Noha Anglia szigetország, a középkor és a kottaírás elterjedése óta zenéje állandó kölcsönhatásban áll a kontinensével. Mindazonáltal mindig is sajátos színfoltot képviselt az európai zenei palettán: egy kicsit külön(c) világot, amelynek mássága a mindennapi élet számos területén ma is érzékelhető. Először a 15. században alkotó John Dunstable keltett feltűnést egyéni stílusával, a „contenance angloise” (angol jelleg) fogalommá vált az európai zenei gondolkodásban. Száz évvel később élt John Dowland és William Byrd, az angol reneszánsz két zeneszerző-óriása, majd újabb száz esztendő elteltével, 1659-ben megszületett Henry Purcell, akinek örökségét sok tekintetben a németből angollá lett Georg Friedrich Händel vitte tovább. Purcell után azonban egészen Edward Elgar megjelenéséig nem született jelentős zeneszerző Anglia területén. („Ez az a fajta zene, amit Purcell óta nem hallott az ország” – mondta Elgar Enigma-variációiról Gustav Holst, A bolygók zeneszerzője.) Elgar nem tartozott azok közé, akiket igazán foglalkoztatott a zenei múlt, Purcell kivételes jelentőségét azonban ő sem vitatta. Benjamin Britten ezzel szemben több szálon is kapcsolódott a barokk mesterhez: Purcell halálának 250. évfordulójára legalább negyven vokális kompozícióját dolgozta fel, és ugyanerre az alkalomra írta meg II. vonósnégyesét, amelyet hét 78-as fordulatszámú lemezoldalra rögzítettek 1946-ban. A nyolcadikon a kvartett azt a merész Purcell-fantáziát játssza, amelynek egyik szólama egy tartott C hang – ezt Britten szólaltatta meg brácsán. Ugyanebben az évben írta meg Purcell témájára a Fiatalok zenekari kalauzát, amellyel széles tömegek előtt tette ismertté nemcsak saját nevét, de Purcellét is. Elgar művészete iránt nem mutatott különösebb érdeklődést: ő már egy más világ gyermekeként született – Elgar számos militáns hangvételű művével ellentétben Britten elkötelezett pacifista volt. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a Gerontius álma című Elgar-oratórium első része és a Thomas Mann regényéből készült Britten-opera, a Halál Velencében zárójelenete egyaránt a halál megrendítően érzékletes zenei ábrázolása.

Britten Purcell-átiratai:

Az 1857-ben született Edward Elgar Wagner és Brahms zenéjén nevelkedett, és élete egyik meghatározó eseményeként tartotta számon, hogy hegedűsként közreműködhetett Dvořák VI. szimfóniájának és Stabat materének angliai előadásain, melyeket maga a cseh zeneszerző vezényelt. A század végére azonban kialakította egyéni, ízig-vérig angol zenei stílusát, hírnevét pedig az 1899-ben bemutatott Enigma-variációkkal alapozta meg – amelyet később még a köztudottan kritikus Gustav Mahler is műsorra tűzött –, de különleges oratóriuma, a Gerontius álma, valamint I. szimfóniája szintén hatalmas sikert aratott.

Ezen az 1926-os felvételen ma is meghallgathatjuk, hogyan vezényelte Elgar saját leghíresebb művét:

Az operán kívül szinte minden műfajban alkotott, életműve összesen kilencven számozott, valamint nem kevés számozatlan opust foglal magában. Zeneszerzői lendülete azonban az 1900-as évek elején alábbhagyott, és bár az első világháború után még megírt három kamaraművet és egy csellóversenyt, életének utolsó egy-két évtizedében, 1934-ben bekövetkezett haláláig már csak elvétve komponált. Akárcsak Richard Strauss, ő is túlélte saját korát – a karmesterek, akik műsoron tartották műveit, kiöregedtek vagy meghaltak, de súlyos csapásként élte meg felesége 1920-as halálát is. Ahogyan kottáiban nemegyszer alkalmazza a nobilmente (nemesen) előadói utasítást, úgy zenéjét is arisztokratikus fogalmazásmód, visszafogott elegancia jellemzi, műveinek hiteles tolmácsolásához ezért kitűnő arányérzékre és túlzásoktól mentes előadásmódra van szükség. Elgar számára hobbijai nem kevésbé voltak fontosak, mint a zenei önkifejezés. Amatőr vegyészként festői környezetben fekvő, dél-angliai vidéki házának hátsó kertjében rendezte be laboratóriumát, szerette a futballt, kedvenc csapatának himnuszt is komponált. Fiatal éveiben szenvedélyesen kerékpározott, özvegyként pedig sofőrjével vitette ki magát a szabadba, de amazóniai utazásra is vállalkozott. A jövővel nem sokat törődött, tanítványai sem voltak, hatása azonban az angol – és amerikai – zene további fejlődésére elvitathatatlan.

