Julius Caesar: Jakub Józef Orliński
Kleopátra: Sabine Devieilhe
Ptolemaiosz: Yuriy Mynenko
Cornelia: Beth Taylor
Sextus: Rebecca Leggett
Akhillasz: Alex Rosen
Curius: Marco Saccardin
Nirenus: Rémy Brès-Feuillet

Közreműködik:
Il Pomo d’Oro

Vezényel és csembalón közreműködik:
Francesco Corti

Turnémenedzsment:
Askonas Holt

I. felvonás

Julius Caesar a Római Birodalom határain túlra űzte ellenfelét, Pompeiust. Pompeius az egyiptomiakhoz menekült, de Ptolemaiosz – aki ádáz küzdelmet folytat nővérével, Kleopátrával az abszolút hatalomért – megöleti, és ajándékként megküldi a fejét Caesarnak. Caesar elítéli a barbár tettet.

Pompeius özvegye, Cornelia és fia, Sextus megesküsznek, hogy bosszút állnak Ptolemaioszon. Kleopátra úgy dönt, álruhában elcsábítja Caesart, hogy a támogatásával a maga javára billentse a hatalomért folytatott harcot. Cornelia Ptolemaiosz meggyilkolására irányuló terve meghiúsul, őt és Sextust elfogják. Ptolemaioszt lenyűgözi Cornelia szépsége, ahogyan fővezérét, Akhillaszt is, aki felajánlja, hogy szerelméért cserébe kiszabadítja. Cornelia felháborodva utasítja vissza Akhillaszt.

II. felvonás

Kleopátra – még mindig nem fedve fel kilétét – vendégül látja Caesart, akit teljesen elvarázsol a nő éneke. Ptolemaiosz elrendelte, hogy Corneliát küldjék a háremébe. Cornelia megpróbálja elérni, hogy Sextust – aki időközben Kleopátra szolgálója, Nirenus segítségével megszökött a börtönből – becsempésszék vele együtt, így végezni tudnának Ptolemaiosszal, amikor az egyedül, fegyvertelenül marad.

Caesar meglátogatja Kleopátrát, de megtudják, hogy Ptolemaiosz emberei már keresik őt a palotában, hogy meggyilkolják. Kleopátra arra kéri Caesart, hogy meneküljön, de ő szembe akar nézni ellenségeivel. Kleopátra rádöbben, hogy szerelmes lett Caesarba.

III. felvonás

Ptolemaiosz kizárólagos jogot formál Corneliára, ezért Akhillasz szembefordul vele, és úgy dönt, Kleopátrát fogja támogatni. Ptolemaiosz elterjeszti, hogy Caesar meghalt, Kleopátrát pedig foglyul ejti. Akhillasz megsebesül, de mielőtt meghal, átadja pecsétjét és ezzel seregének parancsnokságát Sextusnak. Caesar valójában életben van, Sextusszal együtt végső támadást indítanak Ptolemaiosz ellen. Ptolemaiosz erőszakot akar tenni Cornelián, de Sextus megjelenik és megöli, ezzel beteljesíti bosszúját. Caesar győzedelmeskedik, Kleopátrát Egyiptom királynőjévé nyilvánítja, megígérve, hogy támogatni fogja őt és országát.

Az 1724. február 20-án bemutatott Julius Caesar Egyiptomban Händel londoni operaszerzői működésének egyik kiemelkedő eredménye. A zeneszerző öt évvel korábban azért hozta létre a Royal Academy of Music társulatát, hogy az olasz opera legmagasabb színvonalú előadásaival meghonosítsa a műfajt a szigetországban. A Julius Caesar a következő évadban bemutatott Tamerlanóval és Rodelindával együtt a társulat tevékenységének művészi csúcspontját jelentette.

