A zenélés szabadsága, meg egy kicsi különcség

Hetven és huszonkettő. Két életkor, két ritmus, kétféle szabadság. Ripoff Raskolnikov – eredeti nevén Ludwig Knoglinger – és Halász Emese – művésznevén Indigo. Két énekes-dalszerző, akik néhány hét különbséggel lépnek fel a Müpában. A Müpa Magazin május végén megjelenő idei második számába készülő páros interjú fotózásán találkoznak először, egy olyan helyzetben, ahol minden adott lenne a kontraszt hangsúlyozásához. A különbségek azonban hamar elhalványulnak, mert nem elválasztanak, inkább fókuszba hoznak valamit, ami közös. Például azt, mit is jelent úgy zenélni, hogy közben az ember szabad maradjon.

Hetven és huszonkét év. Ez szerintetek két végpont, vagy inkább kétféle nézőpont ugyanarra a tájra?

Ripoff Raskolnikov: A számok nem mondanak sokat. Amikor fiatal voltam, nem gondolkodtam azon, hogy hány éves vagyok – mentem, utcazenéltem, stoppoltam egyik helyről a másikra. Igazi hobóélet volt. Őszintén szólva nem volt nehéz szeretni a hatvanas, hetvenes éveket, nem tervezni, csak menni, ahova kedvem támadt, és élni. Persze a hetven azt is jelenti, hogy már csendesebb az életem. Szeretek otthon lenni, gitározni, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy több koncertet nem bírnék el. Ugyanakkor az is jó, hogy végre van időm arra figyelni, ami tényleg fontos.

Indigo: Az én esetemben viszont pont az a kérdés, hogy hogyan lehet az egyre inkább kibomló lehetőségekben nem elveszni. Mert most minden egyszerre történik: egyetem, munka, zene és a meseterápia, ami szintén nagy szerelem. Közben pedig ott a nyomás is, hogy „most kell csinálni, most kell jelen lenni”. Próbálok ebből hátralépni kicsit, nem túl nagy súlyt rakni arra, hogy előadó vagyok. Egyszerűen azért sem, mert mellette – ahogy mondtam is – még annyi minden vagyok, ami szeretek lenni. A kérdésre visszatérve, persze, nagyon mások vagyunk, de talán mégis ugyanaz az alapvetés: a döntéseink szabadsága és a zene állandó jelenléte.

Tudjátok, hogy kettőtök életében van egy nagyon erős közös szál?

I.: Arra gondolsz, hogy én Bécsből jöttem haza, Ripoff pedig Ausztriából költözött ide? Igen, a fotózás közben csodálkoztunk rá erre…

R. R.: A különbség csupán pár év. Én osztrák születésűként kötöttem ki Magyarországon. Igaz, másként fogadtak, hiszen 1987-ben jöttem először, és akkor azt hitték rólam, hogy próféta vagyok, csak mert külföldről érkeztem. Aztán megtanultam magyarul, azóta itt is élek. Ugyan van Grazban egy kis lakásom, de kevesebb időt töltök ott, mint a Vas megyei házikómban Hegyhátszentpéteren.

I.: Én viszont kilencéves voltam, amikor kiköltöztünk Bécsbe a családdal, ami nekem nem igazán jött be. Itthon hagytam a gyerekkori barátságokat, hogy aztán az iskolában két évig bullyingoljanak, mert még nem tudtam vagy mertem németül beszélni. Az első évek élménye miatt így sosem tudtam igazán otthon érezni magam Ausztriában. Nem csoda, hogy az első adódó alkalommal eljöttem, és Sopronba jelentkeztem gimnáziumba, illetve kollégiumba. A sors fintora, hogy ott meg azért néztek rám furán, mert kint nőttem fel. Jó ideig sehol sem voltam otthon. Azóta már többszörösen is megtaláltam a helyem, az egyik a zene, hiszen a Wavy Kollektíva a második családom lett.