A második világháború utáni évtizedek angol zenekultúrájának meghatározó alakja, Benjamin Britten 1913-ban, a zene védőszentje, Szent Cecília napján született. Ő volt az, akinek Purcell Dido és Aeneasa után kétszázötven évvel sikerült új életre keltenie az angol opera műfaját; tizenhárom operája közül a Peter Grimes, A csavar fordul egyet, a Billy Budd és az Albert Herring ma is a repertoár része. Kilencvenöt opusszámmal ellátott műve között sokféle műfaj képviselteti magát: legkevésbé a szimfonikus zene, annál inkább az angol kórus- és énekes hagyomány. Megannyi vokális darabja közül is kiemelkedik a monumentális Háborús rekviem. Emellett gazdag kamarazenei termést is hagyott maga után, a legkülönfélébb hangszerekre és hangszer-kombinációkra komponált – még gitárra is, ami ritkaságnak számít a klasszikus zeneszerzők körében. Finom lelkű és finom modorú, szerény és alázatos ember volt, aki azonban művein keresztül nem félt állást foglalni politikai vagy társadalmi kérdésekben. Operahősei hús-vér emberek, a 20. századi lélek minden összetettségével.

Benjamin Britten a Háborús rekviemet vezényli:

Britten nem tartozott a nagy újítók vagy modernisták közé, műveivel sosem engedte el a közönség kezét, mégis egyéni hangot tudott kialakítani. Széles irodalmi érdeklődését, művészi nyitottságát tükrözi az az antológia, amely az általa megzenésített verseket gyűjti egybe; több mint 350 költemény olvasható benne, mások mellett kínai, olasz, francia, orosz és német nyelven. Természetesen az angol irodalommal is szoros kapcsolatot ápolt; több mint nyolcvan angol költő szövegét zenésítette meg. Muzsikusként is elragadó volt, őszinte és természetes; a hidegháború idején szoros művészbarátságot kötött a Szovjetunió két nagy muzsikusával, Szvjatoszlav Richterrel és Msztyiszlav Rosztropoviccsal, utóbbinak számos művet is komponált. Mindketten visszajáró vendégei voltak a Kelet-Angliában ma is működő Aldeburgh Fesztiválnak, amelyet Britten, valamint zenész- és élettársa, a tenor Peter Pears alapított 1948-ban.

„A zene minden területén tanúsított tehetsége közismert, de különösen csodálatra méltó a vokális zenében. Különleges érzéke volt ahhoz, hogy kifejezze az angol szavak jelentését, energiáját, miközben ezzel a hallgatóság érzékeire is hatott.” Így fogalmazott a közreadó annak a felbecsülhetetlen értékű gyűjteménynek az előszavában, amelyben Henry Purcell énekes kompozícióit jelentették meg halála után alig pár évvel. Az Orpheus Britannicus két kötete is jelzi, hogy a zeneszerzőt az angol nemzeti zene első számú nagyságaként, angol Orfeuszként tisztelték. Zenéjében a szavak erejét háromszázharminc év eltelte után is érezzük, muzsikája ma ugyanúgy hat a „hallgatóság érzékeire”, mint akkor.

