„Kozmikus élmény”

2006-ban, vagyis kereken két évtizede szinte üstökösként robbant be a zenei életbe Corinne Bailey Rae. A karrierje első magyarországi koncertjére készülő angol énekesnő július 8-án lép fel a Müpában, mi pedig előtte Zoomon kifaggattuk debütáló lemezéről, nagy slágeréről és az azonos című gyerekkönyvéről, valamint Leedsről is.

Mostani turnédon a budapesti állomáson kívül nem játszol a környéken. Mi ennek az oka?

Idén húszéves a cím nélküli bemutatkozó albumom, és elsősorban az Egyesült Államokban turnézom vele. Ez kitölti a nyaram jelentős részét, illetve lesz még egy nagykoncertem Londonban, a Royal Albert Hallban, de majd csak októberben. Ezeken kívül főleg fesztiválfellépéseket vállaltam: ott leszek a Pori Jazzen Finnországban, valamint a Roots Picnicen és az Oceans Callingon. A magyar helyszín úgy fért be ezek közé, hogy kaptam egy meghívást, amit nem utasíthattam vissza. Nem lesz most hagyományos értelemben vett európai turném, csak elszórtan pár fellépésem. Ha új helyre hívnak, ahol még nem jártam, mindig igent mondok – még akkor is, ha esetleg az adott város vagy ország távol esik az útvonalamtól. Még mindig sok olyan hely van, ahova nem jutottam el az elmúlt két évtizedben.

Milyen emlékek fűződnek az első lemezed munkálataihoz?

Elég tiszták még az emlékeim. Előtte sokáig egy Helen nevű zenekarban játszottam, de mindig is szerettem volna saját albumot csinálni. Merész dolog szólókarrierbe kezdeni, és sok különböző producerrel találkoztam. Steve Chrisanthou-val és John Beckkel dolgoztam a legszorosabban, egy alagsorban volt a stúdiójuk. Mi lent zenéltünk, fent pedig Steve felesége dolgozott a festőműhelyében. Egy pici, ablak nélküli stúdiót képzelj el, kevés hangszerrel, szóval eléggé szerények voltak a körülmények. Igazán meglepődtem az album sikerén. Még lemezszerződésem sem volt, amikor készültek a dalok, és csak azután írtam alá az EMI-nál, hogy már befejeződtek a felvételek. A megjelenést követően a feje tetejére állt körülöttem a világ. Egyfolytában repülőn ültem, jó pár országba eljutottam, egyre több ember jött el a koncertjeimre. Álomszerű volt. Az egész abból indult, hogy egy kis lyukban felvettük a személyes dalocskáimat, aztán ezek váratlanul nagyon népszerűek lettek.

A Put Your Records On lett a nagy slágered. Amikor elkészültél vele, bíztál a sikerében?

Reménykedtem, hogy az emberek jól fognak tudni kötődni hozzá, de azért nem estem túlzásokba, mert a zenei előéletemből tudtam, milyen nehéz ismertté válni. A Helen zenéjét sok helyre próbáltuk eljuttatni, de mindig falakba ütköztünk, szóval hozzá voltam szokva a visszautasításhoz. A Put Your Records Ont először a videóklipes stábunkon teszteltük, és nekik nagyon tetszett. Többen is mondták közülük, hogy szerintük sláger lesz. Ez volt az első alkalom, hogy számomra ismeretlen emberek véleményt mondtak a zenémről, ráadásul pozitívat. Ettől persze még nem voltam biztos benne, hogy sikeres lesz. Ráadásul előbb még a Like A Star című másik dalomat jelentettük meg kislemezen, és az még nem robbant akkorát, bár a top 40-be már befért. A Put Your Records On egy szokatlan jellegű szám volt akkoriban, és talán ez is hozzájárulhatott a népszerűségéhez, ami a mai napig óriási örömmel tölt el. Vannak olyan előadók, akik unják a legismertebb slágerüket, de én nem tartozom közéjük. Egyébként nem könnyű élőben elénekelni, kevés lehetőségem van rendesen levegőt venni közben. Amikor játsszuk, mindig nagyon kell koncentrálnom, és úgy vagyok vele, hogy szeretném még jobban előadni, mint addig. Állandóan figyelem azt is, hogyan reagálnak rá az emberek. Nemrég egy fesztiválon megláttam egy gyereket, aki a szülei nyakában ült, énekelte a szöveget, és belegondoltam, hogy ez a dal jóval idősebb nála. Kiváltságos érzés számomra, hogy ilyen sok embert megérint a szerzeményem.

Az idei koncerteken eljátszod a debütáló albumod összes dalát?

