Az idő neki dolgozik

A Liszt- és Kossuth-díjas basszbariton otthonosan mozog a világ legrangosabb operaszínpadain a milánói Scalától a New York-i Metropolitanig, legszívesebben mindennap elénekelné a Kékszakállút, tanít, és hét gyermeket nevel. A 2026/27-es évad művészével beszélgettünk karrierről, szerepekről, dalirodalomról.

Csaknem félszáz alkalommal, harmincöt különböző produkcióban lépett már fel a Müpában. Melyikre emlékezik vissza legszívesebben?

Az egyik legemlékezetesebb élményem nem is a színpadhoz, hanem a hatodik emeleti próbateremhez kötődik. Akkor még nem tudhattuk, de élete utolsó Kékszakállú-produkciójára készültünk Kocsis Zoltánnal, és úgy alakult, hogy az egyik próbán sem a korrepetitor, sem a Juditot éneklő kolléganő nem tudott jelen lenni. Zoli egyszer csak leült a zongorához, és végigelemezte nekem az egész darabot. Én csak hallgattam, és próbáltam magamba szívni mindazt a tudást, ami belőle áradt. Felejthetetlen ajándék volt. A Müpához Bátor Tamás személyén keresztül is különleges kapcsolat fűz. Ő már pályám korai szakaszában bizalmat szavazott nekem: még a Miskolci Operafesztivál idején kaptam tőle lehetőséget, hogy először énekeljem el A kékszakállú herceg vára címszerepét.

2006-ban robbant be Kékszakállúként, azóta ritkaságszámba menően egyenletes ívű az énekesi karrierje. Volt megállás?

Nem igazán. Folyamatos, de nagyon szép küzdelem ez a pálya. Nagyobb kanyarjaimat még a Zeneakadémia előtt abszolváltam: először a Kereskedelmi Főiskolán szereztem diplomát, és csak ezután végeztem el a Bartók Konzervatóriumot, majd a Zeneakadémiát. Nagyon ritka az az énekes, aki a diploma megszerzésekor rögtön főszerepekre kap ajánlatot. Én ugyan már 2004-ben úgy éreztem, hogy a hangom készen áll a nagy feladatokra, de az olyan apafigurák megformálásához, amilyen a basszusszerepek többsége, még túl fiatalnak tartottak. Egy idősebb kollégám türelemre intett, és azt mondta, az idő nekem dolgozik, bele fogok érni ezekbe a szerepekbe.

Számon tartja, hányszor alakította azóta Kékszakállút?

Nem igazán. Arra viszont emlékszem, hogy egyszer a londoni ügynököm elnézést kért, amiért újra Kékszakállú-szerepajánlatot küld nekem. Nem értettem, miért is haragudnék, hiszen szívem szerint mindennap elénekelném ezt a csodálatos Bartók-művet.

Lassan egy évtizede tanít a Zeneakadémián. Sok szó esik mostanában a művészek jogairól, határairól, mentális egészségük védelméről. Mit gondol, milyen felelőssége van ebben egy intézménynek?

Azt látom a növendékeimen, hogy mindenkinek van egy belső elképzelése arról, milyen művész szeretne lenni. Van egy saját ideája, mit szeretne megmutatni magából a közönségnek, és mit nem. Ezt tiszteletben kell tartani. Ha egy tanár vagy egy rendező olyasmit kér, ami valakinek erkölcsileg, emberileg vagy művészileg vállalhatatlan, akkor igenis lehet és szabad nemet mondani. Fontos, hogy ezt már fiatalon megtanulják.

Ön is mondott nemet a pályája során hasonló szituációban?

Igen, egyszer egy ilyen helyzet nekem is nagyon sok álmatlan éjszakát okozott. Hosszasan beszélgettünk a rendezői koncepcióról a feleségemmel, és szinte mindenkit megkérdeztem róla az Operában. A legtöbben azt tanácsolták, hogy nyugodjak bele a rendező akaratába, de én végül nemet mondtam. Erre a játékmester csak annyit válaszolt: „Rendben, akkor van egy B verzió is.”

Ha már a feleségét említette: nem sok előadóművész vállal nagy családot, különösen olyat, ahol hét gyermek nevelkedik. Ma már a legkisebb tizennégy, a legidősebb huszonhét éves felnőtt. Mennyire sikerült aktív részese lennie a gyerekkoruknak?

