Karmesterek, hangászkarok és Marx

Ha minden igaz, a nyugati zenetörténet első karmestere egy bizonyos Phereküdész volt, aki időszámításunk kezdete előtt bő hétszáz évvel az iszthmoszi játékokon vezényelt egy nyolcszáz fős, mindenféle hangszereken játszó muzsikusokból álló zenekart egy magas széken trónolva, kezében aranybottal adva a ritmust. Mármint ha tényleg minden igaz.

Töprenghetnénk azon, pontosan ki lehetett ez a Phereküdész ‒ talán a görög bölcsek egyike, akinek nevét szmürnai Hermipposz is említi a témának szentelt, töredékekben fennmaradt munkájában. Vagy elmélkedhetnénk a Korinthosz mellett kétévente rendezett, az olimpiaihoz hasonló iszthmoszi játékokról ‒ de igazából teljesen fölösleges. Phereküdész máig gyakran felbukkanó és roppant népszerű története ugyanis az első szótól az utolsóig koholmány. Az álhír viszonylag sokáig élt és virult, amíg végül 2006-ban Mark Evan Bonds zenetörténész, az Észak-Karolinai Egyetem professzora leleplezte az elkövetőt, Adolf Bernhard Marx zenetudóst, zenekritikust, újságírót.

Marx 1824-ben publikálta cikkét a fent vázolt legendáról, állításait frissen felfedezett tekercsek szövegével igyekezett alátámasztani, ám e források csak a zsurnaliszta kolléga elméjében léteztek. És hogy mi indíthatta Adolfot a történelemhamisításra? Bonds szerint a korszellem, vagyis a kora 19. századi németek hajlama arra, hogy azonosuljanak az antik Hellász népével. Germán barátainknál ez a gondolat egyébként kulcsszerepet játszott a nemzeti önazonosság kialakításában ‒ lásd ezzel kapcsolatban az ókorásznak indult F. Nietzsche munkásságát. (A fenti történetet alaposan és szellemesen foglalja össze Peter Holman zenetörténész, a Leeds-i Egyetem professor emeritusa a boydellandbrewer.com oldalon publikált írásában; a cikket 2020. február 7-én élesítették.)

Hagyjuk most Herr Marxot, és merüljünk el az ellenőrizhető tények kisszerű világába annak megállapításához, ki is az a karmester, pontosan mit csinál, és mióta csinálja. Ha a kályhától szeretnénk indulni, akkor segítségül hívhatjuk a szógyűjteményeinket. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint például „a karmester (főnév) az a személy, aki a zenekart, ritk. énekkart betanítja és vezényli. Frakkos karmester; világhírű karmester. A karmester meghajolva köszönte meg a tapsokat.”

Valószínűleg nyelvújításkori lelemény a latin eredetű (német közvetítéssel hozzánk került) dirigens magyarítására; annyi bizonyos, hogy Jósika Miklós politikus, újság- és regényíró (1794‒1865) már használta. („[Az emelvény] tetején a pesti hangászkarok egyik legnevezetesbikének karmestere állt.”)

Ha máshonnan közelítjük meg a kérdést, akkor egy közkeletű meghatározás szerint a karmester a nagyobb együttesek vezetője, aki kézmozdulatok jelrendszerével hozza összhangba a muzsikusok játékát. Ő dönti el továbbá a próbákon, majd a koncerteken, hogy milyen tempóban játsszon az együttes. Ezenfelül értelmezi az előadásra szánt művet, vagyis olyan kérdésekben hoz döntést, hogy milyen legyen a darab jellege, vagy miként kapcsolódjanak össze a mű egyes egységei – ahogyan egy színdarab vagy film rendezője befolyásolja a személyiségével, világlátásával azt, végül mi lesz látható az eredeti drámából vagy forgatókönyvből a színpadon vagy a mozivásznon.

Történeti szempontból nézve pedig a karmesterek az 1800-as évek első harmadában bukkantak fel a zenei élet hivatásos szereplőiként, nem előzmény nélkül. Az úgynevezett énekmesterek, illetve a karvezetők már a 15–16. században is kézjelekkel adták meg a tempót együtteseiknek, később pedig feladatukat a zenekarvezetők vették át, akik többnyire billentyűsként vagy első hegedűsként dirigálták társaikat a 17–18. században. Vagyis a muzsikusi és dirigensi funkció ekkor még nem vált ketté.

És hogy miért különült el végül a két feladat, miért lett önálló munkakör a karmesteré? A zenetörténészek szerint több ok miatt. Egyrészt a 19. század elején a zenekarok taglétszáma felduzzadt, a nekik írt alkotások pedig egyre komplexebbé váltak. Másrészt ekkoriban a tisztelt publikum elvárásai is növekedtek az egész Európát végigturnézó előadó-mágusoknak (például a hegedűvarázsló Niccolò Paganininek vagy a mi zongoravirtuóz Liszt Ferencünknek köszönhetően). Magyarán a meghitt, ám műkedvelő koncerthagyomány helyébe a kőkemény profizmus lépett, a közönség derék dilettánsok helyett sztárokat óhajtott megtekinteni-meghallgatni, akiket mennybe lehet meneszteni (esetleg a pokol legmélyebb bugyrába küldeni) a performansz után.

Nehezen szétszálazható, hogy a sztárkultusz okaként vagy következményeként, mindenesetre tény, hogy Mendelssohn, Berlioz, Liszt Ferenc vagy Wagner karmesterként is jelentőset alkotott. Sőt, utóbbi komponistakarrierjét lényegében fiatalkori karmesteri pályafutása alapozta meg. 1833-ban, húszévesen a würzburgi színház karigazgatója lett, rá egy évre pedig már karmesterként szorgoskodott a magdeburgi városi színházban. 1837-ben aztán Königsbergben, majd Rigában dolgozott dirigensként, gyakorlatilag „gombokért”. (A zenekedvelő utókor örömére Wagner ezen a ponton sem adta fel zenei karrierjét azért, hogy esetleg a jövedelmezőbb bőrkereskedői szakmára váltson.)

És akkor valójában mire is kellenek a karmesterek, ha évszázadokon át megvoltunk nélkülük? A kérdés megválaszolásához kevés vagyok. Aki viszont már látta archív felvételen, mondjuk, a zseniális Ferencsik Jánost, amint Mendelssohn Szentivánéji álom-szvitjének nyitányát dirigálja, annak nemigen maradhat kétsége afelől, hogy a jó karmesterektől jobb hely lesz a világ.