy bár a mágikus folyadékokat most is szerelmi praktikák szolgálatába állítják, a varázslás hatótávja lényegesen túlmutat ezen. Hogy egyebet ne említsünk, a mű végére Siegfried gyilkosság áldozatává válik, a Rajna kilép a medréből, a Valhalla, vagyis az istenek birodalma pedig az enyészeté lesz. Szörnyű következmények néhány meggondolatlan kortyocska miatt!

Ha már szóba jöttek az emlékezetkiesést okozó nedűk, mindenképp meg kell említenünk Wagner egyik ihletője, az északi mitológia alapvető szeszesitalát, a mézsört. Ennek történetét a források (némileg leegyszerűsítve) a következőképpen mesélik el. Két istencsoport, az ázok és a vánok között homályos okokból háború tör ki, a véres küzdelmet lezáró béke megkötésekor pedig a résztvevők addig köpködtek egy edénybe, amíg a nyálból megszületett Kvasir. Később két törpe, Fjalar és Galar végzett az istennel, a vérét három edénybe fogták fel és mézzel keverték, majd mézsört készítettek belőle. Az első edényben a költészet mézsöre erjedt, aki ivott belőle, bölcs lett, és költő. A törpéktől a mézsört egy óriás lopta el, tőle pedig személyesen a főisten, Odin (Wagnernél Wotan).

Mit tehetünk ehhez hozzá? Egyrészt hogy a mítosznak történeti alapja is van: komoly gasztronómusok szerint a mézsör volt elődeink legelső szeszesitala. (Lásd Váncsa István: 1001 recept. Libri Kiadó, 2021, 475‒79. o.). Másrészt az Odin-féle mézsörreceptet elsőre (vagy akár századjára) olvasva a közönséges halandónak valahogy elmegy a kedve attól, hogy bölcs költővé legyen…

Akik pedig Wagnerhez hasonlóan némi "inspirációra" vágynak a szünetekben, azokat a korábbi években megszokott, a Ring-karakterek által ihletett kézműves sörök mellett idén már Wagner-operákat idéző koktélköltemények is várják a Valhalla koktélbárban!