A nagy orosz zeneszerző, Pjotr Csajkovszkij (1840–1893) zenéjét pátosz és érzelmesség jellemzi. Műveinek terjedelme és hangzása a népies hatásokat is befogadó szláv romantikát képviseli, formavilágának érzékeny arányrendszere azonban arra figyelmeztet, hogy csodálatának legfőbb tárgya a bécsi klasszikus Mozart volt. II. (G-dúr) zongoraversenye máig nem lépett ki a határtalanul népszerű első (b-moll) mű árnyékából. Az erőtől duzzadó, háromtételes – középső tételében a hegedűnek és a csellónak is jelentős szerepet juttató – Másodikat ugyanúgy Nyikolaj Rubinsteinnek ajánlotta, mint az Elsőt, de a zongoraművész halála miatt a kompozíciót a New York-i ősbemutatón az angol Madeline Schiller játszotta 1881 novemberében.

Ízelítő Alexandre Kantorow játékából:

A finn Jean Sibelius (1865–1957) a norvég Edvard Grieg mellett az északi késő romantika meghatározó alkotója. Zenéjére hatott Csajkovszkij, Wagner, de a modern törekvések is érdekelték. Műveinek témavilágát inspirálta a finn mondakincs, számos darabja a Kalevala történeteit illusztrálja. Finlandia című 1900-ban befejezett opusa a finn függetlenségi mozgalom jelképévé vált. Nem sokkal ennek revelációszerű bemutatója után, 1901/02-ben született egy másik rendkívül sikeres alkotása, a II. szimfónia, amelynek szenvedélye, mélyről feltörő energiája és a záró tételt befejező patetikus induló arra késztette a nagy sikerű bemutató közönségét, hogy a Finlandiához hasonlóan e művet is hazafias vallomásként értelmezze. A négytételes alkotást erős tematikus egység jellemzi.

A Londoni Filharmonikus Zenekart Thomas Beecham alapította 1932-ben. Története során a világhírű együttes olyan karmesterekkel játszott együtt, mint Adrian Boult, Bernard Haitink, Solti György, Klaus Tennstedt, Kurt Masur. 2021 óta a zenekar vezető karmestere Edward Gardner.

A koncert észt-amerikai karmestere, Paavo Järvi (1962) a világ leghíresebb dirigensdinasztiájának tagja: édesapja Neeme Järvi, öccse Kristjan Järvi. Tanulmányait Amerikában végezte, mesterei közé tartozott Leonard Bernstein. Az elmúlt három évtizedben a világ legjelentősebb szimfonikus együtteseit vezényelte, jelenleg a Zürichi Tonhalle Zenekarának élén áll.

A koncert szólistája, a világszerte ünnepelt francia Alexandre Kantorow (1997) a 2019-ben megrendezett XVI. moszkvai Nemzetközi Csajkovszkij Verseny abszolút győztese.

A második zongoraverseny keletkezéstörténete szervesen kapcsolódik az elsőéhez. Az 1874/75-ben komponált b-moll koncertet Csajkovszkij barátjának, a zongoraművész Nyikolaj Rubinsteinnek kívánta ajánlani, ő azonban eleinte nem lelkesedett a darabért, így az ősbemutatót végül Hans von Bülow abszolválta Bostonban, 1875. október 25-én. A történet előlegezi azt, ami pár évvel később Csajkovszkij másik örökérvényű versenyművével, a Hegedűversennyel történt, csak éppen akkor a magyar hegedűvirtuóz, Leopold Auer fogalmazott meg tartózkodó véleményt a neki szánt remekműről. Még a két végkifejlet is egybecseng, hiszen utóbb mind Rubinstein, mind Auer revideálta nézeteit, és a darab odaadó tolmácsává vált. A II. zongoraversenyt Csajkovszkij ismét Rubinsteinnek ajánlotta, remélve, hogy most már sikerül kivívnia barátja fenntartás nélküli és azonnali elismerését, a zongoraművész azonban 1881 márciusában meghalt, így a New York-i ősbemutatón az angol Madeline Schiller játszott 1881. november 12-én.

