Allow. Deny. Cancel.

Ki a jó és ki a rossz? Látszólag banális kérdés, amelyre sokszor szinte lehetetlen egyértelmű választ adni. Különösen akkor, ha a szóban forgó ember egy történelmi vagy művészeti ikon. El lehet-e – vagy el kell-e – távolítani a kulturális kánonból egy meghatározó alkotót erkölcsileg kifogásolható nézetei vagy tettei miatt? Ezt a kérdést fogjuk most körüljárni.

Válasszuk szét?

Könnyű lenne azt mondani, hogy egyszerűen átlagoljuk egy ember összes tettét, majd az így kapott erkölcsi egyenleg alapján eldöntjük, hogy túlnyomórészt jó vagy rossz emberrel van-e dolgunk. Csakhogy ez a képlet már az első komolyabb példánál szétesik.

Vegyük Fritz Habert. A német kémikus munkája alapvetően járult hozzá az ammóniaszintézis kidolgozásához, amely később a modern műtrágyagyártás egyik alapjává vált, és közvetve emberek milliárdjainak élelmezését tette lehetővé. Ugyanez a Haber azonban az első világháborús német vegyifegyver-program egyik kulcsfigurája is volt, és fontos szerepet vállalt a harci gázok katonai alkalmazásában.

A kettő nem oltja ki egymást. Haber nem lesz valamiféle erkölcsi átlagember attól, hogy az egyik serpenyőbe a milliók életét segítő tudományos eredményt, a másikba pedig a vegyi hadviselést tesszük. Egyszerre igaz mindkettő.

Hasonló problémába ütközünk Richard Wagner esetében is. Wagner alapvetően formálta át a 19. századi opera zenei és dramaturgiai gondolkodását, miközben bizonyíthatóan súlyosan antiszemita nézeteket vallott és ilyen tárgyú írásokat is publikált. Attól, hogy korszakalkotó zeneszerző volt, antiszemitizmusa nem válik kevésbé valóságossá; és attól, hogy antiszemita volt, zenetörténeti jelentősége sem tűnik el.

Az igazság az, hogy nem létezik olyan erkölcsi főkönyv, amelyben egy remekmű jóváír egy antiszemita röpiratot, egy emberélet megmentése pedig levonható egy másik ember ellen elkövetett bűnből.

Akkor hát mit tegyünk?

Talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy illendő-e egy olyan ember művét hallgatni, akinek erkölcsi bizonyítványa meglehetősen sötét lapokkal van tele. Inkább azt kell megvizsgálnunk, hogy pontosan mit tett az alkotó, milyen környezetben tette, megjelenik-e mindez magában a műben, és mit jelent számunkra ma az adott mű előadása vagy befogadása.

Ehhez néhány kérdést érdemes különválasztani.

Milyen ember volt az alkotó?

Már maga a kérdés is ingoványos. Egy ember teljes személyiségét néhány fennmaradt történet, levél vagy botrány alapján aligha lehet egyetlen erkölcsi címkével ellátni.

Lehet valaki alapvetően jó szándékú, miközben súlyos következményekkel járó, rossz döntéseket hoz. Beethoven például mélyen kötődött unokaöccséhez, Karlhoz, és minden jel szerint valóban úgy gondolta, hogy a fiú érdekében cselekszik. Apja halála után éveken át küzdött azért, hogy Karl gyámságát megszerezze, és közben igyekezett a fiút elszigetelni annak anyjától. Még találkozásaikat is megpróbálta megakadályozni.

Beethoven szándéka lehetett gondoskodó, a következmények azonban korántsem voltak azok. Karl súlyos nyomás alatt élt a nagybátyja és az anyja közötti konfliktusban, 1826-ban pedig öngyilkosságot kísérelt meg. Beethoven és Karl története jól mutatja, hogy a jó szándék önmagában nem tesz jóvá egy cselekedetet.

Máskor még ennyire sem kell keresnünk a morális szürke zónát.

Carlo Gesualdo, a reneszánsz egyik legeredetibb madrigálszerzője 1590-ben rajtakapta feleségét annak szeretőjével, majd mindkettőjüket megölte. A tett miatt gyakorlatilag nem vonták felelősségre. Gesualdo főnemesi rangja és a kor becsületfogalma olyan jogi és társadalmi környezetet teremtett, amely egészen másként kezelte az ügyet, mint ahogyan ma tennénk.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kettős emberölés a maga korában hétköznapi vagy jelentéktelen esemény lett volna. A történelmi kontextus nem radír: nem törli ki a tettet, csak segít megérteni, milyen világban történt.

Mit tett az alkotó?

Talán ezért célszerűbb nem azt eldönteni, hogy az alkotó végső soron „jó” vagy „rossz” ember volt-e, hanem magát a tettet vizsgálni. Mi volt a szándék? Milyen következményekkel járt? Mennyire volt elfogadott vagy éppen vitatott a saját korában? És mit változtat mindezen az, hogy ma egészen más erkölcsi és társadalmi normák között élünk?