A mű cselekménye Caesar egyiptomi hadjáratához kötődik, a történetben katonai események, politikai játszmák és személyes érzelmek szorosan összefonódnak. Középpontjában Caesar és az egyiptomi királynő, Kleopátra szövetsége és szerelme áll, amelyet Kleopátra testvére, a hatalomért vele viszálykodó Ptolemaiosz intrikái fenyegetnek. Händel az itáliai barokk jellegzetes műtípusa, az opera seria, azaz komoly opera dramaturgiáját követi: a történet fordulatairól a recitativókból értesülünk, míg az áriák a szereplők érzelmi állapotába és belső vívódásaiba engednek betekintést.

Két királynő – Kleopátra és Joyce DiDonato:

Kleopátra a zenetörténet egyik legemlékezetesebb nőalakja. Händelt különösen inspirálta a figura sokoldalúsága: a játékos és kacér csábítótól a határozott uralkodón át a mélyen érző, aggódó szerelmesig számos arcát mutatja meg a zenében. Caesar sem pusztán a virtuóz belépővel fellépő diadalmas hadvezér: ellenfele holttestével szembesülve az elmúláson tűnődik, a szerelmi jelenetekben pedig lírai oldala tárul fel. Különösen a ragyogó Kleopátra mellett egyfajta érzelmi ellenpontot jelent Cornelia és Sextus tragikus történetszála, anya és fia kitartó, a bosszút kötelességnek tekintő gyásza, míg Ptolemaiosz és Achillasz kegyetlensége élesen szemben áll a hatalomért küzdő, ám nem gonosz szándékok által vezérelt uralkodókkal.

Az egyre sikeresebb társulat élén álló Händel szokatlanul hosszú időt szánt a Julius Caesar komponálására, hiszen már 1723 nyarán hozzákezdett a munkához. Nem csoda, hogy a mű a zeneszerző addigi legpazarabb operája lett. Dallamgazdagsága, különleges fogásokat alkalmazó, pompás hangszerelése révén méltán aratott nagy sikert: az első sorozatban tizenháromszor vitték színre, a következő évtizedben háromszor is felújították, sőt Hamburgban, Braunschweigben és – koncertszerűen – Párizsban is játszották. 1922-ben Göttingenben újra bemutatták, és ma Händel egyik leggyakrabban előadott operája.

Az opera cselekménye Caesar egyiptomi hadjáratának epizódjára épül. Händel és a librettó írója, Nicola Francesco Haym azonban nem a történelmi hűséget tartotta elsődlegesnek, sokkal inkább azt kereste, hogyan lehet a szereplők érzelmeit és motivációit a lehető legdrámaibb módon kibontani. Az opera seria műfaja a 18. század legelején született, létrejöttét az opera első évszázadában kialakult sokféle műtípus megjelenésére adott válaszok egyikeként is értékelhetjük. A szerzők a görög tragédia időben és térben koncentrált cselekményéhez nyúltak vissza, ugyanakkor a felvilágosodás erényeit helyezték előtérbe. Kedvelték az antik történelmi témákat, amelyekben az isteni helyett az emberi történetek uralkodnak, de a tragikus befejezés helyett a „civilizált” korhoz illőnek érzett derűs végkifejletet részesítették előnyben.

A zenében túlnyomórészt a cselekményt előrevivő recitativók és az egyes szereplők érzelmi állapotát kifejező áriák váltakoznak jól szabályozott módon. Jellegzetes az áriák formája: az úgynevezett da capo áriákban az első rész a középrész után újra – általában díszítettebben – visszatér, mielőtt az opera seria szabályai szerint az énekes levonul a színről.

