Folytatódik a Müpa orgonapárbaj-sorozata, amelynek keretében ezúttal a fiatal generáció két kiemelkedő képviselője, Niklas Jahn és Gabriele Agrimonti méri össze tudását és improvizációs készségét. A két orgonaművész régóta ismeri egymást, így arra számítanak: barátságos, kölcsönösen inspiráló légkörben zajlik majd a küzdelem, amelynek mindketten győztesei lesznek.

Fassang László a Müpa Orgonapárbajairól:

Mindkét művészt zenei nyitottság és kíváncsiság jellemzi, az improvizáció pedig kezdettől fontos szerepet játszik pályájukon. „Számomra az improvizáció olyan, mintha visszaidézném a gyerekkoromat. Úgy játszhatom, szabadon, ahogyan csak szeretnék. Bármit kipróbálhatok. A társadalmi elvárások leginkább a korlátokról, önmérsékletről és nehézségekről szólnak, az improvizáció pedig éppen ezek ellentéte: végtelen szabadság, amikor újra felébred a bennem élő gyermek” – fogalmaz Niklas Jahn. Gabriele Agrimonti ugyanakkor hangsúlyozza: az improvizáció során is ügyelni kell a formára, a szerkezetre és a harmóniákra. „Tudnunk kell irányítani a folyamatot. A szabadság nem azt jelenti, hogy az ember azt tesz, amit akar, hanem hogy amikor zenét alkot, létrehoz valami eredetit az általa ismert rendszerben” – fűzi hozzá.

Persze különbségek is akadnak a két művész között, hiszen eltérő zenei és oktatási közegben nőttek fel. „Németországban rendkívül nagy hangsúlyt helyezünk az egyházzenére és a kóruséneklésre – emeli ki Niklas. – Nekem gyerekként kötelező volt kórusban énekelnem, karmesterként jelenleg is dolgozom kórussal és zenekarral egyaránt. Azt hiszem, Párizsban – ahol Gabriele sokáig tanult –, egészen másképp épül fel a képzés. A francia pedagógiai gyakorlat inkább lenyűgöző, virtuóz muzsikusok nevelésére törekszik, míg a német oktatás az akadémikus alapokat tartja kiemelten fontosnak.”

Mindketten küldetésüknek tekintik, hogy megmutassák a közönségnek: az orgona nem avítt, csupán templomi szertartásokat szolgáló hangszer, hanem dinamikus, izgalmas, fiatalokat is megszólító instrumentum.

Mindkettejük számára fontos az improvizáció. Miért érzik úgy, hogy ez különösen izgalmas terepe az orgonajátéknak?

G. A.: Az improvizáció az orgonaművész életének állandó kísérője. Bármikor improvizálhatsz. Ha misén játszol a templomban, a zenét természetesen a szertartás pillanataihoz kell igazítanod. Az improvizáció ugyanakkor nagyon szórakoztató, mert a közönségre reagálva vagy akár egy filmhez is rögtönözhetünk. Az improvizáció mindig nagyon személyes megnyilvánulás, döntések sorozata, amelyeknek mindig más a végeredményük. Az orgona esetében ráadásul számtalan különböző hangot vagy kombinációt használhatunk, és ezek csak az adott pillanatban érvényesek.

N. J.: Számomra az improvizáció olyan, mintha visszaidézném a gyerekkoromat. Úgy játszhatom, szabadon, ahogyan csak szeretnék, bármit kipróbálhatok. A társadalmi elvárások leginkább a korlátokról, önmérsékletről és nehézségekről szólnak, az improvizáció pedig éppen ezek ellentéte: végtelen szabadság, amikor újra felébred a bennem élő gyermek.

Az újév köszöntése a drezdai Frauenkirche lenyűgöző terében Niklas Jahnnal:

Az improvizáció esetében ez a szabadság korlátlan, vagy elengedhetetlenek a keretek, kapaszkodók?

G. A.: Természetesen figyelni kell a formára, a szerkezetre és a harmóniákra. Tudnunk kell irányítani a folyamatot. Ugyanakkor izgalmas, hogy van a zenének olyan területe – például a tradicionális afrikai vagy indiai muzsika –, ahol nem használnak lejegyzést, így szabadon el lehet térni az általunk ismert nyugat-európai keretrendszertől. A szabadság azonban nem azt jelenti, hogy az ember azt tesz, amit akar, hanem azt, hogy amikor zenét alkot, létrehoz valami eredetit az általa ismert rendszerben.

N. J.: Ami még számít, az az adrenalin. Amikor valaki improvizál, mindig van valami különös feszültség a levegőben, amit a közönség is érez: most vajon mi következik?! Ezt az izgalmat is szeretem az improvizálásban.

Egy városi legenda szerint az első orgonapárbajra Johann Sebastian Bach és a kor legnagyobb francia orgonistája, Louis Marchand között került volna sor, ám amikor Marchand titokban kihallgatta Bach játékát, úgy gondolta, jobb, ha továbbáll. Önök tudják, hogyan játszik a másik. Tartanak egymástól?

N. J.: Félek és szomorú vagyok, hogy Gabrielével kell játszanom… A viccet félretéve, nagyon várom, mert mindig inspirál, ha kiváló orgonistákat hallok. Egy orgonista legtöbbször egyedül játszik. Természetesen olykor vannak partnerei, néha zenekarral, kórussal lép fel, de javarészt egyedül muzsikál. Az pedig igazán kivételes számunkra, amikor egy másik orgonistával közösen koncertezhetünk.

