© Uli Weber / Decca
A hang, amely békét ad a világnak
Cecilia Bartoli portréja
„Amikor Cecilia Bartoli színpadra lép, minden tekintet rá szegeződik. Salzburg első számú sztárja élő legendává vált. Sok zeneszeretőt ismerek – minden korosztályból –, akik legelőször és leginkább Cecilia miatt szerettek bele az operába. Ez a rendkívüli tehetség rajongók egész seregeit késztette – köztük engem is – arra, hogy magától értetődőnek vegyük: tegezzük őt, a keresztnevén szólítjuk, noha soha nem váltottunk vele egyetlen szót sem” – írták 2023-as salzburgi Orpheuszáról az Operawire oldalán.
A szerző valami esszenciálisat ragadott meg elfogultan rajongó soraiban: az olasz mezzoszoprán, Cecilia Bartoli nevét jó ideje már korántsem csak az ínyenc operarajongók ismerik. Amellett, hogy koncerttermek, operaházak, fesztiválok, lemezfelvételek és más zenei kezdeményezések meghatározó alakja, zenetudósként, producerként és kurátorként is figyelemre méltó munkát végez.

Cecilia Bartoli 1966. június 4-én született Rómában, zenész családban: a lírai szoprán anya – aki tízéves korától énektanára is lett és maradt – és a tenor apa oldalán magától értetődőnek tetszik a pályaválasztás. Kilencévesen a Tosca pásztorfiújának szerepében lépett először színpadra, majd következtek a tanulóévek a Santa Cecilia Akadémián. Ma már szinte hihetetlen, de Bartoli visszaemlékezése szerint korántsem volt kézenfekvő, hogy a zene lesz az ő útja: „Egyszerűen csak jött velem a muzsika, több és mindig több zene...” – mondta, amikor a korai időkről kérdezték.
A profi karrier 1987-ben, a Veronai Arénában vette kezdetét. Aztán egy Maria Callas emlékére szervezett gálakoncerten Daniel Barenboim figyelt fel a fiatal énekesnőre, majd meghívta, hogy dolgozzanak együtt. És a kapuk megnyíltak: a kilencvenes években Róma, Párizs, Milánó, majd New York következett, és persze hamarosan London, Salzburg, meg a többi operafőváros. Ekkoriban már olyan karmesterekkel működött együtt, mint Herbert von Karajan vagy Nikolaus Harnoncourt.
© Uli Weber, Decca
Cecilia Bartoli rokonszenves egyénisége, színpadi karizmája, valamint a leginkább a barokk és bel canto operák interpretálásakor tetten érhető technikai virtuozitása robbanásszerű sikert hozott számára. Lemezei és koncertjei nem csak az opera viszonylag zárt világában váltak eseménnyé: rövid idő alatt vadonatúj közönségrétegeket volt képes hatékonyan megszólítani.
Bartoli fellépéseit és megszólalásait figyelve egy közvetlen és megközelíthető személyiség képe bontakozik ki, aki mentes a sztárallűröktől. Zárkózott elitizmusnak nyoma sincs interjúiban: „Mindig is meg voltam győződve arról, hogy a jó zenében nincsenek műfaji határok – azt vallom, hogy pontosan ugyanúgy lehet élvezni egy barokk áriát, mint a legújabb popslágert.”
De vajon mi a globális siker titka? Talán az, hogy Bartoli nem egyszerűen jó, vagyis neki és a hangjának való szerepeket énekel. Sokkal inkább arról van szó, hogy remek érzékkel választ olyan izgalmas szerepeket, melyeket új irányokból közelíthet meg. Lenyűgözően tágas repertoárján Mozart és Rossini, Bellini és Vivaldi, Händel és Gluck békében megfér egymás mellett. Nemrég egy interjúban mondta: „Azt hiszem, mindig is könnyebben tudtam énekelni a gyors, bonyolult koloratúrákat, mint mások. Ez születési adottság, a gyakorlás és a tapasztalat ugyanakkor segített abban, hogy jobban uraljam a légzésemet, és megnöveltem a hangterjedelmemet is. A tapasztalat azt is lehetővé tette, hogy olyan repertoárral foglalkozzam, amelyet általában nem társítanak egy mezzoszopránhoz, miközben történetileg igenis indokolt volna. Ne feledjük, hogy az idő és a gyakorlat az értelmezéseket is színesebbé, árnyaltabbá teszi – és végső soron ez a legfontosabb. Akárcsak egy jó vörösbor esetében…”
Cecilia Bartoli kultúraszervezőként és -irányítóként is fáradhatatlan. 2012 óta a Salzburgi Pünkösdi Ünnepi Játékok művészeti vezetője, 2023 januárjától pedig a Monte-Carlói Opera igazgatója – nem mellesleg az első nő ebben a pozícióban. Mindkét intézményben érdemes az általa összeállított műsorrendet tanulmányozni: amellett, hogy saját értékes és hangsúlyos énekesi jelenlétével „kiszolgálja” népes rajongótáborát, olyan alkotótársakat és műveket választ, akik és amelyek telt házat vonzanak anélkül, hogy vezetőként kompromisszumokra kényszerülne. Salzburgban női karakterek, elfeledett művek, izgalmas kontextusok szervezik válogatását, de Monte-Carlóban is büszke rá, hogy nem csupán egy hangzatos cím viselője.
Kurátori tevékenysége összefügg az ismeretlen tájak felfedezése iránti zenetudósi, énekesi elkötelezettségével: a rég elfelejtett operák, a ritkán játszott komponisták, illetve a kanonizált szerzők évszázadok óta árnyékban rejtőző munkái fokozottan érdeklik. A célja mindig azonos: érthető, izgalmas, élő interpretációkkal rányitni a közönség szemét arra, amit sosem tudott – vagy talán csak megfeledkezett róla.
A magyar közönség és Bartoli között kölcsönös a szeretet, 2016-os fellépése után is hosszú percekig zúgott a vastaps © Kotschy Gábor, Müpa
A budapesti közönség december 15-én az operairodalom egyik legjelentősebb nadrágszerepében hallhatja az újra Magyarországra látogató Cecilia Bartolit. 2025 májusában így beszélt Gluck Orpheuszáról: „Ez egy csodálatos szerep, ami az énekes részéről igen komoly munkát igényel: Orpheusz a mindent felülmúló szerelmet testesíti meg, azt a szerelmet, amely még a halottak világán is képes átkelni, hogy megtalálja Eurüdikét. Bevallom, megérint, hogy Orpheusz nemcsak a hangszerét, a lantot, de a hangját is használja, hogy keresztüljusson az alvilágon az elíziumi mezőkig, ahol Eurüdikéje várja. Elbűvöl a gondolat, hogy egy hangnak hatalma van megnyugtatni a lelkeket, békét és csendet hozni.”