Az amerikai turnén így teszek, de a magyarországi koncert várhatóan egy kicsit más lesz. Még soha nem jártam nálatok, ezért a teljes pályafutásomból fogok válogatni dalokat. A legtöbb számot biztosan az első lemezről fogom előadni, de játszom majd bőven a többiről is, és persze valami feldolgozásra is számíthattok majd.

Legutóbbi albumodon, a Black Rainbowson szerepel egy igencsak rockos dal, Erasure címmel. Ezzel kicsit a Helen zenei világához akartál visszakanyarodni?

Bizony, egy kicsit nosztalgiáztam. (nevet) Azt akartam, hogy a Black Rainbowson több különböző műfaj is felbukkanjon, és mivel mindegyik dala más érzelmi hangulatot fejez ki, ezért zeneileg is sokszínűre sikeredett. Van rajta jazz, soul és persze rock is. Az Erasure szövegéhez a rockolás passzolt a legjobban. Szeretek kalandozni a műfajok között és nem leragadni egyetlenegy stílusnál. Érdekes módon a Black Rainbowst részben egy chicagói épület, a Stony Island Arts Bank ihlette. Az, hogy sokféle stílust kipróbálhattam, nagy szabadságot adott.

Számos hírességgel dolgoztál már a karriered során. Milyen élmény volt részt venni Herbie Hancockkal a Joni Mitchell tribute-album felvételén?

Természetesen nagyszerű. Én voltam az egyik vendégénekes a lemezen, és távmunkában dolgoztunk. Ő megcsinálta a zenei részt, én pedig felénekeltem a szöveget. Azóta viszont többször is előadtam vele ezt a számot, a Rivert. Már-már kozmikus élmény Herbie-vel koncertezni, és nagy kihívások elé tud állítani. Egyszer a BBC-ben adtuk elő a dalt, többször is nekifutottunk, és Herbie mindig máshogy kezdte el játszani az intrót, én meg nem tudtam, mikor lépjek be. Végül aztán ráéreztem, és onnantól már biztonságban éreztem magamat. Lényegében az történt, hogy kihozott belőlem valami olyasmit, amire normális esetben nem feltétlenül lettem volna képes. Az ilyen mesterektől lehet a legtöbbet tanulni. A Herbie-vel közös fellépések a pályafutásom csúcspontjai közé tartoznak.

Az is emlékezetes lehetett, amikor Stevie Wonder felhívott telefonon.

Persze! Meghívott, hogy lépjünk fel együtt egy rádióműsorban. Emellett különböző koncertjeire is meginvitált, énekeltem vele az USA-ban, illetve Londonban, a Hyde Parkban is. Tavaly is többször zenéltünk együtt élőben. Az is egy valóra vált álom, hogy vele együtt játszhatok. Semmihez nem hasonlítható élmény a fülmonitoron keresztül külön az ő hangját hallani. Ha hív, mindig szakítok időt a közös fellépésre.

Milyen érzés volt a Fehér Házban énekelni?

Az azért is annyira különleges emlék, mert rengeteg híresség volt a helyszínen. Egy mikrobuszban érkeztünk, és együtt ülhettem Herbie-vel, Stevie-vel, Jack White-tal, Dave Grohllal, Emmylou Harrisszel, Elvis Costellóval… Ott ült ez a rengeteg ismert arc, és remek volt a hangulat. Az esemény Barack Obama elnöksége alatt zajlott, ami jó időszak volt szerintem. Ő jól tette, hogy visszavitte a zenét a Fehér Házba. Az esemény apropója pedig az volt, hogy tisztelegjünk Paul McCartney munkássága előtt, aki az egyik legnagyobb élő dalszerzőnk. Én a Blackbirdöt énekeltem tőle, és furcsa érzés volt úgy előadni a dalt, hogy közben Paul ott ült velem szemben. De szerencsére minden jól sült el, remekül éreztem magamat. Megtiszteltetés volt őt köszönteni és ünnepelni. Ráadásul Paul még mindig aktív, koncertezik, és most jön ki az új lemeze.

Van két Grammy-díjad. Hol tartod őket?

A stúdiómban, több egyéb díjjal együtt. Az igazat megvallva, nem sokszor nézegetem őket, és nem akarok túlságosan a múltra koncentrálni. Persze nagyon hálás vagyok a díjakért, de engem leginkább az foglalkoztat, hogy mit csinálok legközelebb. Folyamatosan gyűjtöm az ihletet a hétköznapi életemben, és az bárhonnan érkezhet: látok valamit egy magazinban vagy egy múzeumban, esetleg véletlenül meghallom, amit egy srác mond a buszmegállóban. Még az időjárásból is jöhet inspiráció, vagy egy sütiből a kávézóban. Imádom azokat a pillanatokat, amikor valami megihlet, és azt hozzáilleszthetem egy zenei témához, amin dolgozom.

Leedsben születtél, most is ott élsz. Mitől ennyire vonzó számodra a város?

