Titkos főszereplők – Verdi baritonjai

Vegyünk egy átlagos operát: a tenor szeret, a szoprán szenved, a bariton pedig... Hát igen, ahhoz, hogy a baritonok valódi jelentőségét felfedezzük és megértsük, érdemes Verdinél keresgélni, aki gyakran a legsűrűbb, legizgalmasabb anyagokat bízza rájuk. Nála ez a hangfaj nem mellékszereplő: baritonként érkezik a színre az apa, a politikus, az áruló, a bohóc – a karakter, aki a dráma centrumává tud válni.

Verdi egyik nagy újítása, hogy az olasz bel canto örökségét drámaibbá tette, amikor a fülbemászó dallamok mögé összetett jellemeket és színpadi helyzeteket állított. Ezek megjelenítésére a bariton különösen alkalmas hangfaj. A tenor lehet a szerelmes, a basszus a tekintély, a bariton viszont a kettő között mozog: egyszerre tud erőt, sértettséget, becsvágyat, gyengédséget, sebezhetőséget és fenyegetést képviselni. Nem véletlen, hogy Verdi olyan figurákat írt a hangfajra, akik szinte maguk köré sűrítik a történetet. Rigoletto egyszerre udvari bohóc és megtört apa, Germont a polgári erkölcs képviselője és bűntudattal küzdő családfő, Simon Boccanegra államférfi és sebzett magánember, Jago pedig a romlottság és a manipuláció egyik legsötétebb operai képviselője.

Már korai operáiban feltűnő, hogy Verdit mélyen foglalkoztatja a komor férfialakok színpadi ereje: a Nabucco és a Macbeth esetében a hatalom, a bűn és a lelkiismeret problémája bontakozik ki előttünk a címszereplőkön keresztül. A középső korszakban valóságos baritonparádé következik: Rigoletto, A trubadúr, Traviata, Az álarcosbál, Simon Boccanegra, Don Carlos. Alakjaiban a féltékenység, az atyai aggodalom, a társadalmi tekintély, a politikai méltóság és a személyes tragédia keveredik. A késői művekben Verdi tovább színezi a palettát: az Otello Jagója az operatörténet kivételes erejű intrikusa, a Falstaff címszereplője pedig egyszerre nevetséges és elementárisan eleven. Ugyanaz a hangfaj, mégis mennyi eltérő tartomány! A Verdi-bariton mindig kicsit többet tud a világról, mint azok, akik körülveszik. Ő többet szenvedett, többet veszített, többet titkol.

Talán épp emiatt olyan különlegesek és embert próbálók Verdi baritonszerepei. Ehhez a repertoárhoz nemes szín, súly, erőteljes megszólalás és komoly állóképesség szükséges. A hangnak egyszerre kell áttörnie a zenekaron és megőriznie a szöveg érthetőségét. Itt nem elég „csak” szépen énekelni, személyiséget is kell vinni a hangba. Rigoletto átka, Germont könyörgő moralizálása, Renato sértettsége vagy Boccanegra tanácstermi fellépése mind azt kívánja, hogy a bariton uralja a helyzetet.

Ha a legismertebb Verdi-baritonszerepeket keressük, a lista élén alighanem Rigoletto áll. Kevés szerep mutat meg ennyit egyetlen figurán belül a cinizmusból, a szeretetből, a megalázottságból és a bosszúvágyból. Mellette ott van az idősebb Germont a Traviatából, akinek alakját sokan talán kevésbé tartják látványosnak, holott Verdi egyik legfontosabb apafigurája: rajta keresztül tör be a társadalom hideg józansága a szerelmi történetbe. Luna gróf A trubadúrból a birtokló féltékenység mintapéldája, Renato Az álarcosbálból a sértett barát és férj, Posa a Don Carlosból a nemesség és a politikai idealizmus hangja, Amonasro az Aidából pedig egyszerre uralkodó és könyörtelen apa. A Simon Boccanegra címszerepe másképp jelentékeny. Nem annyira robbanékony, inkább súlyos és nemes, ezért sok bariton számára különösen vágyott feladat. Nem a vokális mutatvány a lényeg, hanem az érzelmek kivételesen finom és mély közvetítése. A figurában a kalózból lett dózse, az apa, a politikus és a magánember egyszerre van jelen, ráadásul egyik sem oltja ki a másikat. Boccanegra egyszerre fáradt és méltóságteljes, kemény és sebezhető.

És hogy kik tették ezeket a szerepeket legendássá? A 20. század nagy Verdi-baritonjainak névsorában elöl áll Riccardo Stracciari, Ettore Bastianini, Piero Cappuccilli, Renato Bruson, Lawrence Tibbett, Leonard Warren, Robert Merrill, Cornell MacNeil és Sherrill Milnes. Napjainkban Quinn Kelsey neve aligha kerülhető meg: a New York-i Metropolitan Opera „uralkodó Verdi-baritonként” említi, amikor Rigolettóként lép színpadra. George Petean is csatlakozik a sorhoz: pályáján kiemelt helyet foglalnak el a Verdi-baritonszerepek, köztük Rigoletto, Germont, Renato, Macbeth, Miller – és persze Simon Boccanegra.

George Petean egy nemrég a bécsi Staatsoper honlapján megjelent interjúban pontosan fogalmazott arról, mi teszi ezeket a szerepeket ennyire izgalmassá. Szerinte Verdi baritonhősei „képesek a szeretetre”: hibáznak, olykor végzetes dolgokat tesznek, mégis van bennük valami szerethetően emberi mag. Példaként éppen Rigolettót és Simon Boccanegrát említi: az egyik a lányát akarja megóvni, és ezzel okozza a vesztét, a másik szintén nem hajlandó pusztán érdekből feláldozni a gyermeke sorsát.

A Müpa május 2-án koncertszerű Simon Boccanegra-előadást mutat be a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben: Ivan Repušić vezényli a Müncheni Rádió Zenekarát és a Bajor Rádió Énekkarát, a címszerepet pedig George Petean énekli, partnerei között Eleonora Burattóval, Fabio Sartorival és Alexander Vinogradovval. A Simon Boccanegra talán nem tartozik a legtöbbet játszott Verdi-operák közé, de az egészen biztos, hogy a baritonrepertoár egyik legnemesebb csúcsa. A mű ideális belépő a Verdi-baritonok sajátos világába, mert a címszerepben minden együtt van, ami a hangfajt különlegessé teszi: politikai tekintély, belső sebzettség, atyai érzés, sötét emlékezet – és egy olyan kivételes színpadi jelenlét, amely bár nem harsány, lehetetlen nem rá figyelni.

Legközelebb a Müpában a román Geroge Peteant hallhatja közönésg Simon Boccanegra szerepében