Észak-fok, titok, ismerősség

Camilla Nylund hangjában egyszerre van fény, fegyelem és valami különös, északi tisztaság. A nemzetközi operavilág jó ideje ünnepli őt Richard Strauss hősnőinek avatott tolmácsaként, de legalább ennyire lényeges, hogy a daléneklést, a kamarazenét és az intim, szövegközpontú megszólalást is pályája centrumában tartja. Nála a monumentális és a bensőséges nem egymás ellentéte, hanem ugyanazon személyiség két oldala.

Camilla Nylund 1968-ban született Finnországban, a néhány tízezer lelket számláló Vaasában, svéd anyanyelvű közegben. Már kisgyermekként természetes volt számára az éneklés: a kórus után jöttek a magánórák, kamaszfejjel pedig nyári kurzusokra járt Rómába, Bécsbe, majd Salzburgba. Egy korai interjúban beszélt arról, hogy kilencévesen popénekes szeretett volna lenni – „otthon megvolt az összes ABBA-lemez” –, tizenkét évesen pedig tudatosan hangképzést akart tanulni.

Az operához lassan került közel: Turku, majd a salzburgi Mozarteum következett, ahol opera- és dalosztályban tanult, s ahol – utólag így emlékszik rá – csak a húszas éveiben találta meg igazán a maga útját. Pályakezdésében fontos szerepet játszott a kudarc is: nem vették fel a Sibelius Akadémiára, ám épp ez terelte abba az irányba, amelyből később nemzetközi karrier született. Hannover, majd a drezdai Semperoper társulata után a világ vezető operaházai következtek Bécstől a Scalán és a Metropolitanen át Bayreuthig. Tudatosan, sok munkával felépített pálya képe bontakozik ki ezek alapján, amely során a tehetség mellé mély önismeret társult.

Nylundot rendszerint lírai-drámai szopránként írják le. Egy német interjúban beszélt arról, hogy orgánuma alapvetően lírai, de sok erő is van benne. Talán épp ebben rejlik egyik titka: megszólalása nem vaskos, nem mesterségesen sötétített, nem játssza el a „nagy drámai szopránt”, mégis elbírja Strauss és Wagner széles íveit. A jelentős áttörést éppen Strauss Saloméja hozta meg számára, később pedig A rózsalovag Tábornagynéja, Arabella, Ariadné, Daphné vagy a Capriccio Grófnője váltak emblematikus alakításaivá. Soha nem volt egyetlen szerző vagy egyetlen szerepkör foglya sem: énekelt Jenůfát, Marie-t a Wozzeckben, Lady Macbethet, Toscát, sőt az utóbbi időszakban Izolda és Brünnhilde után Turandot felé is továbblépett.

A művész interjúiból érzékeny, erősen szövegközpontú alkotó képe rajzolódik ki, akinek szemében az opera mindenekelőtt történetmondás. 2023-ban úgy fogalmazott, hogy „minden operaszerep egy utazás”, amelyről tudjuk, hol kezdődik és hol ér véget, de közben bármi történhet. Ugyanitt szólt arról is, hogy koncertszerű előadásban, díszlet nélkül még erősebbé válik a zene és a szöveg szerepe: ilyenkor a hanggal lehet sokféle színt hozzáadni a figurához, és úgy kell formálni az anyagot, hogy a közönség pontosan értse a történetet. A nyelv a mű központi eleme: amikor új szerepet tanul, először a zongorakivonattal és a szöveggel ül le, a szöveget lefordítja, hogy pontosan tudja, karaktere mit érez és mit mond. Camilla Nylund nemcsak énekel, hanem értelmez is, miközben feltűnő póztalansággal beszél a saját művészetéről.

Bár Nylund neve sokaknak elsősorban a nagy operaszínpadokat idézi fel, a daléneklés nála korántsem mellékszál. Hivatalos életrajza egyenesen úgy fogalmaz, hogy a kamarazene és a dal mindig is fontos része volt művészi életének, Helmut Deutsch társaságában pedig rendszeresen a német romantikus dalkincset és skandináv hazájának zeneszerzőit állítja koncertjeinek fókuszába. Kettejük együttműködése mögött érett művészi profil sejlik fel. A dalest Nylund számára nem mellékszál, hanem a színpadi koncentráció egy másik formája. A karakter helyét ilyenkor a szöveg, a hangsúly, a nyelv zeneisége veszi át; az operai gesztusok helyett az árnyalatok, a nagyszabású látvány helyett a belső képzelet dolgozik. Ebben a közegben különösen sokat számít az a fajta fegyelmezett, mégis szenvedélyes muzikalitás, amely egész pályáját jellemzi. Amikor arról beszél, hogy koncertszerű előadásban a hallgató akár csukott szemmel is képeket alkothat magában, tulajdonképpen a dalest lényegét mondja ki. A jó dalénekes nem illusztrál, hanem képeket kelt életre – Nylund pedig pontosan ilyen művész.

A dalestek felől nézve még világosabban látszik, hogy a finn szopránt nem lehet egyetlen skatulyába beszorítani. Mindig arra törekedett, hogy mindent el tudjon énekelni, ezért is fontosak számára a koncertek, a zongorás estek és a különféle zenei világok. A pandémia idején ebből a nyitottságból született meg a Great American Songbook-projekt is, amelyben a harmincas és hetvenes évek közötti amerikai dalrepertoár felé fordult; és bár ez első pillantásra távolinak tűnhet a Strauss–Wagner-tengelytől, valójában tökéletesen illik egy olyan művészhez, aki nem pusztán hangfajokban, hanem zenei nyelvben és karakterekben gondolkodik. Camilla Nylund művészetében talán az a legérdekesebb, hogy a jól ismert anyagot is úgy képes megszólaltatni, mintha most hallanánk először. A közönség ezért követi élénk figyelemmel Strauss, Wagner vagy Sibelius zenéjét az ő interpretálásában: a művész újra belakja a zenét.

Június 12-én a Budapesti Wagner-napok keretében Helmut Deutsch oldalán hallhatjuk Camilla Nylundot. A Dvořák, Wagner, Berg, Sibelius és Richard Strauss dalaiból válogatott műsor tökéletes keresztmetszetet ad arról, hogy kicsoda ő valójában: egy nagy formátumú művész, aki otthon van a német repertoár nagy drámáiban, de hasonló természetességgel fordul a skandináv dalkincs, a századforduló finom szövegzenéi és a késő romantika árnyalt világa felé is.

Legutóbb 2018-ban hallhatta a Müpa közönsége Helmuth Deutsch oldalán