Természetesen a családom és a barátaim miatt maradtam itt az életem legnagyobb részében. Sokat vagyok úton, de aztán jó érzés visszatérni a szülővárosomba a szeretteimhez. Leeds eléggé kozmopolita, multikulturális hely, jelentős karibi kisebbséggel. Nagy részük az ötvenes-hatvanas években költözött ide, köztük a nagyszüleim is. Komoly kulturális élet zajlik a városban, számottevő a színes bőrű művészek száma a zenében, a képzőművészetben és az irodalomban. Vannak itt remek tánciskolák és jó nevű egyetemek is. Szintén fontos előnye Leedsnek, hogy nem olyan drága, mint London. A fiatalok így nem költöznek el a fővárosba, hanem itt maradnak, és sikeres karrierbe kezdhetnek. Én egy igazi bohém művészeti szcénában nevelkedtem, ami a mai napig létezik.

Igaz, hogy egy olyan dokumentumfilmet tervezel, ami a Billie Holiday és Kurt Cobain közötti hasonlóságokra koncentrálna?

Igen, nagyon izgat ez a dolog. Mindkettejüket imádom, és jelentős részben nekik köszönhető, hogy énekelni kezdtem. Gyerekként úgy éreztem, nincs valami jó hangom, és nem tartottam magamat alkalmasnak arra, hogy musicalekben énekeljek. Tudtam, hogy soha nem fogok úgy énekelni, mint Mariah Carey vagy Whitney Houston, de aztán viszonylag egyszerre felfedeztem Billie Holidayt és Kurt Cobaint. Rajtuk keresztül rájöttem, hogy más stílusban is elő lehet adni dalokat, nem kell hozzá kristálytiszta hang. A lényeg az előadásmód, és hogy hogyan tudsz hitelesen elmondani egy történetet a dalaidban. Beleadhatod a fájdalmadat a szerzeményeidbe, és nem baj, ha nem énekelsz hibátlanul. Ők nyitották ki az ajtót számomra. Nem mesterkélten énekeltek, és technikai értelemben nem is voltak annyira ügyesek, de rengeteg réteg bújt meg az előadásmódjukban. Ráadásul ők ketten hasonló démonokkal küzdöttek. Sok közös pont van ebben a két művészben, és szeretném ezt minél alaposabban feltárni.

Pár hónapja kiadtál egy gyerekkönyvet, Put Your Records On címmel. Amikor elkészült, tesztelted a saját gyerekeiden? Kikérted a véleményüket?

Az egész abból indult ki, hogy a hosszú utazásainkon rengeteg történetet meséltem nekik. A turnék miatt sokat ülünk repülőkön, buszokon, vonatokon, és én imádok mesélni, úgyhogy nagyon sok történetet hallanak tőlem. A gyerekek természetesen nagyon szeretik a meséket. A könyvhöz kitaláltam egy Bea nevű karaktert, akit részben a saját kiskori énemről mintáztam. Annak idején otthon sokat hallgattuk édesapám lemezeit. Rengeteg kislemeze volt, és egy idő után már én magam tettem fel őket. A könyvemben Bea a nagynénje lemezgyűjteményét találja meg, és elkezdi hallgatni a zenéket. Rájön, hogy milyen fantasztikus érzéseket kelt benne a zenehallgatás. Ezzel én ugyanígy voltam gyerekkoromban. Nagyon érdekel a gyerekek oktatása, ez is hozzájárult ahhoz, hogy meg tudjam írni a könyvet. Szülőként nagy élmény számomra, amikor otthon zenét hallgatok a gyerekeimmel. És nemcsak a YouTube-on vagy a Spotify-on mutatok nekik dalokat, hanem lemezen, fizikai formátumban is. Én személy szerint nagyon szeretem a lemezeket, és úgy érzem, így közelebbi kapcsolatom van az előadóval. Nemegyszer előfordult már, hogy meghallottam valami jó kis dalt egy ruhaboltban, odarohantam az eladóhoz, de fogalma sem volt, mi szól. Sokaknak csak háttér a zene, és nagyjából olyan szerepet tölt be, mint a légfrissítő. Túl könnyű már hozzáférni a zenéhez, és mindenki természetesnek veszi, hogy csak úgy szól valami a háttérben. Egy ideje már nem kérdezgetem az eladókat, mert ott van a Shazam, ami mindig segít.

Mi volt a legutolsó lemez, amit feltettél?

Érdekes módon egy még meg nem jelent albumot, június végén fog kijönni hivatalosan. Az előadó neve Cécile McLorin Salvant (a szóban forgó énekesnő egy nappal a Corinne-nal készített interjú előtt lépett fel a Müpában – a szerző). Nagyzenekaros lemez, meglehetősen drámai anyag. Cécile kiváló jazzénekes, imádom, amit csinál.