Friss krém

Arcpirítóan keveset járunk kamarazenei koncertekre, valljuk be. Amikor pedig elmegyünk, igyekszünk a langyos biztosra vetődni. Étlapról hús-krumpli, moziból a romkom. Nos, november 20–22. között egyedülálló lehetőségünk van arra, hogy ellenőrzött keretek között lépjünk ki a komfortzónánkból. A 2026-os Rising Stars sorozat keretében a kontinens krémjét reprezentáló fiatal művészek jönnek el hozzánk pazar műsorral, friss energiákkal. Dolgunk tényleg csak annyi, hogy élvezzük a fület-lelket átöblítő koncerteket.

Haladjunk sorban: javarészt salzburgi gyökerekkel, de már profi, bécsi svunggal nyitja a szériát a Javus Quartett. Tíz éve zenélnek együtt, fiataloktól szokatlan, bársonyos lágysággal. Pazar programot hoznak, már ami az ismert részét illeti. (Mindig elhangzik egy olyan mű is, ami az ECHO – Európai Hangversenytermek Szervezete – felkérésére, a fellépő művészek számára született, így minden Rising Stars koncerten sor kerül egy magyarországi bemutatóra). Az est Grażyna Bacewicz 3. vonósnégyesével kezdődik. Értékeihez képest fájóan keveset hallható mű. 1948-ban írta szerzője, akinek életútja talán egy vaskos regénybe sem férne bele. A második világháborút Varsóban vészelte át férjével és pici gyermekével úgy, hogy közben tagja volt az ellenállási mozgalomnak is. A Nadia Boulanger-tanítvány kompozíciója mégsem fülgyilkos, disszonáns terror négy vonós hangszerre, inkább egy jól elbeszélt, kerek történet. Kedvencem a III., Vivo tétel. A koncert-szendvics közepe a be- mutató lesz: egy Oscar Jockel-mű. Ha már Rising Stars, ő is bőven ideférne: az éppen harmincéves zeneszerző-karmester neten elérhető darabjai (Paths in the sky, Asche ist weiß) magukkal ragadó hangképek, igaz, mindkettő szimfonikusokra írt vízió. Kíváncsi vagyok, kvartettre mit képzelt el. A programot Haydn G-dúr vonósnégyese zárja az op. 77-es sorozatból: a biztos pont, amihez léghajónkat köthetjük.

Ava Bahari © Sylvian Barres

A sorozat második koncertjén Ava Bahari és 1694-es Stradivari hegedűje veszi birtokba a színpadot, ami eleve tiszteletet parancsol. Egy szál hegedűvel elhozni a katarzist nem egyszerű feladat. A misszió Bach legnépszerűbb, BWV 1004-es szólópartitájával indul. A művésznő elérhető felvételei alapján az előadás olyan ropogós és fénylően tiszta lesz, mint egy nyári vasárnap ragyogó fényében a kerti asztalon ebédet váró abrosz. A barokkból Ysaÿe és (nahát, újra) Bacewicz művei sodornak minket tovább. A belga fenegyerek kompozíciója nagyon is logikus választás Bach után. Késő romantikus reflexió, de a például Hubayra jellemző égetett karamell nélkül. Őszinte, amilyen egy kopott utazókabát lenne, ha tudna mesélni. Bacewicz második, szólóhegedűre írt szonátája már kicsit nehezebben adja magát, többet követel a hallgatóból is, de amit elhasznál belőlünk, azt újra is tölti. A játéktechnikában rejlő valamennyi lehetőséget kihasználja, mégsem üres bravúr, sokkal inkább egy választékosan beszélő alkotó közlendője, alkalmas médiumon keresztül. A koncert zsákbamacskatétele Anders Hillborg műve. A svéd vonal nem véletlen, Bahari a Göteborgi Szimfonikusok rezidens művésze.