Purcell egyházi vokális kompozíciói mindazonáltal sajnálatosan kevésszer szerepelnek koncertműsorokon. Az angol királyi udvar és a Westminster Abbey orgonistájaként a latin nyelvű motetta angol megfelelője, az anglikán liturgiában honos anthem egyik legjelentősebb művelője volt, ezekből hallunk itt egy csokorra valót, köztük kiemelkedő alkalmakra írottakat is. A koncert zárószámaként megszólaló ünnepi mű például 1685-ben, II. Jakab király koronázására született, maga az öröm apoteózisa. Ezzel szemben a koncert második számaként elhangzó Funeral Sentences II. Jakab lánya, II. Mária angol királynő temetésére íródott 1695 elején. Szuggesztív erejükkel a tételek valóban szó és zene mennyei egységét képviselik, a harmóniáknak és dallamoknak köszönhetően szinte bőrünkön érezzük az elmúlás fuvallatát.

Vessen egy pillantást Purcell egyik „munkahelyére”, a Chapel Royalra:

Az ismertetőket írta: Várkonyi Tamás

Krommer Lúcia gordonkatanári és kamaraművész-diplomáját 1994-ben a szegedi Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, gordonkaművész-diplomáját Banda Ede tanítványaként 1996-ban a budapesti Zeneakadémián szerezte. Később Szegeden elvégezte a viola da gamba tanári szakot, majd a Bécsi Zeneművészeti Főiskolán José Vázqueznél folytatta tanulmányait. Több hazai és külföldi mesterkurzuson is részt vett, az utóbbi időben pedig már ő maga oktat régizenekurzusokon Ausztriában, Franciaországban, Spanyolországban, Csehországban és itthon. 2002 és 2006 között a Brünni Egyetem régizene tanszakán tanított. Tagja a bécsi Orpheon Consortnak, de több másik régizene-együttes tagjaként, valamint viola da gamba és barokkcselló-szólistaként is koncertezik szerte Európában. Játékát CD-, rádió- és TV-felvételek is őrzik.

Völgyi Attila klasszikus gitár szakon végzett, de számos más pengetős hangszer, így többek között a lant (valamint a mandolin, a banjo és az elektromos gitárok) játékát is elsajátította. Otthonosan mozog a régizene, a kortárs és a könnyűzene területén egyaránt. Lantművészként 2009 óta a Kalló Zsolt által vezetett Capella Savaria régizene-együttes tagja, koncertjeik és lemezfelvételeik közreműködője, de rendszeresen fellép a hazai régizenei élet más meghatározó zenekaraival is, így gyakran hallható többek között az Orfeo Zenekar és a Budapest Bach Consort hangversenyein. A koncertezés mellett tanít is, nagy hangsúlyt fektetve arra, hogy tanítványai a zene játékos és kreatív oldalát is megismerjék.

Pad Zoltán a budapesti Zeneakadémián diplomázott, majd Münchenben képezte tovább magát. 2009 és 2014 között a Debreceni Kodály Kórus élén állt, 2014 és 2025 között a Magyar Rádió Énekkarának vezető karnagya volt. Karigazgatóként együtt dolgozott többek között Simon Rattle-lel és a Berlini Filharmonikusokkal, Daniel Hardinggal, Eötvös Péterrel és a Bécsi Filharmonikusokkal. A Liszt- és Lajtha-díjas karnagy olyan kiváló együtteseket vezényelt, mint a stuttgarti SWR Énekegyüttes, a lipcsei MDR Rádiókórus, a hamburgi NDR Énekegyüttes, a Francia Rádiókórus, az Ír Kamarakórus, a Zürcher Sing-Akademie és a Groot Omroepkoor.

© Raffay Zsófi

A székesfehérvári Ars Oratoria Kamarakórus 2019-ben alakult az Alba Regia Szimfonikus Zenekar kezdeményezésére. Választott nevük – mellyel „a szó és a zene művészetére” utalnak – az éneklés és a kifejező zenei előadás iránti elhivatottságukat tükrözi, működésüket a hiteles zenei megszólaltatás és az érzelmi mélységre törekvő interpretáció jellemzi. Művészeti vezetőjük és karmesterük Pad Zoltán Liszt-díjas karnagy, akinek szakmai irányításával rövid idő alatt a város és a régió egyik meghatározó vokális formációjává váltak. Repertoárjukon elsősorban oratorikus művek, barokk és romantikus egyházi kompozíciók, illetve a cappella darabok szerepelnek. Rendszeresen közreműködnek az Alba Regia Szimfonikus Zenekar hangversenyein, emellett önálló koncertsorozatokon és templomi esteken lépnek fel.