„Belső világunkat legjobban a művészeten keresztül ismerhetjük meg”

Idén Víkingur Ólafsson az évad művésze a Müpában, a zongoraművészt a szezon hátralévő részében is többször hallhatjuk majd, fellép például a Kurtág György századik születésnapját ünneplő koncerten is. A világhírű izlandi muzsikussal a nagy zeneszerzőhöz fűződő kapcsolatáról, a szinesztéziáról, a tökéletességről és a művészet szerepéről beszélgettünk.

Első találkozása a Müpával rendhagyó körülmények között zajlott: a pandémia alatt, üres nézőtér előtt játszott. Milyen emlékeket őriz erről az eseményről?

Kedves barátommal, Várdai Istvánnal léptünk fel, aki egyike azon zenészeknek, akikkel a legjobban szeretek együtt muzsikálni. Nagyon különböző érzés üres és telt ház előtt játszani. Az üres teremben igazán bensőséges körülmények között lehet zenélni, miközben a közvetítésnek köszönhetően rengetegen néznek. Kicsit paradox helyzet. Több hasonló fellépésem is volt, otthonról, Reykjavíkból vettem részt a BBC közvetítéseiben, és miközben teljesen egyedül voltam, tudtam, hogy a rádióban milliók hallgatnak. A legkisebb és a legnagyobb közönség, amely előtt valaha játszottam. A budapesti koncert így is csodás emlék volt. Gyönyörű zenéket adtunk elő, és rögtön otthon éreztem magam, mert 2011-ben Izlandon is épült egy koncertterem, amelyet ugyanaz az akusztikuscsapat tervezett, mint a Müpát. Azonnal hallottam a hangzáson.

Várdai Istvánnal közös kamarakoncertjét a Covid-járvány miatt csak a képernyőkön keresztül követhették a nézők © Hirling Bálint, Müpa

Máskülönben mennyire szokta érezni a közönség reakcióit?

Nagyon erősen. A közönség teremről teremre, estéről estére különbözik, más Japánban, mint Sydney-ben, New Yorkban, Budapesten vagy nálunk, Izlandon. Valami pluszt ad nekem az emberek jelenléte. A csönd is mindenhol más, sőt, a koncert elején és végén sem ugyanaz, hiszen a zene hatással van a hallgatóságra.

Milyen a budapesti közönség?

Nagyon szenvedélyes. Magyarország az egyik legjelentősebb zenei tradícióval rendelkező ország. Önök a múltban és a jelenben is óriásokat adtak a zenei világnak: Liszt Ferencet, Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Kurtág Györgyöt és még sokakat. Ezért amikor az emberek koncertre jönnek, nagyon erősen tudnak kapcsolódni a muzsikához, és szeretettel fogadják az előadókat. Mostanra már jó néhányszor léptem fel Budapesten, mindig hálás és boldog vagyok a reakcióik miatt. Itt a zene tényleg képes megszólítani az embereket.

Az izlandi zongoraművész hamar a budapesti közönség kedvencévé vált © Csibi Szilvia, Müpa

Februárban ismét Budapestre jön, hogy a Kurtág György századik születésnapjára szervezett koncerten lépjen fel. Emlékszik, mikor hallotta először a komponista zenéjét?

Édesapám zeneszerző, és régóta csodálja Kurtág zenéjét, Budapestről rendelte meg a kottákat. Én is már fiatalon, húszéves korom környékén megismerkedtem vele, emlékszem, apám leültetett meghallgatni a …quasi una fantasia… című darabot, a Játékokat, illetve a Kafka-töredékeket, amely szerintem a zenetörténet egyik legjelentősebb alkotása. Schubert Winterreiséjéhez tudnám hasonlítani, csak épp 20. századi köntösben. Később, amikor egy Mozart-estet adtam Budapesten, valósággal sokkolt, hogy Kurtág György kedvesen meginvitált, keressem fel a Budapest Music Centerben. Azt gondoltam, csak egy rövid találkozás lesz, de kellemesen elbeszélgettünk, és játszottam nekik, Kurtág Márta csodálatos zongoráján. Egyik darab jött a másik után, Bach, Mozart, Haydn, Schumann, Bartók, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már jó ideje ott vagyok. Mintha megállt volna az idő. Korábban egy kicsit féltem tőle, annyira hatalmas zenész, de kedves és emberi volt. Amikor hazaértem, levelet akartam írni, de aztán azt gondoltam, inkább összeállítok egy lemezt, amit neki ajánlok. Ez lett a From Afar című albumom, a feleségem is közreműködött rajta, ahogy a Kurtág házaspár is sokat játszott együtt. Aztán még többször találkoztunk Budapesten, és természetesen a nagy ünnepségre is eljövök, a századik születésnapjára, sőt, felkértek, hogy szerepeljek a róla szóló dokumentumfilmben. Nagy megtiszteltetés, hogy eljátszhatom a darabjait, ismét Várdai Istvánnal együtt. Biztosan hihetetlen élmény lesz.