Az Első – a jól ismert b-moll zongoraverseny:

Sibelius II. szimfóniájának nem kellett megküzdenie elődje nimbuszával, mivel az I. szimfónia (1898/99) nem keltett nagyobb figyelmet, és az utókor sem sorolja a zeneszerző fontos alkotásai közé. Az 1901/02-ben komponált, első ízben Helsinkiben, 1902. március 8-án megszólalt II. szimfónia azonban emlékezetes sikert aratott, és ennek részben életrajzi, részben történelmi okai vannak. 1899/1900-ban ugyanis Sibelius megírta életművének legnépszerűbbé vált opusát, a Finlandiát, mely ősbemutatóját követően azonnali lelkes sikert aratott, és a finn nép függetlenségi mozgalmának mozgósító erejű jelképévé vált. Bár a II. szimfóniához Sibelius nem mellékelt programot, és a műnek nem adott a zenei tartalom mögött meghúzódó esetleges költői mondanivaló tárgyában tájékoztatást adó címet vagy alcímet, a darabból áradó harcias energia és szenvedély önmagában is elég volt ahhoz, hogy nem sokkal a Finlandia után a közönség e kompozíciót is hasonlóképpen értelmezze, és rokonszenvvel fogadja.

Finlandia – a finn nép függetlenségének jelképe:

A G-dúr zongoraverseny nyitótételének hallgatóját megragadja a megszólalásmód diadalmas ereje, a szinkopált ritmika határozottsága és a zene szláv pátosza. Csajkovszkij parádés virtuozitású zongoraszólamot írt; a szólóhangszer sok önálló lehetőséget kap, de érvényesül az a törekvés is, amely a billentyűs instrumentum szólamát időről időre a szimfonikus hangzásba ágyazza. A ¾-es ütemű, D-dúr lassú tétel különlegessége, hogy a zongora mellett terjedelmes szólórészeket kap benne az első hegedűszólam vezetője – a koncertmester – és a szólócsellista, ily módon tehát átmenetileg a sinfonia concertante zenei modelljéhez hasonló helyzet alakul ki. Másképp fogalmazva: a zongoraversenyből egy időre zongoratrió-verseny lesz. Az utóbbi minősítés mégsem volna teljesen helytálló, mivel a vonósduó és a zongora többnyire elkülönülve jut szerephez. A rondóformájú finálét túláradó derű és kicsattanó energia jellemzi, a zongoraszólamban mindvégig pezsgés és bravúros virtuozitás uralkodik.

A csodált példakép, Mozart Sinfonia concertantéja:

Sibelius II. szimfóniája négytételes. A tételkarakterek hagyományosak: két gyors saroktétel között egy andante és egy scherzo. A tételek formája és a tematikus kidolgozás egyfelől a liszti szimfonikus költemény hagyományához kapcsolódik, másfelől jelzi, hogy Sibelius Mahler kortársa, és bár a két zeneszerző eltérően vélekedett a szimfóniaműfaj feladatáról (egyszer, 1907-ben személyesen is beszélgettek erről), a merev szabályoktól eltávolodó, narratív formálás törekvése „a levegőben volt” a századfordulón, és erősen hatott Sibeliusra.

A kortárs Mahler I. szimfóniája:

A szimfónia motivikus-tematikus anyagát meghatározza a szabad szonátaformájú nyitótételt bevezető, repetíciós felépítésű, emelkedő háromhangos motívum, amely különböző megjelenési formákban rányomja bélyegét a műre. A nyitótételben pasztorális elemek és szenvedélyes, drámai részletek egyaránt bőven akadnak, akárcsak a további tételekben. A finálé befejezése elszánt, harcias induló, amelyet a kortársaknak nem volt nehéz hazafias vallomásként értelmezni.

A nyitótétel bevezetője a Győri Filharmonikusok előadásában (2024. febr. 4. Maraton – Északi romantika, vez.: Bogányi Tibor)

Aki kilépett a b-moll zongoraverseny – minden idők legnépszerűbb versenyműve – vonzerejének komfortzónájából, vállalva a G-dúr koncerttel való barátkozás kalandját, megérdemli, hogy Csajkovszkij utolsó zongoraversenyét is megismerhesse, hiszen a zeneszerző összesen három versenyművet komponált a romantika legünnepeltebb szólóhangszerére. Érzelemgazdagságán és melódiabőségén kívül az Esz-dúr zongoraversenyt (op. 75) két különleges körülmény fokozottan méltóvá teszi a figyelemre: egyrészt az alkotás zenei anyagából Csajkovszkij eredetileg szimfóniát tervezett formálni, mielőtt végül a zongoraverseny mellett döntött – ez lett volna a VII., ha alkotója kitart a zenekari kidolgozás mellett. Másrészt ez Csajkovszkij hattyúdala: utolsó befejezett opusa, amelynek nyomtatott partitúrája már csak a zeneszerző halála után jelenhetett meg.

