Mi fán terem a ti dó?

Alapvetően kétféle ember létezik: az egyik bevallja, hogy koncert közben néha elkalandoznak a gondolatai, a másik pedig hazudik. Valljuk be, nem könnyű órákon keresztül egy helyben ülni, miközben hangok sokasága zúdul ránk. Különösen akkor, ha senki sem adott használati utasítást, és fogalmunk sincs, mire kellene figyelnünk.

Mikor történik valami fontos? Mitől érdekes egy visszatérő dallam? És vajon észrevenné-e valaki, ha az utolsó tíz percben valójában a vacsorán gondolkodnánk?

Ez a cikk kevés ahhoz, hogy a legutolsó Telemann-szvit minden hangja értelmet nyerjen előttünk, arra azonban talán elég, hogy tudjuk, mire számíthatunk, ha egy mű címében azt látjuk: szonáta, szimfónia vagy versenymű. Hiszen a műfajnév olyan, mint egy térkép: nem árul el minden kanyart, de megmutatja, milyen úton induljunk el.

Érdemes tehát megismernünk az alapvető műfajokat!

Paavo Järvi és a Londoni Filharmonikus Zenekar koncertjén bizony elhangzott egy szimfónia © Posztós János, Müpa

A szonáta

A szonáta rendszerint egy vagy néhány hangszerre írt, többtételes mű. Leggyakrabban három- vagy négytételes; a négytételes változatban gyors, lassú, táncos jellegű, majd ismét gyors tétel követheti egymást. Ez azonban nem kötelező recept, a zeneszerzők (Beethoven például különösen) előszeretettel hagynak el tételeket vagy cserélik fel a sorrendjüket, csak hogy ne érezzük magunkat túlságosan biztonságban.

A szonáta első tétele gyakran szonátaformában íródik. Fontos: a szonáta műfaj, a szonátaforma pedig egy tétel felépítésének módja (és nem csak egy szonátában fordulhat elő)! Először az expozícióban megismerjük a fontosabb témákat: az egyik beront az ajtón, a másik udvariasan bemutatkozik, de már sejtjük, hogy konfliktus lesz közöttük. Majd a kidolgozásban a szerző szétszedi, átalakítja és más hangnemekbe helyezi őket (olyanok lesznek, mint az a visszahúzódó osztálytársunk, aki érettségi után megkérdőjelezhető üzleti vlogolásba kezdett.) Végül a reprízben a témák visszatérnek, és ismét ismerős talajra érkezünk.

Persze nem kell magunkban felkiáltani, hogy „megkezdődött a repríz!”, már az is sokat segít, ha felismerjük: ezt a dallamot hallottuk már, csak közben valami történt vele.

Szimfónia és szimfonikus költemény

A szimfónia általában zenekarra írt, többtételes, nagyobb lélegzetű mű. Nem egyszerűen „nagyonhosszúzenekaridarab”, bár néhány szerző (főleg Mahler) mindent megtett azért, hogy annak érezzük.

A klasszikus szimfónia gyakran négytételes, felépítése pedig a szonátáéhoz hasonlíthat. Hallgatásakor érdemes megfigyelni, hogyan vándorol egy dallam a zenekarban: először megszólalhat a hegedűkön, később visszatérhet a kürtökön, végül pedig az egész zenekar olyan hangerővel közölheti, hogy nehéz nem meghallani.

Nem minden szimfónia mesél történetet. Amelyik viszont valamilyen irodalmi, természeti vagy filozófiai gondolatot követ, az a programzene körébe tartozik. Ennek jellegzetes műfaja a többnyire egytételes szimfonikus költemény, amelynek ihletője lehet vers, festmény, táj, történelmi esemény vagy egy, a zeneszerző (mondjuk Liszt) szerint különösen érdekes gondolat. A nevével ellentétben közben általában senki sem szaval.

Versenymű

A versenymű, vagy ha sznobok vagyunk, concerto (ejtsd: koncsertó), a második legizgalmasabb dolog a színpadon, a bűvészek után. Egy vagy több szólista kerül kapcsolatba a zenekarral: felelgetnek egymásnak, együttműködnek, néha pedig kulturált körülmények között próbálják eldönteni, kié legyen az utolsó szó.

A klasszikus versenymű többnyire háromtételes: gyors, lassú, gyors. Gyakori eleme a kadencia, amikor a szólista kíséret nélkül mutathatja meg, hogy a gyakorlásra fordított évek és a hangszerre hullajtott gyermekkönnyek nem vesztek teljesen kárba. A barokk concerto grossóban nem egyetlen szólista, hanem egy kisebb hangszeres csoport áll szemben a nagyobb együttessel.