Hogyan választotta ki a koncerten elhangzó műveket?

Az opus 27-es Kettősverseny és a többi mű is nagyon mélyen megérinti az embert, minden értelemben különlegesek. Már önmagában az, ahogyan Kurtág zongorára és csellóra ír. Nagyon intim, személyes darabok ezek, és azt az érzést keltik bennem, hogy a zenetörténet egyszerre hosszú és rövid. Ha megnézzük, milyen messze áll Kurtág György Ludwig van Beethoventől vagy Johann Sebastian Bachtól, azt találjuk, hogy a távolság egészen kicsi. Hasonlóképpen mi 2025-ben sem állunk távol a 18. századtól. Nem az emberek változtak meg, hanem a világ. Egész karácsonykor mást se fogok gyakorolni, mint ezeket a műveket. Ez most a legfontosabb projektem.

Azt mondják Kurtág Györgyről, sokat követel a muzsikusoktól. Ön is így tapasztalta?

Azt gondolom, hihetetlen szenvedéllyel fordul a zene felé. Zenével foglalkozni nem annyiból áll, hogy leülsz a zongorához, és játszol vagy írsz valamit. A zene az élet értelme, és általa olyasmit is kifejezhetünk, amit hangok, harmóniák nélkül nem tudnánk. Ha Kurtág előtt zenél az ember, ő a teste minden sejtjével hallgatja. Amikor először játszottam neki, éreztem, hogy minden ezredmásodpercben velem van, és érzékeli a legkisebb finomságokat is. Persze hogy sokat követel, mert a zene ezt érdemli. Semmiképp nem használnám negatív értelemben a kifejezést. Ha Beethovennél, Schumann-nál, Bachnál vagy Bartóknál tanulhattunk volna, valószínűleg ők is ugyanilyenek lettek volna. Olyan magas szintre jutottak, hogy nem tudnak másként nézni a zenére.

Kurtág Györggyel többször is találkozott, legutóbbi koncertjét is személyesen hallgatta meg © Csibi Szilvia, Müpa

A Müpa oldalán nemrég megjelent egy esszéje arról, hogyan állította össze decemberi koncertje műsorát. Mindig ennyire tudatosítja magában azokat a folyamatokat, amelyek egyik vagy másik műhöz elvezetik?

Igen, az olyan műsorokat és lemezanyagokat szeretem, amelyek mintha maguk is zenei kompozíciók lennének, akkor is, ha nagyon különböző darabokból állnak. Mint egy szimfónia, különböző tételekkel. Korábban én is hagyományos programokat állítottam össze, ami nagyon szép tud lenni, de a közönség nem kap hozzájuk vezérfonalat. Szeretem, ha a koncert rendelkezik egyfajta narratívával, ha a darabok életre kelnek, párbeszédbe lépnek egymással. Zeneszerzők szólnak egymáshoz, akik a valóságban talán soha nem találkoztak.

Szeret kulcsokat adni a közönségnek a koncepcióját illetően?

Koncert előtt nem szeretek beszélni, írni viszont igen, úgyhogy ezt az esszét is könnyen megalkottam. Nem akarom, hogy a koncertjeim tudományos előadásokká váljanak, el lehet olvasni előtte, amit írtam, de a koncerten már csak hallgatni kell a zenét – minden sejtünkkel, ahogy Kurtág kapcsán is említettem. Azt gondolom, az emberek egyszerre egyetlen dolgot tudnak jól csinálni, ezért nem szeretném, ha koncert közben olvasgatnának. Aztán a ráadás előtt már előfordul, hogy megosztok egy-két gondolatot, de a koncert számomra egy kicsit szent idő.

A 2025/26-os évad művészeként adott első koncertjére pillanatok alatt elkapkodták a jegyeket © Csibi Szilvia, Müpa

Az esszében említi a szinesztéziáját is, színeket asszociál a zenéhez. Mikor jött rá, hogy ez olyan sajátosság, amivel mások nem rendelkeznek?

Gyerekként az ember azt hiszi, mindenki úgy látja a világot, mint ő, de elég hamar, talán hat-hétéves koromban rájöttem, hogy nincs mindenkinek szinesztéziája (ahogy például abszolút hallása sincs). Az első zongoratanáromnak egyébként pont volt, de neki más színek társultak a hangnemekhez. Amikor kiderült, úgy éreztem, összeomlott a világom. Hogyan lehetséges ez? Amikor neked az E hang egyértelműen zöld, és valaki azt mondja, szerinte sárga, az olyan, mintha azt mondanák, a fű nem zöld, hanem fekete. Ugyanolyan természetes és logikus asszociációk ezek, mint ahogy a látható színek kapcsolódnak a dolgokhoz.

