„Valamit létrehozni a semmiből, ami egyéni és mégis közös”

Talán véletlen, talán nem, hogy éppen június 4-én, a trianoni békediktátum aláírásának 106. évfordulóján kér bennünket Bocskor Bíborka arra, hogy „nézzünk bé a Napba”. Az idén húszéves Magashegyi Underground frontasszonya, dalszerzője olyannyira magában hordozza erdélyi gyökereit, hogy a kisebbség kisebbségének, a csángóknak szenteli ezt a nem mindennapinak ígérkező estét a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. A koncertről, a vendégfellépőkről, valamint erdélyi gyökerekről és szárnyakról kérdeztük őt.

Kevés olyan művészt ismerek, aki földközelben van, mégis szárnyal. Te is közéjük tartozol. Hogy vagy ebben a különös kettősségben?

Sokat gondolkodtam az elmúlt időszakban – néha túl is gondolom a dolgokat, de van elég tér a lelkemben és a fejemben is –, és úgy érzem, nagyon meghatároznak a kettősségek. Ez is visszavezethető arra, amiről szándékaim szerint a müpás koncert szólni fog. A csángóság Erdélyben is a kisebbség kisebbsége. Bennem van egy nagy, kinyitott, átjárható ajtó, zsigereimben mégis mindig kívülállónak érzem magamat.

Mikor vagy nem kívülálló?

Ezt még én sem kérdeztem meg magamtól soha… Talán egyedül a színpadon nem érzem magamat annak, mert ott tudok a legtökéletesebben kapcsolódni. Bevallom, hosszú éveken keresztül legfőképpen a szenvedésen át próbáltam közelebb jutni az emberekhez.

Egyébként pedig a hétköznapokban nagyon jóban vagyok mindenkivel, bár ritka, hogy valakit tegezzek. Ezt Erdélyből is hozom, ott máig erős hagyománya van annak, hogy még az idősek is magázzák egymást. Az elmúlt időszakban jöttem rá azonban emberként és anyaként is, hogy eljön az a pont, amikor nagyon furcsán veszi ki magát a magázódás. Negyvenhárom évesen úgy éreztem, hogy ha elkezdenek magázni engem, az egy törés. Miért nem viszonyulunk egymáshoz teljes emberi szöveten belül, ahol elfogadjuk, hogy mindenki kortalan, a szellemünk és az életünk pedig köszönő- és tegezőviszonyban kell legyen egymással.

Mi indított arra, hogy egy szürreális csángó mesét vigyél a Müpa színpadára?

Nagyon fáraszt a történelem, mert az emberek mindig áldozataivá válnak. A mesét azért szeretem, mert a saját idegrendszerünk lenyomata. Azt a tágasságot adja át, ami bennünk van: ez lehet akár két egymástól távoli gondolat is, ami mégis egy tölcsérbe ömlik. A mese sokkal nagyobb játszótér, mint a történelmi mintázat.

Az is szaturál, ha a szenvedés romantikáját mutatjuk be akár a csángóságra, az erdélyiségre vagy az áldozatiságra gondolva. Ebből a szerepkörből menteném az embereket: jó volna, ha mindenki megveregetné a saját vállát, mert minden áldozatiság, amit vállalunk, szerintem emel. Valahol…

Miért éppen a Napfonatot és a Zurgót hívtad vendégként az előadásotokra?

Nem vagyok néprajzkutató, de mi egy mesét szeretnénk ebből az egészből csinálni oly módon, hogy ne zárjuk ki a nyerseségét, a szenvedés szövetét, a női aszkézis szerepét, ami fontos szerepet játszik a kisebbségek életében. Szerettem volna egy erős női vonalat létrehozni, amihez a Napfonatot hívtam segítségül. Úgy éreztem, hogy ott lüktet bennük a finomság, a jóság és az a fajta lelkiség, ami a természeten belül az embereket úgy hordozza, ahogy velem is rokon ez az egész.

A Zurgó pedig épp a díszítetlensége miatt fontos, valamifajta igazságfaktor számomra. Meglepő és megdöbbentő, hogy mennyire szépen összeköszönnek a mi szövegeinkkel és zenéinkkel. Rejtetten, mindenféle szándék nélkül, és mégis…

A napba nézni kicsit azt is jelentheti, hogy elvakít bennünket a fénye. Kell bátorság ahhoz, hogy szembenézzünk a nappal: épp ezért az előadásotok címét is elég vakmerőnek érzem.

Igen, a napba nézésben benne van a bátorság, a félelem legyőzése, a kíváncsiság, ami nagyon fontos egész életünkben. És benne van a kockázatvállalás, hogy meg tudunk látni valamit. Nálunk nagyon erős a Mária-hitvilág, és a csángó hit a természetből indul, elég profán, végül mégis kiköt a kereszténységnél. Izgalmas számomra, hogy akár egy népdalban is képesek mesélni arról, hogy meg tudják látni a mennyországot, vagy ágyként aposztrofálják a koporsót. Vannak olyan archaikus énekek, amelyek után szóhoz sem jutok, annyira gyönyörűek.

© Wanda Martin

Ha jól tudom, a koncerten is elhangzik majd néhány archaikus szöveg. Zenét is társítotok hozzá, vagy önmagukban szólalnak meg a színpadon?

Valóban lesz néhány archaikus vers, amelyekben felismerhető a régi nyelvezet. Pár költeményt is választottam, főleg Hervay Gizellától. Ő teljes mértékben megtestesíti azt a fajta nőiséget, amiről fontosnak érzem, hogy beszéljünk. Sokat gondolkodtam azon, hogyan kell megszólaltatni egy szöveget. Attól ódzkodom, hogy folklorisztikusan közelítsek hozzá. Azt szeretném, hogy egynemű legyen velünk, és érzékelhetővé váljon a mély, őszinte kapcsolódás a Magashegyivel.

Amit te csinálsz, az mindig összművészet, mintha magadba sűrítenél megannyi alkotást, és ezt kiárasztanád felénk. Honnan inspirálódsz?

Nagyon meghatározó az iskolai életemből, hogy jóban voltam képzőművészekkel. Fontos volt a filozófia is: 15 éves koromban olvastam Platóntól a Lakomát. Mindig gondolkodásra késztetett az egész élet és annak összes dilemmája. Az is, hogy miként bírható ki személyenként, emberenként.

Az érdekel igazán, hogy a saját eszköztárunkkal, személyünkkel, kezünkkel, testünkkel hozzunk létre valamit a semmiből, ami egyéni és mégis közös. Minden művésznek meg kell keresnie azt, hogy ő melyik a sok szín közül, mi az, amit csak ő tud megcsinálni, ami egyszeri és pótolhatatlan.

Melyik szín vagy te ezen a palettán? Lehet, hogy a (B)bíbor?

Jó, induljunk ki a bíborból, mert azt kaptam, és ez is fontos. Azt mondanám, hogy a bíbor, ami ahogy kopik, s találkozik a többi színnel, egyre színesebb lesz, ha pedig eléri a magot, fehér, aztán jön a hajnal bíbora, és így tovább.