R. R.: Ezzel én is tudok azonosulni, nekem is a zene volt az otthon. Tizennyolc évesen otthagytam az osztrák polgári életet, ott aludtam, ahol az este ért, utcazenéltem, kalandoztam. Nem azért, mert mindenáron zenész akartam lenni, hanem mert szabadon akartam élni.

Ezek alapján mit gondoltok, egy nyelvet beszéltek?

R. R.: Nem hinném, hogy ugyanazt, de mindenképp a zene nyelvét is. Ennek némileg ellentmond, hogy mostanában azon kapom magam, hogy már egyre kevesebb zenét hallgatok. Fiatalon egész nap szólt valami, most inkább azzal foglalkozom, amit én csinálok. Az az igazság, hogy amikor rosszat hallok, az idegesít, ha pedig nagyon jót, akkor rendszerint dühít, hogy miért nem én csináltam, vagy hogy ez nekem miért nem menne. Ja, és most, hogy találkoztunk, természetesen meghallgatom majd Emesét is.

I.: Köszönöm (nevet). Én még nagyon benne vagyok abban, hogy hallgatok, figyelek, keresek, inspirálódom. De próbálok nem mindent beengedni. Inkább azt, ami tényleg hat rám. Nem vagyok féltékeny típus, de azért van, hogy kicsit irigykedem, amikor valaki ki tud énekelni olyat, amit én nem, vagy éppen mennyire tökéletes szöveget írt. Bár ez is inkább csak inspiráció, vagy annak a bizonyítéka, hogy nem lehet hátradőlni, és azt képzelni, hogy kész vagyok. Hogy is lennék? Ugyan mindenevő vagyok, de azért nekem is van pótolnivalóm Ripoff-fal kapcsolatban, és bár bluest nem hallgatok direkt, volt már, hogy elvarázsolt.

Ha bluest nem, mit hallgatsz mostanában?

I.: Nem biztos, hogy tudok vagy akarok konkrét neveket mondani. Inkább azt szeretem, amikor valamilyen zene megtalál, a legjobban pedig azt, ha nagyon megtalál (nevet). Szeretem azt is, ami nem mai, ami nem akar mindenáron aktuális lenni, ami csak… egyszerűen van és jó.

R. R.: Jó hozzáállás, tetszik, az ilyen dolgok maradnak meg, azok alakítanak igazán.

El tudjátok képzelni magatokat a másik helyében?

I.: Ripoffról leginkább egy kép jut eszembe, egy meseszerű jelenet. Megyek egy faluban, valahonnan zenét hallok, odamegyek, hallgatom, ahogy bendzsózik, próbálok vele szóba elegyedni, de ő csak játszik tovább. Nem nekem, magának. Bizonyos szempontból bele tudok illeszkedni, de azért én ennyire még nem igénylem az állandó csendet, és kifejezetten szeretek barátokkal alkotni.

R. R.: Ez a mese tetszik, bár bendzsóm nincs, csak gitárjaim és a buzukim…

I.: Jó, a buzuki is beleillik ebbe a meseképbe, legyen akkor az. A lényeg úgyis a zenélés szabadsága, meg egy kicsi különcség.

R. R.: Én tizennyolc évesen úgy éltem, hogy nem volt terv, nem volt cél, csak az, hogy szabad legyek. Közel sem reflektáltam és figyeltem annyira magamra és a mentális egészségemre, mint Emese teszi. Mégis úgy gondolom, a lényeg ugyanaz.

I.: Igen, tényleg sokszor azt érzem, hogy túl sok a lehetőség. És ez is tud nyomasztó lenni. Hogy mit válasszak, mit ne? Mert én nem akarok mindent, nem szeretnék kiégni.

R. R.: Ez egy jó ösztön. Sokan ezt túl későn értik meg.

Mit jelent most számotokra a színpad?

R. R.: A színpad fontos, de nem a lényeg. A dalok nem ott születnek, hanem otthon. Csendben. Most már inkább egy kicsit remeteszerű életet élek. És ez is jó, mert onnan másképp látja az ember a dolgokat. Ülök a faluban, keveset beszélek, inkább figyelek, megfigyelek. De ha akarok, szerencsére van kihez szólnom, vannak jó kapcsolataim. A színpad meg egy terep, ahol a nem látható létem munkáját meg tudom mutatni, és lehetőség arra, hogy örömmel zenéljek azokkal az emberekkel, akikkel szeretek.