Da capo ária a Julius Caesarból:

Bár ez a forma merevnek tűnhet, mégis számtalan lehetőséget nyújt Händel számára a szereplők lelkiállapotának, helyzetük és jellemük változásainak zenei kifejezésére. Az egyes részek alapvető zenei jegyein – a tempón, a hangnemen, a metrumon, illetve a dallamok, a ritmus, a harmóniák és a hangszer-összeállítás sajátosságain – túl a formarészek hasonlósága vagy eltérése, hosszúsága, a változatlan vagy variált visszatérés mind alkalmat kínál arra, hogy a zeneszerző többet mondjon el az áriát megszólaltató szereplőről. Miközben a Julius Caesar filmszerűen pergő eseménysorában az alakok szinte folyamatosan menekülnek, szövetkeznek, árulást követnek el vagy éppen szerelmet vallanak, Händel a legkülönbözőbb hangulatú áriákat sorakoztatja fel, a zenekar pedig nem csupán kísér, hanem aktív szereplője a drámának: kommentál, ellenpontoz vagy éppen felerősít egy érzelmi pillanatot.

Az opera sokszínűségének kulcsa a gazdag jellemábrázolás. Caesar virtuóz nyitó megszólalásában diadalmas hősként lép fel, majd a mély, érzelmes, „Alma del gran Pompeo” kezdetű áriában, ellenfele holttestével egyedül maradva annak szelleméhez szól, és az emberi dicsőség mulandóságáról elmélkedik. Kleopátra megjelenése megint új színt, a szerelmes férfi könnyedebb, lírai hangját hozza Caesar szólamába.

Az opera legkiemelkedőbb alakja Kleopátra, aki egyszerre királynői és játékos, csábító és kétségbeesett. Első áriájában a szintén a trónt követelő testvérén gúnyolódik, majd magabiztosan nyugtázza, hogy Lydiaként Caesar elé lépve felkeltette annak érdeklődését, érzelmeinek mélységét tükrözik ugyanakkor a Caesar életéért rettegő áriái a második és harmadik felvonásban. Az operatörténet egyik legkülönlegesebb szépségű része, amikor az Erény alakjában megjelenő Kleopátra kilenc múzsa és a színpadon elhelyezkedő külön kis zenekar kíséretében megbabonázza Caesart.

Ki tudna ellenállni Kleopátrának?

Cornelia a hűséges gyászt képviseli attól kezdve, hogy az opera harmadik jelenetében megpillantja férje, Pompeius levágott fejét. Megrendítőek gyászzenéhez illőn fuvolákkal kísért első áriájának lassú sóhajmotívumai, jelleme azonban új árnyalattal bővül „Cessa omai di sospirare” kezdetű áriájában: a szinte táncos ritmusú sóhajokat nem más, mint a közelgő bosszú reménye teszi bizakodóvá, amit az asszony az égi igazságtétel részének tekint. Fia, Sextus első megszólalása – száguldó vonósokkal és nagy dallamugrásokkal – a szinte fékezhetetlen düh megnyilvánulása. A furulyákkal kísért, váratlanul lassú középrész ugyanakkor az apa védelmező árnyát idézi, a fiúi szeretettel igazolva a bosszúvágyat. Sextus haragja fokozatosan alakul át kitartó elszántsággá. A második felvonás híres, „L’angue offeso mai riposa” kezdetű áriájában feldühített kígyóhoz hasonlítja magát, mely nem nyugszik, míg meg nem marja kínzóját. A sűrű, feszült tétel újra és újra visszakanyarodó dallamai nemcsak a hasonlatban szereplő kígyót, hanem Sextus kitörni nem engedett, a majdani cselekvésre koncentrált izzó haragját érzékeltetik.

Händel fordulatos életútjáról, zeneszerzői világáról, művei korabeli fogadtatásáról magyar nyelven is hozzáférhető Christopher Hogwood olvasmányos és zeneközpontú könyve. A historikus zenei előadásmód úttörő művésze és kutatója zenetudósként is a korabeli forrásokra támaszkodott, és számos idézettel érzékeltette, hogyan látták Händelt kortársai. Hogwood hangsúlyozza, hogy a zeneszerző műveit a maga korának esztétikai elvárásai szerint kell értékelni. Igaz ez a 19. század eredetiségkultuszának szellemében gyakran kifogásolt zenei kölcsönzésekre is, származzanak akár Händel saját kompozícióiból, akár mások műveiből. Egy opera adott pontján megszólaló zene esetében nemcsak a zenei alapanyag eredete lehet érdekes, hanem az is, hogy milyen színpadi és zenei típust hallott benne a zeneszerző, miért éppen azt választotta, és hogyan alakította.