A család és a karrier összeegyeztetése kétségtelenül a legnagyobb kihívás volt az életemben. De azt hiszem, amennyire tőlünk telt, jó munkát végeztünk. Nagyon sokszor tudtunk együtt utazni: a gyerekek világot láttak, különböző kultúrákkal ismerkedtek meg, és ezek az élmények biztosan formálták őket. Sok olyan kollégát láttam, aki szinte minden erejét arra fordította, hogy újabb és újabb szerepeket gyűjtsön, bővítse a repertoárját, építse a karrierjét, miközben a családi élete lassan tönkrement. Igyekeztem mindig úgy alakítani a döntéseimet, hogy a családom ne szoruljon háttérbe. Nyilván voltak áldozatok és lemondások, de soha nem szerettem volna, hogy a szakmai sikerek árát a gyerekeim fizessék meg.

Van-e még szerepálma?

Nagy vágyam Hans Sachsot eljátszani A nürnbergi mesterdalnokokban. Ugyanígy régóta foglalkoztat A rózsalovag Ochs bárójának figurája is – ez egy rendkívül hosszú, összetett és embert próbáló szerep. Emellett az orosz repertoárban is rengeteg felfedeznivalót látok, sok olyan szerep van még, amelyet szeretnék egyszer elénekelni. A Wagner-repertoárral szerencsére már elég jól állok, Verditől viszont sok minden vár még rám. Nemrég Hamburgban, a Lohengrin után közvetlenül Verdi Luisa Miller című operájában is színpadra léphettem, ami izgalmas tapasztalat volt. Jó érzés, hogy a repertoárom ilyen irányban is folyamatosan bővül. És nagy vágyam volt, hogy egyszer Schumann teljes Dichterliebéjét is előadhassam – ez most október 4-én a Müpában végre megvalósul.

Éppen ezzel a dalesttel debütál az évad művészeként. Milyen helyet foglal el a pályáján a dalirodalom?

Operaénekesként nem könnyű időt találni, hogy igazán el tudjunk mélyülni a páratlanul gazdag dalirodalomban. Néhány éve szerencsére kicsit mégis sikerült, amikor Gráf Zsuzsannával, az Angelica Leánykar karnagyával és zongoraművésszel megtanultuk Kodály op. 1-es Énekszó ciklusának tizenhat dalát, majd ezt a repertoárt Liszt- és Mahler-dalokkal bővítettük. Manapság jóval ritkábban rendeznek dalesteket, mint száz évvel ezelőtt, nekem is kevés lehetőségem volt az elmúlt húsz évben színpadon dalokat énekelni. Ezért is örülök különösen a Müpa felkérésének, hogy Kovács Sándorral és Virág Emesével megvalósíthatjuk ezt a koncertet 2026-ban, amikor a klasszikus dal szinte teljesen kikopott a mindennapjainkból. Aki manapság erre vágyik, feltesz egy Dietrich Fischer-Dieskau-lemezt. Remélem, a közönség a koncerten megtapasztalja, hogy egészen más élmény élőben hallgatni ezeket a műveket.

Miért éppen Heine versei kerültek fókuszba?

Egyrészt idén ünnepeljük halálának 170. évfordulóját, másrészt Heine költészetéhez személyes kötődésem is van. Annak idején a diplomahangversenyemen Schubert Schwanengesang című ciklusából énekeltem a Heine-dalokat, külön öröm lesz most ezeket a régi emlékeket feleleveníteni. A műsor összeállítása során számos izgalmas felfedezést tettünk. A Die beiden Grenadiere című verset nemcsak Schumann, hanem Wagner is megzenésítette, és nagyon érdekes lesz egymás után megszólaltatni ezeket a műveket, a közönség megfigyelheti, hogy ugyanaz a verssor mennyire eltérően szólal meg a két zeneszerzőtől.

Az évad végén Fischer Ádámmal közös Wagner-áriaestre készülnek. Mit tudhat meg a közönség erről a koncertről?

A koncert programjába Wagner legismertebb és legkedveltebb áriáiból válogatunk, igazi közönségcsemegékből. Wagner és Fischer Ádám neve az utóbbi évtizedekben összefonódott, nekem pedig a pályám hajnalán, még Wagner-ösztöndíjasként meghatározó élményem volt, amikor Fischer Ádám vezényletével tudtam végighallgatni Bayreuthban a teljes Ring-ciklust. Titkon mindig reméltem, hogy egyszer előadóként is lesz alkalmam vele együtt elénekelni a teljes Ringet. Mivel 2026-ban – a tervek szerint – utoljára vezényelte, erre valószínűleg már nem kerülhet sor, de ezen az estén sok Wagner-áriát meg tudunk majd együtt szólaltatni.

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2025/26-os évadának 4. számában jelent meg.
Fotók: Csibi Szilvia, Müpa