A robusztus b-moll zongoraverseny nemcsak a két másik billentyűs versenymű elől takarja el a napot, hanem Csajkovszkij egész zongoratermése elől is, hiszen valljuk meg, sem a G-dúr szonátát (op. 37), sem az Évszakok (op. 37a, b) ciklust nem sokszor halljuk a zongoristák szólóestjein. A Grand sonata azért is különösen érdekes lehet a G-dúr zongoraverseny megismerése után, mert a versenymű ajánlásának címzettje, Nyikolaj Rubinstein ezt is mesterien játszotta. „Elragadtatással hallgattam” – írta Csajkovszkij a tolmácsolásról. Az Évszakok sajátos módon címével ellentétben nem a négy évszakot, hanem a tizenkét hónapot vetíti elénk tizenkét költői tételben, amelyek mindegyike alcímet is kapott: A tűz mellett, Karnevál, A pacsirta éneke, Hópehely, Csillagfényes éjek, Barcarolla, Az arató dala, Betakarítás, Vadászat, Őszi dal, Trojka, Karácsony.

Sibelius II. szimfóniája után – ez a legnépszerűbb az összes közül – természetesen az összes többi szimfóniát érdemes megismerni. Elsőként a hasonlóképpen könnyen befogadható Ötödiket célszerű meghallgatni, és talán a Hetediket hagyjuk a sor végére: az a legelvontabb, a legnehezebben emészthető.

Ha van kedve és ideje, hallgasson bele ezekbe a csodálatos művekbe is!

Írta: Csengery Kristóf

A Grammy-díjas észt karmester, Paavo Järvi napjaink egyik legjelentősebb dirigenseként széles körű nemzetközi elismerésnek örvend, és a világ legkiválóbb zenekaraival áll szoros munkakapcsolatban. Jelenleg a zürichi Tonhalle Zenekar zeneigazgatója, valamint a Deutsche Kammerphilharmonie Bremen művészeti igazgatója, emellett a Pärnui Zenei Fesztivál és az Észt Fesztiválzenekar alapítója és művészeti igazgatója.

Paavo Järvi 2020-ban a Tonhalle Zenekarát vezényelte a Müpában

Tallinnban, Észtországban született, ütőhangszeres és karmesteri tanulmányait a Tallinni Zeneiskolában végezte. 1980-ban az Egyesült Államokba költözött, ahol a Curtis Institute of Musicban és a Los Angeles Philharmonic Institute-ban képezte tovább magát Leonard Bernstein irányításával. Számos nemzetközi kitüntetésben részesült, megkapta többek között a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének parancsnoki fokozatát, a Sibelius-érmet, a Hindemith-díjat, valamint Észtország Fehér Csillag Érdemrendjét.

© Kaupo Kikkas

A Southbank Centre Royal Festival Hall és a Glyndebourne-i Operafesztivál rezidens együttese

Vezető karmester: Edward Gardner – támogató: Aud Jebsen
Első vendégkarmester: Karina Canellakis – támogató: Richard Buxton
Tiszteletbeli karmester: Vladimir Jurowski KBE
Védnök: Ő Királyi Fensége Kent hercege, KG
Művészeti igazgató: Jesús Herrera
Vezérigazgató: David Burke
Koncertmester: Pieter Schoeman – támogató: Neil Westreich

Az 1932-ben alapított Londoni Filharmonikus Zenekar világszerte ismert lendületes élő előadásairól, innovatív online tartalmairól, valamint úttörő oktatási és közösségi programjáról. A zenekart Edward Gardner vezető karmester irányítja; rezidens együttesként működik a Southbank Centre-ben található Royal Festival Hallban, a Glyndebourne-i Operafesztiválon, a Brighton Dome-ban és az eastbourne-i Congress Theatre-ben. Emellett rendszeresen turnézik, telt házas koncerteket adva a világ számos pontján, közreműködik számtalan filmzene felvételén, saját kiadóján, az LPO Labelen keresztül pedig eddig több mint 130 albumot jelentetett meg.