Éppen ezért a zeneszerző művészete akkor tárul fel igazán, ha nemcsak egyetlen művével ismerkedünk meg, hanem – a korabeli közönséghez hasonlóan – operáinak sorát hallgatva felfedezzük a jellegzetes karaktereket és jelenettípusokat. Az 1735-ben bemutatott Alcina címszereplője Kleopátrához hasonlóan kivételesen összetett nőalak. Lassú, lírai, majd a középrészben hirtelen erőre kapó „Ah! mio cor” áriájában Kleopátra „Piangerò la sorte mia” áriájához hasonlóan formálódik meg az adott pillanatban tragikus hősnővé váló boszorkány fájdalma. Bár nem Alcina szólamához tartozik, Kleopátra „Da tempeste” áriája csábító, játékos koloratúratoposzát is felismerhetjük az operában: a Morgana által énekelt „Tornami a vagheggiar” a Kleopátráéval rokon táncos ritmikájú és önbizalomtól sugárzó, virtuóz örömzene. A párhuzamok természetesen nem korlátozódnak erre a két műre: Kleopátra „Se pietà”-jának bensőséges, érzelmes cantabiléja rokonát hallhatjuk ki például a következő évben színre vitt Rodelinda címszereplőjének, a longobárdok királynőjének „Ombre, piante” kezdetű áriájából.

Hallgasson bele ezekbe a csodálatos részletekbe is, és hasonlítsa össze őket a Julius Caesar áriáival:

Írta: Riskó Kata

Sabine Devieilhe a párizsi Conservatoire-on végzett, és rövid időn belül Európa vezető operaházainak visszatérő vendégévé vált, többek között a Párizsi Opera, a Bécsi Állami Opera, a milánói Scala, a Covent Garden, valamint a Salzburgi Ünnepi Játékok és a Glyndebourne-i Fesztivál rendszeres fellépőjeként.

A francia szoprán Mozart és Delibes operáiban aratta korai sikereit, de repertoárjának Händel művei ugyanúgy részévé váltak, mint Debussy, Richard Strauss, Stravinsky és Poulenc alkotásai. Rameau-áriákat tartalmazó debütáló lemeze számos díjat, köztük Arany Hangvillát nyert, de további lemezei, például Mirages című szólóalbuma, dalestfelvétele, valamint legújabb, Händel–Bach-albuma is jelentős elismerést szereztek számára.

© Anna Dabrowska

Az ukrán kontratenor, Yuriy Mynenko az odesszai zeneakadémián tanult, ezalatt számos versenyt nyert, és bejutott a BBC Cardiff Singer of the World verseny döntőjébe. Olyan rangos intézményekben lépett fel, mint a moszkvai Nagyszínház, a Theater an der Wien, a Théâtre des Champs-Élysées, az amszterdami Concertgebouw és a Santa Fé-i Opera.

Kiemelkedő szerepei közé tartozik Händel Rinaldo és Ottone, valamint Cavalli Eliogabalo című művének címszerepe, továbbá Orlando (Vivaldi: Orlando furioso), illetve Megacle (Vivaldi: L’Olimpiade). A 2025/2026-os évadban közreműködik többek között Händel Tamerlanójában, Ptolemaioszt énekli a Julius Caesarban a Salzburgi Ünnepi Játékokon, és az opera címszerepét alakítja a Frankfurti Operában, illetve Lipcsében.

