Kövesd a hangokat!

Rados Ferenc nem akart iskolát alapítani, mégis egész muzsikusgenerációk beszélnek „radosi gondolkodásról”. November elején egykori tanítványa, Kirill Gerstein érkezik a Müpába, akinek személyes története jól mutatja, hogyan alakult a kíméletlen kérdezés művészi szabadsággá.

Mitől és hogyan lesz valaki nagy tanár? Attól, ha megmondja, hogyan kell eljátszani egy zenei frázist, vagy attól, ha idővel a növendék már nélküle is másként hallja ugyanazt a két hangot? Rados Ferenc 1964-ben kezdett tanítani, előbb a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában, majd a Zeneakadémián, ahol Kadosa Pál asszisztenseként, Kurtág Györggyel együtt indult. Később zongora- és kamarazene-professzor lett, hatása pedig messze túlnőtt saját hangszerén és az intézmény falain.

 Tanítványainak névsora önmagában is zavarba ejtő: Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András, Keller András, Nagy Péter, Takács-Nagy Gábor, majd Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Rohmann Ditta is szerepel a listán. Nem mindannyian voltak hivatalosan a növendékei; Radoshoz ugyanis befutott művészek is visszajártak „órára”. Egykori tanára nyolcvanadik születésnapjára írt köszöntésében Kocsis Zoltán úgy fogalmazott, hogy Rados a zenei életben „partizánharcot folytat”: nem pátyolgatta, nem menedzselte tanítványait, a fölösleges dicséret pedig távol állt tőle.

 A legnagyobb elismerés, amit Schiff András szerint hallani lehetett tőle, ennyi volt: „ezt most értettem”. Rados a hangok egymáshoz való viszonyától jutott el a frázisokon és nagy formarészeken át a teljes mű szerkezetéig. Nem előadói recepteket adott, inkább kérdéseket tett fel. Nagy Péter „gyilkos mondataira” emlékezett, amelyek egyetlen pillanat alatt világították meg, ha rossz úton járt. Amikor Keller András már sikeres művészként azt kérdezte tőle, hogyan fejlődhetne tovább, Rados ennyit felelt: „Kövesd a hangokat!” Három szó, amelyben ott van az egész módszer: ne a tanárt kövesd, hanem azt, ami a zenében történik.

Módszere kemény volt. Kokas Katalin szerint Rados Ferenc tanítványaiba belevésődött mindennek az állandó megkérdőjelezése; Kelemen Barnabás tréfás túlzással kétféle muzsikust különböztetett meg: azt, aki játszott Radosnak, és azt, aki nem. Leonidas Kavakos első találkozásukat ahhoz hasonlította, mintha egy vak hirtelen látni kezdene. Rados számára nem a hangszer volt a lényeg, hanem a zene építészete: apró részletek és távoli pontok kapcsolata, az út egyik hangtól a következőig. Steven Isserlis „röntgenlátásnak” nevezte ezt a képességét: Rados számára a partitúra mintha átvilágítható lett volna.

 Mindezt azonban nem valamiféle tévedhetetlen guru pózából tette. Rohmann Imre emlékei szerint gyakran mondogatta: nem tudja, valóban úgy van-e valami, ő „csak keresi a megoldásokat”. Máskor saját szerepét a bábáéhoz hasonlította, aki segít világra jönni a zeneműnek. Ez talán azt is megmagyarázza, hogyan lehetséges, hogy az erős személyiségű tanár kezei alól ennyire különböző muzsikusok kerültek ki: kész válaszok helyett a keresés módját sajátították el.

Rados maga jelentős zongorista volt, a nyolcvanas évek végétől mégis egyre ritkábban lépett közönség elé. A tanítás viszont nemzetközivé vált számára. Az angliai Prussia Cove legendás kamarazenei műhelyében rendszeresen dolgozott, mesterkurzusokat tartott a franciaországi Villecroze-ban, később pedig a németországi Kronberg Academyn is tanított. Fiatal muzsikusok mellett már komoly pályát maguk mögött tudó művészek is elmentek hozzá ugyanazért a könyörtelen kontrollért. Rohmann Ditta „zenefilozófus mesternek” nevezte; körülötte inkább határokon átívelő zenei család alakult ki, mintsem egységes stílusú iskola.

Ebben a családban különleges helye van Kirill Gersteinnek, akinek pályája eleve nehezen köthető egyetlen hagyományhoz. Voronyezsben nőtt fel, a klasszikus zene mellett szülei lemezeiről jazzt tanult, tizennégy évesen felfigyelt rá Gary Burton, majd a bostoni Berklee College of Music történetének legfiatalabb hallgatója lett. Később újra a klasszikus repertoár került érdeklődése középpontjába: New Yorkban, majd Dmitri Bashkirovnál Madridban tanult. Radossal 2004-ben, Prussia Cove-ban találkozott először, és az élmény aligha nevezhető kellemesnek: egy Beethoven-szonáta eljátszása után következő háromórás elemzésre Gerstein úgy emlékezett, mintha „nyilvánosan feldarabolták” volna.

Mégsem menekült el: Budapestre járt tovább Radoshoz, és úgy beszélt róla, mint arról a muzsikusról, aki mindenkinél mélyebben formálta zenei gondolkodását. A kezdeti tanár-növendék viszony idővel kamarazenei partnerséggé alakult. Mozart négykezes szonátáiból készült közös felvételük 2021-ben jelent meg – annál is értékesebb dokumentumként, mert Rados addigra évtizedek óta alig szerepelt nyilvánosan. A lemezen már nincs mester és tanítvány: két muzsikus kérdez és válaszol egymásnak.

Kirill Gerstein ma már maga is tanít a berlini Hanns Eisler Zeneművészeti Főiskolán és a Kronberg Academyn, miközben saját kíváncsiságának határait folyamatosan tágítja: természetesen mozog a klasszikus repertoár, a jazz és a kortárs zene között, Chick Coreától Brad Mehldauig, Busonitól Thomas Adèsig. November 4-én a Luxemburgi Filharmonikus Zenekarral és Rajna Martinnal Bartók 3. zongoraversenyét szólaltatja meg a Müpában.

Rados Ferenc 2025-ben, kilencvenéves korában meghalt, de tanítványai révén a története nem zárult le. Öröksége nem egyetlen, felismerhető „Rados-stílus”, ő pedig sok, egymástól nagyon különböző muzsikusban él tovább. Schiff, Keller, Kavakos vagy Gerstein nem ugyanúgy játszik – de mindegyikük pályáján ott van a kínzó kérdés: mi történik valójában a hangok között?