Démoni és mulatságos - Kosztolányi játékai

Aranysárkány, Esti Kornél, Édes Anna. A szegény kisgyermek panaszai, Mostan színes tintákról álmodom, A bús férfi panaszai, Hajnali részegség, Halotti beszéd. Ezernyi zseniálisan hűtlen műfordítás és szinte számbavehetetlenül sok, napilapban megjelent miniatűr. Pedig Kosztolányi Dezső mennyivel összetettebb figura, mint ahogy legismertebb művei alapján gondolnánk! A nagy esztéta halálának 90. évfordulója alkalmából életrajzírója enged bepillantást az életmű mélységeibe.

Szeretem a dolgokat fordítva csinálni. Gyerekkoromban koravén voltam, újabban pedig bohém ötvenesként tengetem napjaim. Kassák írja az Egy ember élete bevezető soraiban, hogy a legjobb fordítva élni. Valahol félúton levetni az ősök terheit, és a fokozatos elszürkülés helyett egyre jobban önmagunkká válni, a „fiatalság fülével hallani és a fiatalság szemével látni”. Kosztolányival ugyancsak így jártam. A végén kezdtem, a haldoklással. Én is majd’ belehaltam, miközben szerkesztettem a beszélgetőlapokat.

Azokat a feljegyzéseket, amelyekkel nagybetegen, a gégemetszés miatti kényszerű némaságban üzent a körötte lévőknek. Valami nagy titokra vágytam. Azt akartam tudni, mit gondol és mit érez a haldokló. És főképp ő, Kosztolányi. Mi volt számára fontos, igazán fontos, ezekben a pillanatokban. Aztán persze nem tudtam meg semmit, csak hogy viccelődött a „gézcsókommal” és egyéb nyelvjátékokkal. Goethe-i utolsó szavakat akart komponálni. De mire is számítottam? Mindössze annyit bogoztam ki – bár lehet, épp ez maga a „nagy titok” –, hogy a halál is csak olyan, mint minden más. Megtörténik velünk, és kész. Egy reggel felkel a nap, süt egy kicsit, utoljára belenézel a lángvörös korongba, aztán örökre lehunyod a szemed. Legalábbis Kosztolányi délelőtt halt meg, 11 óra 6 perckor, 1936. november 3-án az Új Szent János Kórházban. Pedig az éjszakától rettegett. Attól, hogy vaksötétben, saját démonai kíséretében kell majd eltávoznia.

Kétségtelen, hogy sokan kívánták őt a pokolba élete folyamán. Két esetet szokás emlegetni: a Pardon rovatot és az Ady-vitát. Az egyik 1919hez kötődik, a másik 1929-ben zajlott. A Tanácsköztársaság bukása után írt szélsőjobbos cikkeket még a professzorom ajánlotta, mondván: „ha igazán bele akar tenyerelni…” És én bele akartam, így aztán másnap már fel is rongyoltam az Országos Széchényi Könyvtárba, tekergettem a mikrofilmeket (hol volt még akkor a digitalizálás…), és hüledeztem a pardonok szókimondó stílusán.

Bevallom, izgalmasnak találtam a feladatot, mint ahogy azt is, hogy az elmúlt évtizedekben kik és hogyan torzították hol jobbra, hol balra Kosztolányi szerepléseit. Ám egy idő után a fenébe kívántam az egészet, mert az ember tényleg bevonzza a dolgokat, és a végén még a saját életére is rászabadítja a kultúrpolitikai csatározásokat. A Pardon ugyanis tabutéma volt, kellően árnyalt történelemtudás nélkül ma sem nagyon lehet vele foglalkozni. A korabeli sajtó pedig tükröt tart, elindítja a kollektív pszichoanalízist, a múlt tisztázására szólít, amit persze nem mindenki fogad szívesen. Végül azonban megcselekedtem, amit megkövetelt a haza, és kiadtam a rovat teljes anyagát.

Hogy féltékeny volt-e Kosztolányi Adyra? Amikor az életrajzát írtam, le akartam róla vakarni ezt a bélyeget. Mert nem, nem feltétlenül volt féltékeny. Arra a népszerűségre persze igen, amely Adyt főként a haladóbb politikai körökben övezte. És talán az is piszkálta a csőrét, hogy a Nyugat minden körülmények között fejet hajtott felkent koszorús költője előtt. De az is gyanús, hogy első verseiben Kosztolányi sokat fantáziál holmi femme fatale-okról, szenvedélyekről és más dekadens nyalánkságokról. Klimt-asszonyok, fekete Vénuszok rosszalkodnak azokban a költeményekben, amelyekről az addigra már Lédákat bíró, elbíró és lebíró Ady azt mondta: „fogadok bármi pénzbe, hogy hús-vér asszony nincs egyetlen szerelmes verse mögött sem”.

Harmos Ilonához Kosztolányi jobb leveleket írt, mint költeményeket. Persze az Ilona-verset nem lehet eltagadni, meg az Akarsz-e játszani is felejthetetlen, de azokban a levelekben, amelyekben hol elküldi, hol magához édesgeti asszonyát, sok minden benne van. Többek szerint Harmos „férjül vette” Kosztolányit, aki mindig is jobban szerette az utcalányokat, mint a tisztes háziasszonyokat. Eszembe jut a „házias vs nyilvános házias” poén is a Pacsirtából. A regényben sajnos nem szerepel a remek szójáték, az 1963-as filmben a Füzes Ferit játszó Darvas süti el a Párducok éjszakájának jelenetében. Füst pedig egyenesen perdita-szerelemről beszél naplójában, amikor barátja alakját idézi. Mert Füst Milán közelebb állt Kosztolányihoz, mint Karinthy. Pszichiátriai beteg fia tragédiáját is elsősorban vele osztotta meg az író. Mert Kosztolányi az apa, aki nem tudja feldolgozni, hogy a gyereke más, mint a többiek. Beteg. Csúnya. Éppúgy, mint Pacsirta. Lehet, a felszínen a regény az író húgának csúfságáról szól – Karinthy legalábbis ezen gúnyolódott –, de a freudi mélyben a saját gyerekét elfogadni nem tudó szülő tragédiája fojtogat.

Csáth. A másik nagy tragédia. 1919-ben, amikor a szerb csapatok megszállták Szabadkát, Kosztolányi nemcsak szülővárosát veszítette el, hanem unokatestvérét is. „Démonian mulatságos cimbora” – vallotta róla. Az ő jobbik fele. Vagy épp a rosszabbik. Akárcsak Esti Kornél. Talán nem véletlen, hogy a Csáthról szóló, Mostoha címen tervezett regényben – melynek megírására az unokatestvér kérte fel őt – megjelenik Esti Kornél is. Mulatságos. És démoni. A humora pedig sokszor akasztófahumor. Jót röhögünk a kifigurázott erkölcscsősz képmutatókon is.

Amikor a becsületes városban a tehetségtelenek nyíltan bevallják, hogy tehetségtelenek, a csaló, hazug gazemberek pedig örömmel vállalják a lopás bűnét. Vagy amikor a kávéházi törzsasztaloknál felvonul az egész századforduló, fiatalon és lázasan, világmegváltó tervekkel, naivan komikus elképzelésekkel. Vagy amikor polgárt pukkasztanak, utcalányokkal tréfálkoznak, járókelőket botránkoztatnak meg a Balkán Egylet tagjai. Kosztolányinál minden játék. Ő és cimborái csak „játszottak, örökösen játszottak, mert enélkül lehetetlen lett volna elviselniök az életet…”