HarrisonParrott – International Tour Management
Együttműködési és turnéigazgató: Rafi Gokay Wol
Vezető menedzser: Annebeth Webb
Turnémenedzser: Liz Baines

© Jason Bell

Zenekari lista

Első hegedű

Pieter Schoeman, koncertmester
Neil Westreich által támogatott poszt
Alice Ivy-Pemberton, társ-koncertmester
Vesselin Gellev, koncertmester-helyettes
Kate Oswin
Eric Tomsett által támogatott poszt
Lasma Taimina
Irina Gofman és Mr Rodrik V. G. Cave által támogatott poszt
Minn Majoe
Dr Alex & Maria Chan által támogatott poszt
Thomas Eisner
Ryze Power által támogatott poszt
Várnagy Katalin
Yang Zhang
Nilufar Alimaksumova
Rasa Zukauskaite
Alison Strange
Daniel Pukach
Caroline Heard
Victoria Gill
Camille Buitenhuis

Második hegedű

Tania Mazzetti, szólamvezető
A The Candide Trust által támogatott poszt
Emma Oldfield, társ-szólamvezető
Claudia Tarrant-Matthews
Coco Inman
Kate Birchall
Nancy Elan
Nynke Hijlkema
Joseph Maher
Sophie Phillips
A zenekar Baráti Köre által támogatott poszt
Ashley Stevens
Sioni Williams
Ricky Gore
Emma Crossley
Eriko Nagayama

Brácsa

Nathan Braude, vendég-szólamvezető
Samuel Burstin
Laura Vallejo
Martin Wray
David & Bettina Harden által támogatott poszt
James Heron
Shiry Rashkovsky
Jisu Song
Kate De Campos
Raquel López Bolívar
Toby Warr
Jill Valentine
Abby Bowen

Cselló

Kristina Blaumane, szólamvezető
Bianca & Stuart Roden által támogatott poszt
Henry Shapard társ-szólamvezető
Waynne Kwon
Egy névtelenséget kérő jótevő által támogatott poszt
David Lale
Leo Melvin
Iain Ward
Colin Alexander
Hee Yeon Cho
Timothée Botbol
Rasmus Støier Andersen

Nagybőgő

Kevin Rundell, szólamvezető
Hugh Kluger
George Peniston
Laura Murphy
Ian Ferguson & Susan Tranter által támogatott poszt
Lowri Estell
Ben Havinden-Williams
Catherine Ricketts

Fuvola

Juliette Bausor, szólamvezető
Malcolm & Alison Thwaites által támogatott poszt
Stewart McIlwham

Oboa

Ian Hardwick, szólamvezető
David & Yi Buckley által támogatott poszt
Alice Munday

Klarinét

Benjamin Mellefont, szólamvezető
Sir Nigel Boardman & Prof. Lynda Gratton által támogatott poszt
Thomas Watmough
Roger Greenwood által támogatott poszt

Fagott

Jonathan Davies, szólamvezető
Sir Simon Robey által támogatott poszt
Helen Storey

Kürt

Annemarie Federle, szólamvezető
Victoria Robey CBE által támogatott poszt
Martin Hobbs
Mark Vines, társ-szólamvezető
Gareth Mollison
Elise Campbell

Trombita

Paul Beniston, szólamvezető
A Williams család által támogatott poszt, Grenville Williams emlékére
Tom Nielsen, szólamvezető
Anne McAneney

Harsona

Mark Templeton, szólamvezető
William & Alex de Winton által támogatott poszt
David Whitehouse

Basszusharsona

Lyndon Meredith, szólamvezető

Tuba

Lee Tsarmaklis, szólamvezető
William & Alex de Winton által támogatott poszt

Timpani

Simon Carrington, szólamvezető
Victoria Robey CBE által támogatott poszt

Bár az általuk támogatott muzsikus ezen a koncerten nem játszik, a zenekar hálás az alábbi jótevőknek is:
Gill & Garf Collins
Dr Barry Grimaldi
Joe Topley és Tracey Countryman