A műsorfüzet rejtelmei

Mi az a szimfónia? Mit jelent az opusszám? Figyelembe veszi ezeket egyáltalán valaki, vagy mindenki csak úgy tesz, mintha pontosan értené őket, miközben valójában senki sem mer kérdezni? A Kérdezni szabad sorozat éppen erre kínál lehetőséget: választ kaphatunk azokra a komolyzenével kapcsolatos kérdésekre, amelyeket talán már sokszor feltettünk volna – ha nem tartanánk a körülöttünk ülők rosszalló pillantásaitól. A komolyzenei koncerten ugyanis még köhögni is csak megfelelő zeneelméleti előképzettséggel mer az ember.

Kezdjük rögtön az elején.

A koncertlátogató beül a terembe, büszkén kihúzza magát a székében, és várja, hogy a színpad megteljen frakkos alakokkal. Előveszi a műsorfüzetet, és úgy nyitja ki, hogy lehetőleg mindenki lássa: ő bizony előre tájékozódik. Nem ma kezdte. Tudja, mi merre hány méter. Talán még azt is, mikor kell tapsolni.

A műsor pedig:
Ludwig van Beethoven: 14. (cisz-moll) zongoraszonáta, op. 27,
No. 2, „Sonata quasi una fantasia” – Holdfény-szonáta: I. Adagio sostenuto

Az ember rögtön izzadni kezd, tekintete lassan kimered. Ez nem egy műcím, hanem egy kisebb matematikai feladvány. Ráadásul csak két sorba fér bele, 2,5 pontos betűmérettel, így a koncertélmény rögtön egy szemészeti alkalmassági vizsgával indul.

Mit jelent az, hogy op. 27, No. 2? Miért van egy műnek egyszerre két címe? Mi az az Adagio sostenuto? És miért érezzük úgy, hogy Beethoven személyesen akar megbuktatni minket valamiből?

A kalapos hölgy a második sorból szigorúan néz. Biztosan látja rajtunk, hogy fogalmunk sincs, mit jelent az opusszám. Bekapcsol a menekülési ösztön: valahogyan ki kell jutni innen.

De nyugalom! A dolog egyszerűbb, mint amilyennek látszik! A cím nem egyetlen megfejtendő üzenet, hanem több különböző információ egymás mögé pakolva. Olyan, mint egy különösen túlbuzgó névjegykártya.

A műsorfüzet csak elsőre tűnik megfejthetetlennek - kis segítséggel könnyen dekódolható © Hirling Bálint, Müpa

Szedjük hát darabjaira!

Ludwig van Beethoven

Ő természetesen a zeneszerző.
Eddig jól állunk.
A kalapos hölgy csalódottan elfordul.

14. (cisz-moll) zongoraszonáta

Na, itt kezdődnek a problémák…

A szonáta egy zenei műfaj vagy kompozíciótípus, amely általában több tételből áll, és bizonyos szerkezeti hagyományokat követ. Hasonló egy közjegyzői okirathoz, csak itt a száraz és bonyolult jogi szabályok helyett száraz és bonyolult zeneelméleti szabályok között kell alkotni valamit.
Egy későbbi cikkben majd még kitérünk arra, hogy pontosan mitől lesz szonáta a szonáta. Egyelőre elég annyit tudnunk, hogy Beethoven nem egyszerűen leült a zongorához, leütött néhány billentyűt, majd azt mondta: Ez most egy szonáta, mert én annak érzem.

A zongoraszonáta azt jelenti, hogy a mű zongorára készült. Ennek tisztázására azért van szükség, mert szonátát hegedűre, csellóra és más hangszerekre is lehet írni. A 14. pedig azt mutatja, hogy Beethoven számozott zongoraszonátái közül ez a tizennegyedik.

A cisz-moll a mű hangneme, amely leegyszerűsítve azt mutatja meg, melyik hang köré szerveződik a zene, és milyen hangkészlet adja az alapját. Ebben az esetben a cisz a központi hang, vagyis a tonika.

Az európai tonális zenében tizenkét dúr és tizenkét moll hangnemmel találkozhatunk. A dúrt gyakran világosabbnak, a mollt sötétebbnek vagy szomorúbbnak halljuk, de ez nem automatikus hangulatkapcsoló: egyetlen moll darab sem köteles végig magzatpózban zokogni a sarokban. Ebben a műben mindenesetre a műsorfüzetek rendszerint valami olyasmit sugallnak, hogy „végzetes, sötét és szomorkás”. Olyan „estefelé sétálgatunk haza, közben elázunk, és a bolt sincs nyitva” érzület. Vagy olyasmi, amit a kalapos hölgy tekintete sugall.

Op. 27

Az „op.” az opus rövidítése, amely latinul művet vagy munkát jelent.

Az opusszám alapvetően azt mutatja meg, hogy az adott kompozíció vagy kompozíciócsoport milyen számon jelent meg a zeneszerző kiadott művei között. Nem feltétlenül azt, hogy ez Beethoven pontosan huszonhetedik megírt darabja volt. Egyes művek kimaradtak az opusszámozásból, más számok alatt pedig több kompozíció is megjelent.
Sok zeneszerző korábban és később írt művei meglehetősen összevissza jelentek meg, más darabjaik pedig egyáltalán nem kaptak opusszámot. Ezeket az életműveket később elszánt zenetudósok rendezték külön katalógusokba – feltehetően sok kávé és néhány idegösszeomlás kíséretében. Ezekről a cikk végén még szó lesz.

Vagyis az opusszám nem tökéletes életrajzi idővonal, inkább egy könyvtári rendszerezés, amelyet még azelőtt találtak ki, hogy bárki használhatta volna a „Beethoven_vegleges2_tenylegEZ.midi” fájlnevet.