Beth Taylor a Skót Királyi Konzervatóriumban végzett 2018-ban. A skót mezzoszopránt a nemzetközi sajtó sötét és magvas hangjáért, virtuóz koloratúráiért és erőteljes színpadi jelenlétéért méltatja. 2022 nyarán nagy sikerrel mutatkozott be a Glyndebourne-i Fesztiválon Bradamante szerepében (Händel: Alcina), valamint Corneliaként a Julius Caesar felújításában. Később többek között Rossini és Wagner operáiban énekelt.

2025 májusában debütált a Carnegie Hall színpadán a Julius Caesarban, a 2025/26-os évadban Mahler több szimfóniájának szólistája, fellép Elgar műveiben, valamint Bach h-moll miséjében. Jelentős díjakat nyert, 2023-ban a BBC Cardiff Singer of the World döntőse, 2022-ben pedig az Elizabeth Connell Prize győztese volt.

Rebecca Leggett 2015-ben Britten A csavar fordul egyet című operájában debütált, azóta többek közt Purcell és Blow operáiban lépett színpadra.

A brit mezzoszoprán rendszeresen közreműködik Bach, Händel, Haydn és Mozart oratorikus műveinek előadásában, emellett sikeres dalénekes. 2020-ban végzett a Royal College of Music mesterképzésén, első díjat nyert a 2022-es London Song Festival British Art-Song versenyén, 2023-ban a londoni Kathleen Ferrier Award döntőse volt. 2023–2024-ben a Le Jardin des Voix ösztöndíjasaként részt vett a Les Arts Florissants nemzetközi turnéján, melynek keretében Purcell A tündérkirálynő című operájában lépett fel. A Felvilágosodás Korának Zenekara 2023–2025-ös „Rising Stars” programjába választotta.

© Oliva da Costa

Az amerikai basszus, Alex Rosen rendszeresen dolgozik olyan vezető együttesekkel, mint a Pygmalion, az Il Pomo d’Oro, a Jupiter Ensemble és a Les Arts Florissants. Keresett opera- és koncerténekes, Raphaël Pichon, Leonardo García Alarcón, William Christie és Jonathan Cohen gyakori partnere.

A 2025/26-os évadban négy nagy turnén vesz részt Händel Julius Caesar, illetve Theodora című művének, valamint Bach Máté-passiójának előadásában. A Párizsi Operában Cavalli Ercole amante című operájának Bembo szerepében, a Carnegie Hallban Beethoven IX. szimfóniájának szólistájaként debütál. Legutóbbi fellépésein többek között Monteverdi, Händel és Haydn operáiban énekelt, de szerepelt Philip Venables We Are The Lucky Ones című művének ősbemutatóján is.

© Kevin Scanlon

Marco Saccardin gitár- és lantművészként végzett Rovigóban, majd Paviában, emellett reneszánsz és barokk éneklést tanult Marco Scavazzánál. Az olasz bariton 2013-ban a Svájci Rádió és Televízió Kórusában kezdte pályáját. 2017-ben Monteverdi L’Orfeójának címszerepében lépett fel a vicenzai Teatro Olimpicóban, 2019-ben Bach Karácsonyi oratóriumának basszusszólóit énekelte a milánói laBarocca együttessel. Rendszeresen ad szólóesteket, amelyeken lanttal vagy chitarronéval kíséri magát. 2022-ben megnyerte a Tullio Serafin Nemzetközi Énekversenyt, és nagy sikert aratott Mozart Don Giovannijának Leporellójaként a vicenzai Teatro Olimpicóban. 2023-ban ismét a L’Orfeóban volt hallható, ezúttal Plutone szerepében debütált a Monte-Carlói Operában és a Salzburgi Pünkösdi Fesztiválon.

A francia kontratenor, Rémy Bres-Feuillet a marseille-i Conservatoire hallgatójaként, majd Aix-en-Provence-ban tanult énekelni. A marseille-i Théâtre des Calanques együttesével debütált, és több kortárs, kísérleti produkciójukban vett részt.