Elinor Martínez

Már eddig is térdig gázoltunk a különlegességekben, de a harmadik koncert is igazi ajándék lesz. Elionor Martínez szoprán énekesnő lép a deszkákra, és remek historikus műsort ad: lant- és teorbakísérettel szólalnak meg Monteverdi, Purcell, Caccini és Händel művei. A legjobb talán az lenne, ha a közönség körbeülhetné a színpadon a művészt. Ebben a zenei korszakban még fizikailag és érzelmileg is más távolságok voltak az énekesek és közönségük között.
A zenekari árok és a zongorába kapaszkodás trendje nemcsak térben távolított el minket egymástól, de talán a zene közös átélését is nehezebbé tette. Ábrándos, szomorú és kacér dallamok követik majd egymást, a kortárs darab pedig garantáltan élvezetes lesz. Ha esetleg még nem hallottak semmit Anna Capmanytól, keressenek rá a neten a La Mosca (A légy) című kórusművére, és legyen remek öt percük.

Petar Pejčić © Davide Cerati

Petar Pejčić csellóművész koncertje a negyedik a sorban, és a műsort látva némi aggodalommal fordulnék a művészhez: elbírja mindezt? Bach két csellóra írt szólószvitjéből kezd egy-egy tétellel, majd Dall’Abaco elbűvölő Capricciójával zárja a barokk blokkot. Ezután egy példátlanul szép és értékes keresztmetszet jön a kortárs csellóirodalomból. Ijedtségre semmi ok, a fület egyik darab sem bántja. Lesz itt minden a filmzenés vágtatástól a kéz anatómiáját meghazudtoló fogásokat igénylő harmóniákig. Kuriózum ez a hangverseny, ritka és bátor vállalás. A cseresznye a hab tetején Ligeti Csellószonátája.

Camilla Mandillo

Másnap Camila Mandillo miatt érdemes kipattintani magunkat. A portugál szoprán ajándékkosarából elsőként Messiaen két művét kapjuk meg, ami tulajdonképpen inkább négy. Az első stílszerűen egy etűd (de milyen!), a második pedig három rövid, énekelt vers. Mandillo partnere a zongora mögött Filipe Gaio Pereira lesz, és nem véletlen, hogy nem kísérőt írtam. Messiaen kompozíciói máshol-mástól nem hallható, egyedien légies és sziporkázó szinergiák az énekes és a zongora hangjaira. Messiaent Ruth Schöntal váltja, a német származású zeneszerzőnő élete sem volt könnyű. Ötéves korától komponált, első huszonnégy évét három földrészen töltötte, és nem a kalandvágy hajtotta. A műsoron szereplő Arme Erde (Szegény Föld) című dal egy 1992–97 között íródott ciklus darabja, és olyan, mint egy kiadós húsos lepény. Stabil rétegrend, sallangmentes, tartalmas üzenettel. Instant bölcsesség. Schöntaltól Richard Strauss veszi át a stafétát Hermann von Gilm verseire komponált dalaival. A fiatal, teremtőerőtől duzzadó Strauss ezzel a csokorral robbant be a 19. század végén, már csak ezért is tökéletesen illik egy Rising Stars koncertbe. Az est utolsó tétele lesz a meglepetés: Bushra El-Turk libanoni–brit szerző bemutatója.

Amelio Trio © Irene Zandel

A sorozatot az Amelio Trio hangversenye zárja. A három muzsikus felvételeit hallgatva a legszebb európai kamarazenei hagyományok jutnak eszembe. Minden zeneiskolában formálódó kamaraegyüttes Haydn lombikjában születik, nem véletlen, hogy művészetének avatott tolmácsolása már-már kötelező eleme a koncerteknek. Ezen az estén az F-dúr zongoratriót (Hob. XV:6) hallgathatjuk meg. Az Amelio tagjai ugyan fiatalok, ám éveik felét együtt zenélve töltötték – ami hallható is –, mégis minden gépies rutintól mentesek. Brahms kamaraművei sokak szerint bizonyos érettséget követelnek meg. Persze egy történelmében alaposan megcibált ország hajlamos mindenre ráakasztani kopott ballonkabátját, aminek zsebéből száraz pipadohány maradéka hull. Az Amelio Brahms-felfogása (c-moll zongoratrió, op. 101) valószínűleg más lesz, azt mondom, szerencsére. Csodálkozzunk rá, mit talál három fiatal szív ebben az őszi levélhalomban. Érdekesség, hogy a darab ősbemutatója 1886-ban épp Budapesten volt. De itteni debüt lesz Helena Winkelman darabja is, ami szokás szerint meglepetés, hiszen ez is a koncertsorozat számára, az ECHO felkérésére készült.

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2025/26-os évadának 4. számában jelent meg.