Szvit

A szvit eredetileg stilizált tánctételek sorozata volt. Később operákból, balettekből, színpadi és filmzenékből összeállított válogatást is jelenthetett. A tételeket közös eredet, hangulat vagy történet kapcsolja össze: tulajdonképpen egy gondosan szerkesztett „legjobb pillanatok” albumról van szó, csak itt nem kell ezer képet megnézni a rokonunk kisbabájáról.

Nyitány

A nyitány eredetileg opera, balett vagy más színpadi mű bevezető zenéje, azzal a nemes céllal, hogy a közönség fejezze be a beszélgetést, evést és kisebb bűncselekmények elkövetését, mert kezdődik az előadás.

Később (Kant nagy örömére) a társadalom konszolidálódott, így ma már teljes valójában élvezhetjük, hiszen gyakran megteremti a mű hangulatát, néha fontos dallamokat is előrevetít. Később önálló koncertnyitányok is születtek, amelyekhez már nem feltétlenül tartozik színpadi mű.

A rekviemek gyakori szereplője a kórus, itt épp a Magyar Rádió Kórusa (és Zenekara ) © Csibi Szilvia, Müpa

Oratórium, mise, motetta

E három műfaj gyakran kapcsolódik vallási témákhoz, de nem ugyanaz a feladatuk. Az oratórium szólistákra, kórusra és zenekarra írt, nagyobb lélegzetű mű, amely rendszerint színpadi játék nélkül mond el egy történetet. Gyakran bibliai tárgyú, bár világi oratóriumok is léteznek. A Krisztus szenvedéstörténetét feldolgozó műveket passiónak nevezzük: az opera családbarátabb rokona tehát itt is tartalmazhat árulást, kínzást és keresztre feszítést.

A mise a katolikus liturgia állandó szövegrészeit – többek között a Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus és Agnus Dei tételeit – zenésíti meg. A rekviem ennek különleges változata: a halottakért mondott gyászmise szövegére épül.

A motetta többszólamú énekmű, amely mint valami zenei porszívóügynök, sokféle alakot öltött, de leggyakrabban egyházi témájú kórusműként találkozunk vele. Reneszánsz világi rokona a madrigál, amelyben már olyan témák is előfordulhatnak, amelyekre nemcsak a papok húzzák fel a szemöldöküket.

Zongoradarabok sokasága

A zongorairodalomban gyakran találkozunk noktürnnel, amely többnyire az éjszaka csendes, melankolikus hangulatát idézi. Itt semmi pajzánságra nem kell gondolni: legfeljebb holdfényre, sóhajokra és mérsékelt mennyiségű lelki gyötrődésre.

Az impromptu olyan karakterdarab, amely a rögtönzés benyomását kelti, mintha a zeneszerző az előadás pillanatában találná ki (azzal a különbséggel, hogy előre mindent gondosan leírt). A rapszódia szabadabb felépítésű, erős hangulati váltások és virtuóz részek jellemzik. Nem szabálytalan, csak szeret úgy tenni, mintha senki sem mondhatná meg neki, mit csináljon.

Ha mindössze egy zongora árválkodik a színpadon, nagy összegben fogadhatunk arra, hogy a zongorairodalom valamely darabja kerül terítékre aznap este. Talán éppen Víkingur Ólaffson tolmácsolásában © Csibi Szilvia, Müpa

És végül a legbonyolultabb: a fúga

Aki a fúgát megérti, mindent tud. Amikor valaki először mondta, hogy „ez nem atomfizika”, nem tudta, hogy az atomfizikusok meg valószínűleg azt mondják: „ez nem fúgaszerkesztés”.

A fúga egy jellegzetes témából indul ki. Ezt először az egyik szólam mutatja be, majd a többi egymás után átveszi és „megválaszolja”, miközben az előző szólamok sem hallgatnak el. A téma különböző hangnemekben és alakokban tér vissza; olykor a belépések egymás sarkára lépnek, mint egy zenei Black Friday-en.

Hallgatóként itt sem kell fejben kottát vezetnünk. Elég, ha felismerjük a visszatérő témát, és figyeljük, miként fonódnak egymásba a szólamok. Ha elveszítjük a fonalat, az nem kudarc: valószínűleg maga a fonál éppen szuperpozícióban és öt dimenzióban van egyszerre jelen. (Bach…)

A műfajnevek tehát nem használati utasítások, hanem kapaszkodók. Nem kell minden formát felismernünk, vagy pontosan tudnunk, mikor kezdődik a kidolgozás. Már az is elég, ha találunk egy dallamot, hangszert vagy hangulatot, amelyet követni tudunk. Ha elkalandozunk, később vissza lehet kapcsolódni: a zene nem sértődik meg, és a karmester sem állítja le az előadást miattunk (feltéve, ha nem a telefonunkban kalandoztunk el).

Az értő zenehallgatás nem azt jelenti, hogy minden pillanatban pontosan tudjuk, mi történik. Inkább azt, hogy időnként felismerünk valamit, amit korábban még nem vettünk észre. A vacsora pedig megvár.