A sors, tyúkok és esőcseppek

Az utóbbi néhány cikkben számos olyan zenei témán mentünk végig, amelyek remek beszélgetésindítók lehetnek – feltéve, hogy a barátaink szuperértelmiségiek vagy muzikológusok. Léteznek azonban falatnyi, partikompatibilis zenetörténeti érdekességek is, amelyeket azokkal is megoszthatunk, akik szerint Beethoven egy bernáthegyi, Mozart pedig golyó alakú. Ilyenek a zeneművek ragadványnevei.

Ha ugyanis egy mű igazán elnyeri az emberek tetszését, előbb-utóbb valaki történetet, képet vagy könnyebben megjegyezhető címet társít hozzá. A ragadványnév származhat a közönségtől, egy előadótól, életrajzírótól vagy akár egy leleményes kiadótól is. Néha segít megérteni a zenét, máskor viszont úgy telepszik rá, hogy onnantól szinte képtelenek vagyunk mást hallani benne. A legelső cikkben már szó esett arról, miként kapta nevét a híres Holdfény-szonáta. Beethoven azonban nem csak ezzel az egy utólag ráaggatott címmel „dicsekedhet”.

Appassionata

Beethoven f-moll szonátája remek példa arra, miként formálja világunkat a marketing. Az Appassionata, vagyis „szenvedélyes” elnevezés ugyanis nem a zeneszerzőtől származik: először egy hamburgi kiadó, a Cranz használta 1838-ban egy négykezes átirat címoldalán – tizenegy évvel Beethoven halála után. Beethoven megírta a szonátát, a kiadó pedig megírta hozzá a kattintásvadász címet. A név annyira jól sikerült, hogy az op. 57-es f-moll szonátát ma kevesen keresnék ezen a szárazabb megjelölésén; az Appassionata rögtön elárulja, milyen zenére számítsunk: szenvedélyesre.

Sors-szimfónia

Ki ne ismerné Beethoven híres V. szimfóniáját? Ha van a zeneirodalomban négy hang, amelynek sikerült valódi karriert befutnia, akkor az minden bizonnyal a mű ta-ta-ta-tááá kezdőmotívuma. Hallottuk már filmekben, reklámokban, csengőhangokban és minden olyan jelenetben, ahol valami végzetes készül bekövetkezni. A Sors-szimfónia baljós elnevezése Anton Schindler, Beethoven későbbi életrajzírója nyomán terjedt el. Állítása szerint Beethoven a kezdőmotívumról azt mondta: „Így kopogtat a sors az ajtón.”

A történet csak azért problémás, mert Schindler szeretett olyan Beethoven-történeteket mesélni, amelyekben ő maga is fontos szerepet kapott, beszámolóinak megbízhatósága pedig finoman szólva is ingadozó volt. Könnyen lehet tehát, hogy nem a sors kopogtatott, hanem egy életrajzíró keresett drámai magyarázatot négy rendkívül hatásos hanghoz.

Ennek ellenére a név olyan sikeres lett, hogy ma már nehéz úgy meghallgatni a motívumot, hogy ne a kérlelhetetlen végzet közeledését képzeljük mögé. Pedig lehet, hogy Beethoven egyszerűen csak írt egy kiváló ritmust, az utókor pedig beköltöztette hozzá a sorsot.

Tyúk-szimfónia

Haydn 83. szimfóniája a Tyúk nevet kapta – természetesen nem Haydntól.

Kétségkívül ez a zenetörténet egyik legbizarrabb elnevezése: egy rövid csőrhosszal megelőzi a Pisztráng-ötöst és a Medve-szimfóniát is. A darabban nem egy baromfiudvar próbál kitörni a vágóhídról, zenei karrierről álmodva, a valóság azonban csak valamivel kevésbé abszurd. Az első tétel egyik témájában az oboa pontozott hangjai és a hegedűk rángatózó díszítései kotkodácsoló, csipegető tyúkot idéztek fel a hallgatókban. A komoran induló mű így néhány perc alatt eljut a drámai végzettől a baromfiudvarig, ami sokat elmond Haydn humorérzékéről is.

Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor a közönség ismerős zajt vagy képet vélt felfedezni a zenében. Ha valami ketyeg, abból Óra-szimfónia lesz; ha nehézkesen cammog és brummog, megszületik a Medve-szimfónia; ha pedig kotkodácsol, máris megnyitjuk neki a baromfiudvart.

Esőcsepp-prelűd

Chopin zenéjében a hallgatók gyakrabban észleltek esőcseppeket, mint egy átlagos londoni délutánon. Az Esőcsepp-prelűd nevet ma általában a Desz-dúr, op. 28, No. 15-ös darabra használjuk. A művön végigvonuló ismétlődő hang sokak számára az ereszről vagy a tetőről lehulló vízcseppeket idézi.

A név elterjedéséhez George Sand visszaemlékezése is hozzájárult. Elbeszélése szerint egy viharos mallorcai estén Chopin olyan prelűdöt játszott, amelyben ő az esőcseppek monoton kopogását vélte felismerni. Chopin állítólag tiltakozott az ellen, hogy zenéjét egyszerű hangutánzásként értelmezzék – ami nem akadályozta meg az utókort abban, hogy pontosan ezt tegye. Sand azonban nem árulta el egyértelműen, melyik prelűdről beszélt. A hagyomány (és Hans von Bülow) végül a Desz-dúr darabot választotta ki, de más Chopin-prelűdre is ráillesztették már az esőcseppes leírást.

A történetet tovább bonyolítja, hogy egyik növendékének kottája szerint később maga Chopin biggyesztette oda a „deszczowy”, vagyis „esős” jelzőt a 15. prelűdhöz. Lehet tehát, hogy tiltakozott a túl egyszerű hangutánzó értelmezés ellen, de a ragadványnevet végül ő sem utasította el teljesen.

„Pathétique” – amikor Beethoven megelőzte a marketingosztályt

Ezek után joggal gondolhatnánk, hogy a zeneszerzők csak hangnemeket és opusszámokat írtak műveik fölé, a jól megjegyezhető címeket pedig mások ragasztották rájuk.

Beethoven c-moll, op. 13-as zongoraszonátája azonban kivétel. A „Pathétique” nem későbbi ragadványnév: a mű már 1799-es első kiadásában a Grande Sonate pathétique, vagyis Nagy patetikus szonáta címet viselte. Ezt maga Beethoven adta a darabnak, ezúttal tehát nem egy kiadó próbálta izgalmasabbá tenni a terméket – a kattintásvadász címet a szerző biztosította.

A „patetikus” alatt természetesen nem azt kell érteni, hogy a darab szánalmas. A szó eredeti jelentése inkább szenvedélyes, emelkedett és erős érzelmekkel teli. A szonáta komor c-moll hangneme, ünnepélyes lassú bevezetése és drámai kitörései alapján Beethoven kivételesen pontos használati utasítást mellékelt a zenéhez.

A Pathétique tehát arra figyelmeztet, hogy nem minden költői név ragadványnév. Néha valóban a zeneszerző mondta meg, mit kellene hallanunk – az utókor pedig kénytelen volt beletörődni abba, hogy ezúttal nem találhat ki ennél jobbat.

Mi van egy névben?

A ragadványnevek egyszerre kapaszkodók és szemellenzők. Segítenek megjegyezni a műveket, de közben előre megmondják, mit keressünk bennük. Ha egyszer valaki esőcseppeket, kotkodácsolást vagy a közelgő végzetet hallotta egy dallamban, nehéz úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Éppen ezért nem árt tudni, kitől származik egy cím: a zeneszerzőtől, egy kiadótól, egy megbízhatatlan életrajzírótól, vagy egy hallgatótól, aki az oboaszólamban egyszer csak tyúkot vél felfedezni.

A ragadványnevek arról is mesélnek, hogyan hallgatta és értelmezte a műveket az utókor. Egy opusszám pontosan azonosít egy darabot, egy jó történetet viszont tovább is lehet mesélni.

És ha valaki ezek után is úgy gondolja, hogy Beethoven egy bernáthegyi volt, legalább már lesz mivel folytatni a beszélgetést.