Amikor zenét hallgat vagy zongorázik, a zenének egészében van színe, vagy minden akkordnál más színt lát?

Minden akkord különböző, a színét pedig a domináns hang határozza meg. Tehát például egy F alapú szeptimakkord alapvetően kék, de mivel van benne A és C, egy kis fehér és sárga is megjelenik, az Esznél pedig türkiz. De nem úgy kell elképzelni, mintha játék közben egy kék szemüveg lenne rajtam, egyszerűen csak tudom, hogy olyan színű. Ha összetettebb zenét játszom, nem gondolok folyton erre, nem szokott zavarni.

2022-ben az Orchestre symphonique de Montreal kíséretében érkezett © Kállai-Tóth Anett, Müpa

Sokszor mondják, hogy a zongoristák magányos foglalkozást űznek. Ön zenekarral és kamarapartnerekkel is sokat játszik. Melyik formációt érzi legközelebb magához?

Leginkább a szólóesteket, ahol egyedül vagyok a zongorával, meg persze a közönséggel, és jó esetben van hetven-nyolcvan percem, hogy valamiféle transzformáción vezessem őket keresztül. Sokkal intenzívebb tevékenység, mint bármi más, amit csinálok. De nem mondom, hogy legszívesebben nem lépnék fel máshogyan, szeretek összekapcsolódni a zenekar különböző tagjaival, ahogyan a kamarapartnerekkel is. Nem mintha zongoristaként magányosnak érezném magam. Ma már könnyen elérhetjük a családunkat, a barátainkat, amikor pedig a próbateremben, csak a zenével vagyok, sosem érzem, hogy egyedül lennék. Ott vannak velem a nagy zeneszerzők, mintha időutazáson vennék részt. Társalgok velük, saját magammal, és remélhetőleg közben egyre többet tudok meg magamról és a világról. Ilyesmit szeretnék elérni a hallgatóimnál is. A saját belső világunkat legjobban a művészeten keresztül ismerhetjük meg, ezért is hiszek annyira a kultúrában.

Említette, hogy a távolság a múlt szerzőivel nem is olyan nagy. Nem érzi mégis paradoxonnak, hogy a közönség könnyebben talál utat a régebbi korok zenéjéhez?

Ma is írnak olyan zenét, amihez az emberek könnyen tudnak kapcsolódni, miközben persze olyat is, amit erőfeszítésbe kerül megérteni. De ezt minden korszakról elmondhatjuk, amióta ember él a földön. Nem általánosítanék – amikor olyan fiatalokkal találkozom, akik nem ismerik a klasszikus zenét, és egy kortárs darabot játszom, amelyben semmiféle 19. századi tonalitás nincs, néha erősebben reagálnak, mint egy Mozart-szimfóniára. Úgy gondolom, a ma embere mindenféle zenét sokkal nyitottabb füllel hallgat, mint mondjuk harminc éve, amikor jellemző volt a kategorizálás: ez pop, jazz, rock, klasszikus, barokk, tizenkétfokú. Ma már sokkal fontosabb, hogy a zene milyen érzelmi hatást vált ki belőlünk.

Mit gondol a tökéletességről a zenében?

Az a leggyönyörűbb pillanat a Goldberg-variációkban, a zenetörténet legnagyszerűbb, billentyűs hangszerre írt darabjában, amikor a 13. variációban Bach megszegi a szabályokat, és valami nagyon tökéletlen dolgot tesz: kvintpárhuzamot használ, ami a klasszikus összhangzattan szerint tiltott volt. Mindig libabőrös leszek tőle. Nagy zenék esetén általában nem azok a kedvenc interpretációim, amelyeket hibátlannak mondanánk. Ezen az elváráson minden jó művésznek túl kell lépnie. Amikor felmegyek a színpadra, a szépség a célom, nem pedig a tökéletesség. Beethoven sem akart tökéleteset alkotni, amikor megírta az Eroica-szimfóniát, hanem közelebb akart jutni saját belső lényegéhez. És persze emellett a lehető legjobbra törekedett. Kurtág György is ezt teszi, ezért olyan fontos neki minden egyes hang. És ha megkérdezik, hogy tökéletes-e a zenéje? Azt hiszem, tudom a válaszát, ahogy tudom Johann Sebastian Bach esetében is. Az emberi lét velejárója a tökéletlenség, de ahhoz, hogy nagy dolgokat tudjunk alkotni, ki kell hoznunk magunkból a lehető legjobbat – őszinteséggel és szenvedéllyel. Én sem törekszem másra.