No. 2

Nagyszerű. Még egy szám.
A műsorfüzet számai önmagukban keveset árulnak el: mindig a mellettük álló megjelölés és a címben elfoglalt szerepük dönti el, mit számoznak. Ugyanaz a „No. 2” lehet második szimfónia, második versenymű vagy egy opuson belüli második darab is.
A No. a numero, vagyis a „szám” rövidítése. Az op. 27 alatt Beethoven két szonátája jelent meg, és a Holdfény-szonáta ezek közül a második.

Tehát a No. 2 nem a második tételt jelenti.

A tételt majd az I. jelenti.

A műsorfüzet ugyanis egyszerre több különböző számozási rendszerrel támad. Van egy sorszámunk a zongoraszonáták között, egy opusszámunk a kiadott művek között, egy számunk az opuson belül, végül egy számunk a tételekhez.
Mire mindet megfejtjük, a zongorista már rég elkezdte a ráadást.

A „No. 2” tehát nem azt jelenti, hogy Beethovennek kétszer kellett nekifutnia, mert az első változat közben megunta, és elment kávézni. Egyszerűen ez az op. 27 alatt megjelent két szonáta közül a második.

Most figyelj, kalapos hölgy!

„Sonata quasi una fantasia”

Az idézőjel legtöbbször arra utal, hogy ez nem utólagos becenév: Beethoven maga használta a „Sonata quasi una fantasia”, vagyis „Szonáta, mintegy fantázia” megjelölést.
A fantázia a szonátánál szabadabb, kevésbé kötött zenei műfaj. Beethoven tehát nagyjából azt üzente: „Írtam egy szonátát, a szabályaitokat is figyelembe vettem, DE azért ne lepődjetek meg, ha közben (szokás szerint – a szerző) azt csinálok, amit akarok.”

Ez körülbelül a zenetörténeti megfelelője annak, amikor valaki elegáns öltönyben jelenik meg egy hivatalos rendezvényen, de azért kiskacsás zoknit visel.

Holdfény-szonáta

Na, ezt viszont már nem Beethoven aggatta a műre. A Holdfény-szonáta elnevezés csak Beethoven halála után terjedt el, miután Ludwig Rellstab költő és zenekritikus a mű első tételét a holdfényben csillogó Vierwaldstätti-tó látványához hasonlította. Beethoven ekkor már nem tudott tiltakozni, így a név megmaradt.

A zenetörténetben sok hasonló, utólag ráragasztott fantázianévvel találkozhatunk: ilyen a Sors-szimfónia , a Jupiter-szimfónia vagy a horgászegyesületek körében feltehetően töretlen népszerűségnek örvendő Pisztráng-ötös.
Ezek a nevek jól megjegyezhetők, hangulatosak, és lényegesen könnyebb őket kimondani, mint azt, hogy „tegnap meghallgattam Beethoven op. 27, No. 2-es, tizennegyedik cisz-moll zongoraszonátáját”.
A „Holdfény-szonátát hallgattam” mondat után ráadásul titokzatos művészléleknek is tűnhetünk. Az előbbi után legfeljebb katalóguskezelőnek.

I. Adagio sostenuto

Az I. azt jelenti, hogy a mű első tétele következik. Most tehát végre eljutottunk ahhoz a számhoz, amely valóban a tételt jelöli.
Az adagio lassú tempót jelent, a sostenuto pedig kitartott, nyugodt előadásmódot kér.
Vagyis az előadó számára ez nagyjából annyit tesz: „Lassan. Kitartottan. És lehetőleg ne úgy, mintha indulna a busz.”

Most már össze is állíthatjuk a teljes megfejtést:
„Egy Beethoven által írt, cisz-moll hangnemű zongoraszonáta első tételét fogjuk hallani. Ez Beethoven tizennegyedik számozott zongoraszonátája, az op. 27 alatt megjelent két szonáta közül a második. Beethoven a szonáta és a fantázia határán mozgó műként jelölte meg, az utókor pedig Holdfény-szonátának nevezte el. Az első tételt lassan és kitartottan kell játszani.” (Mindezt lehetőleg maníros hangon és feltartott orral.)

Becsukjuk a műsorfüzetet, és magabiztosan hátradőlünk.

A kalapos hölgy elismerően bólint.

Vagy csak megigazítja a kalapját.

Mindegy.

Az opusszámot már értjük.

Bónuszkör: további titokzatos betűk

Ha szeretnénk még bulikban vagánykodni a szaktudásunkkal, megemlíthetjük, hogy az opusszám mellett találhatunk még olyat, hogy

BWV – Bach-Werke-Verzeichnis, vagyis Bach műveinek jegyzéke. A darabokat elsősorban műfaji csoportokba rendezi: a BWV 1–200 között például főként egyházi, a 201–216 között világi kantátákat találunk. A számozás tehát nem keletkezési sorrendet jelent. Bach nem feltétlenül lett öregebb attól, hogy nőtt a BWV-szám.

D. – Schubert műveinek Deutsch-jegyzékbeli száma. Az opusszámok nem fedték le megbízhatóan a teljes életművet, ezért Otto Erich Deutsch később átfogó, alapvetően kronologikus katalógusba rendezte a darabokat. A D az ő nevére utal – ritka pillanat, amikor nemcsak a zeneszerző, hanem a rendszerezést végző ember is bekerül a műsorfüzetbe.

K. vagy KV – Mozart műveinek Köchel-jegyzékbeli száma, Ludwig von Köchel után.

S. – Liszt műveinek Humphrey Searle-féle katalógusszáma.

Vagyis amikor már azt hittük, megfejtettük a műsorfüzetet, kiderül, hogy az opusszám csak az oktatópálya volt.