A morál valóban változik a korral, de ebből két ellentétes hiba is következhet. Az egyik, amikor mai mércével ítélünk meg minden történelmi szereplőt anélkül, hogy figyelembe vennénk a saját korának világát. A másik, amikor „más idők voltak” felkiáltással gyakorlatilag bárkit felmentünk.

A történelmi kontextus egyikre sem való. Nem ítélet helyett áll, hanem az ítélet megértéséhez ad hátteret.

És talán éppen itt kezd igazán érdekessé válni a cancel culture kérdése. Mert nemcsak azt kell eldöntenünk, hogy mit gondolunk az emberről és arról, amit tett. A következő kérdés az, hogy mindennek van-e köze ahhoz, amit alkotott.

Mi van magában a műben?

Egy problematikus alkotó önmagában nem teszi problematikussá a művét. És ennek a fordítottja is igaz: egy saját korának előítéleteit vagy ma már nehezen elfogadható értékrendjét közvetítő mű még nem feltétlenül egy erkölcsileg kifogásolható ember alkotása.

A művészi nagyság nem erkölcsi bizonyítvány. De az erkölcsi bukás sem műkritika.

Éppen ezért nem mindegy, hogy Wagner antiszemitizmusáról beszélünk, vagy arról, hogy ennek nyomai megtalálhatók-e valamelyik konkrét művében. Ahogy az sem ugyanaz a kérdés, hogy Mozart milyen ember volt, vagy hogy az operáiban tükröződő, több mint kétszáz éves társadalmi és nemi szerepek hogyan hatnak a mai közönségre.

Ha egy mű rosszul öregedett, két lehetőségünk is van: örök nyugdíjba küldhetjük – vagy éppen elővehetjük, és szembenézhetünk rajta keresztül a saját múltunkkal.

Az, hogy régen máshogy volt, nem felmentés, hanem kontextus.

Ebben pedig már a mai előadónak és rendezőnek is van felelőssége. Egy történelmileg jelentős művet újra lehet értelmezni, más hangsúlyokat lehet benne megmutatni, vagy akár éppen azokat az ellentmondásokat lehet kiemelni, amelyek felett egy korábbi előadás még természetesen átsiklott. Ehhez nem feltétlenül kell megtagadni magát a művet.

Hiszen azt, hogy hol tartunk most, csak akkor érthetjük meg igazán, ha azt is látjuk, honnan jutottunk ide. Egy mű értékét pedig elsősorban azért őrizzük meg, amit létrehozott és amit a kultúránknak adott – nem azért, mert alkotóját mindenestül követendő és tiszteletre méltó embernek kellene tartanunk.

Mit jelent ma az illető művész támogatása vagy ünneplése?

És itt érkezünk el talán a legfontosabb különbséghez: nem ugyanaz egy művet megőrizni, egy alkotói teljesítményt elismerni és magát az alkotót ünnepelni.

Ha egy ma élő művészről hitelt érdemlően kiderül, hogy súlyosan visszaélt a helyzetével, az intézményeknek és a közönségnek is el kell dönteniük, milyen kapcsolatot kívánnak vele a továbbiakban fenntartani. Abból azonban, hogy valaki elveszíti pozícióját vagy a további támogatását, még nem következik, hogy korábbi szakmai teljesítménye egyszerűen megszűnik létezni. Hatása, felvételei, tanítványai vagy a művészeti gyakorlatban meghonosított eredményei ettől még a kultúrtörténet részei maradnak.

A halott alkotóknál mindez ismét más kérdés. Gesualdo nem kap jogdíjat attól, hogy ma elénekeljük egy madrigálját, Wagner pedig nem jut újabb hatalmi pozícióhoz egy Trisztán és Izolda-előadástól. Itt már kevésbé a támogatás, sokkal inkább az emlékezés és az ünneplés módja kerül előtérbe.

A zsenikultusz nem adhat felmentést a személyes vétek alól. Ugyanakkor a morális ítélet sem teszi meg nem történtté azt, amit egy alkotó a kultúrához hozzátett. Nem feltétlenül ugyanúgy kell őriznünk, előadnunk vagy ünnepelnünk mindent, de az ember, a tett és a mű megítélését érdemes különválasztanunk – majd együtt tanulnunk belőlük.

Hiszen ez a közös kultúránk, moráljával és művészetével együtt. A művészet és az emberiség története ugyanis nem a jó emberek története.

Hanem az embereké.

Az Artéria podcast legújabb adásában Csorba Lóci műsorvezető vendégeivel, Bősze Ádám zenetörténésszel és Nyáry Krisztián író-irodalomtörténésszel járja körül azt, hogy vajon meddig ment fel a tehetség egy alkotót, vagy mi alapján tiltanak be egy művet. Az epizód elérhető Spotify-on, YouTube-on és a Médiatárban.