A 2021-es Innsbrucki Régizenei Fesztivál Cesti-versenyén a Génération Opéra és az Opera Fuoco tagjaként elnyerte a Young Artist Award díjat, azóta rendszeresen hívják Franciaország és Európa jelentős színpadaira. Szerepelt Caldara, Pallavicino, Vivaldi operáiban, Nirenus szerepét alakította Händel Julius Caesarjában a Párizsi Operában, majd Ptolemaioszt ugyanebben a műben a Római és a Lipcsei Operában, valamint Bolzanóban. A Bayreuthi Barokk Fesztiválon Händel Flavio című operájának címszerepét énekelte.

© Idir Chatar

Az olasz csembalista és karmester, Francesco Corti a perugiai, a genfi és az amszterdami konzervatóriumban végezte tanulmányait. 2006-ban megnyerte a lipcsei Nemzetközi Bach Versenyt, 2007-ben a Bruges-i Nemzetközi Csembalóversenyen második helyezést ért el.

Szólistaként és karmesterként bejárta Európát, az Egyesült Államokat, Latin-Amerikát, Ázsiát és Új-Zélandot. Olyan együttesekkel működik együtt, mint az Il Pomo d’Oro, a Les Musiciens du Louvre, a Freiburgi Barokk Zenekar, az Akademie für Alte Musik vagy a Bázeli Kamarazenekar. Legújabb szólólemezein Bach és Händel műveit játssza, korábbi felvételeiért elnyerte a Német Hanglemezkritikusok Díját, a Diapason d’Ort és a Grammophon-díjat. 2016 óta a Schola Cantorum Basiliensis csembalóprofesszora, de világszerte tart mesterkurzusokat is. 2023-ban a Drottningholmi Udvari Színház zeneigazgatójává nevezték ki.

© Caroline Doutre

A 2012-ben alapított Il Pomo d’Oro Zenekar a barokk és klasszikus korszak alkotásainak autentikus, dinamikus interpretációival vált a historikus előadói gyakorlat elismert képviselőjévé. Nevük Antonio Cesti egyik operájára utal, amely egy uralkodói esküvő alkalmából született, és káprázatosan gazdag színpadképével az opera korai történetének egyik leglátványosabb, leggrandiózusabb produkciója lehetett. Az il Pomo d’Oro zenészei Európa legrangosabb koncerttermeinek és fesztiváljainak visszatérő vendégei, akik a ma esti koncert szólistáin kívül olyan művészekkel működnek együtt, mint Cecilia Bartoli, Joyce DiDonato vagy Baráth Emőke. Vezető karmesterük 2016 óta Maxim Emelyanychev, 2019-től pedig első vendégkarmesterként Francesco Corti is rendszeresen dolgozik velük.

Az együttes tagjai:

I. hegedű: Zefira Valova, Edson Scheid de Andrade, Jesus Merino, Valentina Mattiussi, Veronica Böhm
II. hegedű: Lucia Giraudo, Nick Robinson, Ruiqi Ren, Cristina Prats Costa, Svetlana Ramaznova
Brácsa: Giulio D’Alessio, Archimede De Martini
Cselló: Ludovico Minasi, Kristina Chalmovska
Viola da gamba: Natalia Timofeeva
Nagybőgő: Ismael Campanero Nieto, Jonathan Alvarez
Harántfuvola: Petra Dámec Ambrosi
Fuvola: Petra Dámec Ambrosi, Angel Alvarez
Oboa: Rodrigo Gutierrez, Petra Dámec Ambrosi
Fagott: Angel Alvarez, Bernat Gili Diaz
Kürt: Christian Binde, Karen Hübner, Börzsönyi Máté, Gáspár Tamás
Teorba: Miguel Rincon
Csembaló: Guillaume Haldenwang

© Nicola Dalmaso