I.: Nekem a színpad inkább egy állapot. Nem célom mindig szerepelni, nem vágyom arra, hogy egyedül megtöltsek egy arénát, sőt! Inkább az érdekel, hogy ami ott fent történik, az igaz legyen. Az utam, az önkeresésem, a felismerések, a belső fejlődés fontosabb, és nem mellékesen az, hogy a zenélés szeretete, ne a kötelességszerűsége maradjon meg.

A ti életszakaszotokban meg lehet élni a zenélésből?

R. R.: Igen. De ha az ár az, hogy elveszíted a szabadságot, akkor nem hiszem, hogy megéri.

I.: Én dolgozom is a zenélés mellett, bár azt mondják, hogy mostanra meg tudnék élni belőle. De nem ez a lényeg, sokkal inkább valóban az, hogy milyen áron? Annyi mindent csinálok még ezen kívül, és szeretném, ha ez így is maradna. Az sem mellékes, hogy ha túl sok, akkor visszavonulhassak, töltődhessek, mint ahogy azt most télen Kolos bátyámmal meg is tettük: kicsekkoltunk Thaiföldre. Persze ott is ment a zene, de más volt, nyugisabb, szabadabb.

Lassan hozzánk is megérkezik a trópusi idő, addig is mesélnétek az aktuális koncertekről és a nyári hónapokról?

R. R.: A Müpában május közepén debütál az új lemezünk, a Budapest Days a szokásos négyes zenekarral és két vendégművésszel, akik közreműködnek az albumon. Velünk lesz a kiváló slide-gitáros, Roberto Luti, meg a nemrég alkotótársként és producerként hozzánk csatlakozó amerikai blues-szupersztár, a karcos énekhangú gitáros, Luke Winslow-King. Alapvetően az új dalok köré épül az este, de régi számok is megszólalnak. Ami pedig a nyarat illeti, én sosem voltam tervező ember. A dolgok inkább megtörténnek. Vagy nem. De lesznek koncertek nyáron is. Amúgy ez az év úgy kezdődött, hogy egész januárban nem volt fellépésem. Ott ültem Vas megyében, és gondolkodtam.

I.: Nekem sűrű lesz a nyaram, de ahogy mondtam, megpróbálok figyelni az egyensúlyra. Az egyetem, a munka és a zene együtt sok. Nem akarom, hogy a zene kötelesség legyen. Ha az lesz, akkor elveszíti azt, amiért elkezdtem. Egyébként is rövid idő alatt sok dolog történt velem, és ez a fejlődés, az önreflexió felé visz. Pontosan ez lesz a júniusi Müpa-koncertem alapja is. Az első lemezem, a Nárcisz megjelenése óta tartó, mesebeli belső utazást szeretném megmutatni. Ezen az úton voltak bizonytalanságok, próbatételek, felismerések és beteljesedés is, nem véletlen a címadás sem, ez egyfajta Ébredés. Nem mellékesen pedig megmutatom a három perszónámat, avagy előadói énemet is egyszerre, egy helyen: a szólóban éneklő Indigót, a Kolos-féle live bandes Emesét és a Wavy kollektívás őrületet, amikor a fiúkkal együtt vagyunk a színpadon. Remélem, hogy annyira mágikus lesz, amilyennek képzelem. Ezenkívül pedig készül az új lemez, ezúttal a wavys fiúkkal kollaborációban, amit nagyon szeretek, mert mindenkivel valami más tör a felszínre.

Mit visztek magatokkal ebből a találkozásból?

R. R.: Hogy még mindig érdemes figyelni. Nem csak beszélni.

I.: Hogy nem kell egyformának lennünk ahhoz, hogy értsük egymást.

R. R.: Sőt.

I.: Sőt. (nevetnek)

Az interjú a Müpa Magazin május végén megjelenő nyári számába készült.
Fotók: Nagy Attila, Müpa