G. A.: Igen, ez valóban öröm! Sokat tanultam abból, hogy hallgattam Niklast játszani. Olyan ötletei vannak, amelyeket soha nem tudok előre megjósolni. Szeretem a közös kísérletezést is, mert ezek során fejlődünk, megosztjuk a tudásunkat, elképzeléseinket, és sokkal élvezetesebb közösen továbbmenni ezen az úton.

Gabriele Agrimonti Marcel Dupré művére improvizál:

N. J.: Gabriele és én két eltérő oktatási rendszerben nevelkedtünk. Ő olasz és francia zenei gyökerekkel rendelkezik, én pedig Németországban nőttem fel, ahol rendkívül nagy hangsúlyt helyezünk az egyházzenére és a kóruséneklésre. Nekem gyerekként kötelező volt kórusban énekelnem, karmesterként pedig jelenleg is dolgozom kórussal és zenekarral egyaránt. Azt hiszem, Párizsban – ahol Gabriele sokáig tanult –, egészen másképp épül fel a képzés. A francia pedagógiai gyakorlat inkább lenyűgöző, virtuóz muzsikusok nevelésére törekszik, míg a német oktatás az akadémikus alapokat tartja kiemelten fontosnak. A ti hagyományotokban nagyobb szerep jut a szívnek és az érzéseknek.

G. A.: Valóban, és az, hogy egészen különböző háttérrel, képzettséggel rendelkező muzsikusokat hallgatunk, nyitottságra nevel és tágítja a látókörünket.

Mit tartanak a legfőbb erősségüknek?

N. J.: A legnagyobb erősségem az, hogy mindig kíváncsi és nyitott vagyok, legyen szó bármilyen újdonságról vagy inspirációforrásról. Gyakran megkérdezik tőlem, hogy mi a kedvenc zeném. Általában nem tudom, mit feleljek, mert mindent szeretek, a klasszikus muzsikától a jazzen át a modern szerzőkig.

Niklas Jahn „bizarr tánca” orgonán:

G. A.: Ebben is hasonlítunk. De van még egy fontos dolog: soha nem játszom meg magam. Minden alkalommal más hangon akarok megszólalni, és mindig igyekszem jobb lenni. A fejlődés kulcsa, hogy néha megtorpanunk, és átgondoljuk, amit csinálunk.

N. J.: A kételkedés előre visz, segítve, hogy művészként egyre jobbak és jobbak legyünk. Ez elengedhetetlen a fejlődéshez.

Mennyire ismerik a Müpa orgonáját?

G. A.: Olivier Latryt hallottam egyszer játszani rajta, a koncertjét élőben közvetítették a YouTube-on, de kipróbálni még nem volt alkalmam.

N. J.: Én sem játszottam még rajta, csupán elolvastam az anyagot az orgona diszpozíciójáról.

Miként fognak hozzá egy ilyen hangszer megismeréséhez?

G. A.: Egy orgona megismerése leginkább arról szól, hogy időt töltesz a hangszerrel. Megnézed a hangolását, kísérletezel a regiszterekkel, mert az a helyzet, hogy bár fontosak az adatok, a diszpozíció, a tapasztalatom az, hogy a játszóasztalnál ülve ezek ismeretében is érhetnek meglepetések.

N. J.: Az orgona e tekintetben egyedülálló hangszer, mindegyik különböző, így valóban csak az segíthet, ha a koncert előtt alaposan kitapasztalod, az adott instrumentumon mi hogyan szólal meg. Megjegyzem: itt a párbaj előtt legfeljebb egy napunk lesz erre.

A Müpa közönsége már számos izgalmas hangszerösszeállítást hallhatott: orgonát harmonikával vagy szaxofonnal is. Van olyan, ami Önök számára különösen kedves?

N. J.: Szerintem az orgona és az ütőhangszerek kombinációja izgalmas párosítás. A magyar származású Szathmáry Zsigmondnak is van néhány izgalmas kompozíciója erre a felállásra.

G. A.: Van egy duónk egy jazzszaxofonossal, akivel párizsi tanulmányaim alatt ismerkedtem meg. Különleges és szórakoztató formáció, és rendkívül sokszínű repertoár állítható össze rá. Az elektronika pedig lehetővé teszi, hogy tovább formáljuk az eredeti hangzást.

N. J.: Az elektronika szerintem is izgalmas lehetőségeket kínál. A drezdai Frauenkirche orgonaprogramjának kurátoraként tervezek is egy koncertet Franz Danksagmüllerrel, aki ennek mestere. Szerintem a nyitottságon túl az is fontos, hogy megmutassuk: az orgona nem holmi avítt hangszer, hanem izgalmas, kísérletezésre csábító instrumentum, ami meg tudja szólítani a fiatalokat is.

Az interjút készítette: Seres Gerda

Gabriele Agrimonti generációja egyik legkiemelkedőbb olasz orgonistája. Zenei tanulmányait tízévesen kezdte, és mindössze tizenhárom évesen kinevezték szülővárosa, Parma Santa Maria della Steccata bazilikájának társorgonistájává. Orgona és orgonakompozíció szakon végzett a pármai Zeneakadémián, majd Franciaországba költözött, hogy Párizsban folytassa tanulmányait az improvizáció, az összhangzattan, az ellenpont, a fúgaszerkesztés és a hangszerelés területén. Számos díjat nyert elismert nemzetközi improvizációs versenyeken, többek között Haarlemben, St Albansban, Strasbourgban és Párizsban. Pályája során Európa legrangosabb székesegyházaiban, templomaiban és koncerttermeiben lépett fel. 2022 óta a római San Luigi dei Francesi-templom címzetes orgonistája és művészeti igazgatója.

© Fiorita Canali