Noha Anglia szigetország, a középkor és a kottaírás elterjedése óta zenéje állandó kölcsönhatásban áll a kontinensével. Mindazonáltal mindig is sajátos színfoltot képviselt az európai zenei palettán: egy kicsit külön(c) világot, amelynek mássága a mindennapi élet számos területén ma is érzékelhető. Először a 15. században alkotó John Dunstable keltett feltűnést egyéni stílusával, a „contenance angloise” (angol jelleg) fogalommá vált az európai zenei gondolkodásban. Száz évvel később élt John Dowland és William Byrd, az angol reneszánsz két zeneszerző-óriása, majd újabb száz esztendő elteltével, 1659-ben megszületett Henry Purcell, akinek örökségét sok tekintetben a németből angollá lett Georg Friedrich Händel vitte tovább. Purcell után azonban egészen Edward Elgar megjelenéséig nem született jelentős zeneszerző Anglia területén. („Ez az a fajta zene, amit Purcell óta nem hallott az ország” – mondta Elgar Enigma-variációiról Gustav Holst, A bolygók zeneszerzője.) Elgar nem tartozott azok közé, akiket igazán foglalkoztatott a zenei múlt, Purcell kivételes jelentőségét azonban ő sem vitatta. Benjamin Britten ezzel szemben több szálon is kapcsolódott a barokk mesterhez: Purcell halálának 250. évfordulójára legalább negyven vokális kompozícióját dolgozta fel, és ugyanerre az alkalomra írta meg II. vonósnégyesét, amelyet hét 78-as fordulatszámú lemezoldalra rögzítettek 1946-ban. A nyolcadikon a kvartett azt a merész Purcell-fantáziát játssza, amelynek egyik szólama egy tartott C hang – ezt Britten szólaltatta meg brácsán. Ugyanebben az évben írta meg Purcell témájára a Fiatalok zenekari kalauzát, amellyel széles tömegek előtt tette ismertté nemcsak saját nevét, de Purcellét is. Elgar művészete iránt nem mutatott különösebb érdeklődést: ő már egy más világ gyermekeként született – Elgar számos militáns hangvételű művével ellentétben Britten elkötelezett pacifista volt. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a Gerontius álma című Elgar-oratórium első része és a Thomas Mann regényéből készült Britten-opera, a Halál Velencében zárójelenete egyaránt a halál megrendítően érzékletes zenei ábrázolása.

Britten Purcell-átiratai:

Az 1857-ben született Edward Elgar Wagner és Brahms zenéjén nevelkedett, és élete egyik meghatározó eseményeként tartotta számon, hogy hegedűsként közreműködhetett Dvořák VI. szimfóniájának és Stabat materének angliai előadásain, melyeket maga a cseh zeneszerző vezényelt. A század végére azonban kialakította egyéni, ízig-vérig angol zenei stílusát, hírnevét pedig az 1899-ben bemutatott Enigma-variációkkal alapozta meg – amelyet később még a köztudottan kritikus Gustav Mahler is műsorra tűzött –, de különleges oratóriuma, a Gerontius álma, valamint I. szimfóniája szintén hatalmas sikert aratott.

Ezen az 1926-os felvételen ma is meghallgathatjuk, hogyan vezényelte Elgar saját leghíresebb művét:

Az operán kívül szinte minden műfajban alkotott, életműve összesen kilencven számozott, valamint nem kevés számozatlan opust foglal magában. Zeneszerzői lendülete azonban az 1900-as évek elején alábbhagyott, és bár az első világháború után még megírt három kamaraművet és egy csellóversenyt, életének utolsó egy-két évtizedében, 1934-ben bekövetkezett haláláig már csak elvétve komponált. Akárcsak Richard Strauss, ő is túlélte saját korát – a karmesterek, akik műsoron tartották műveit, kiöregedtek vagy meghaltak, de súlyos csapásként élte meg felesége 1920-as halálát is. Ahogyan kottáiban nemegyszer alkalmazza a nobilmente (nemesen) előadói utasítást, úgy zenéjét is arisztokratikus fogalmazásmód, visszafogott elegancia jellemzi, műveinek hiteles tolmácsolásához ezért kitűnő arányérzékre és túlzásoktól mentes előadásmódra van szükség. Elgar számára hobbijai nem kevésbé voltak fontosak, mint a zenei önkifejezés. Amatőr vegyészként festői környezetben fekvő, dél-angliai vidéki házának hátsó kertjében rendezte be laboratóriumát, szerette a futballt, kedvenc csapatának himnuszt is komponált. Fiatal éveiben szenvedélyesen kerékpározott, özvegyként pedig sofőrjével vitette ki magát a szabadba, de amazóniai utazásra is vállalkozott. A jövővel nem sokat törődött, tanítványai sem voltak, hatása azonban az angol – és amerikai – zene további fejlődésére elvitathatatlan.

A második világháború utáni évtizedek angol zenekultúrájának meghatározó alakja, Benjamin Britten 1913-ban, a zene védőszentje, Szent Cecília napján született. Ő volt az, akinek Purcell Dido és Aeneasa után kétszázötven évvel sikerült új életre keltenie az angol opera műfaját; tizenhárom operája közül a Peter Grimes, A csavar fordul egyet, a Billy Budd és az Albert Herring ma is a repertoár része. Kilencvenöt opusszámmal ellátott műve között sokféle műfaj képviselteti magát: legkevésbé a szimfonikus zene, annál inkább az angol kórus- és énekes hagyomány. Megannyi vokális darabja közül is kiemelkedik a monumentális Háborús rekviem. Emellett gazdag kamarazenei termést is hagyott maga után, a legkülönfélébb hangszerekre és hangszer-kombinációkra komponált – még gitárra is, ami ritkaságnak számít a klasszikus zeneszerzők körében. Finom lelkű és finom modorú, szerény és alázatos ember volt, aki azonban művein keresztül nem félt állást foglalni politikai vagy társadalmi kérdésekben. Operahősei hús-vér emberek, a 20. századi lélek minden összetettségével.

Benjamin Britten a Háborús rekviemet vezényli:

Britten nem tartozott a nagy újítók vagy modernisták közé, műveivel sosem engedte el a közönség kezét, mégis egyéni hangot tudott kialakítani. Széles irodalmi érdeklődését, művészi nyitottságát tükrözi az az antológia, amely az általa megzenésített verseket gyűjti egybe; több mint 350 költemény olvasható benne, mások mellett kínai, olasz, francia, orosz és német nyelven. Természetesen az angol irodalommal is szoros kapcsolatot ápolt; több mint nyolcvan angol költő szövegét zenésítette meg. Muzsikusként is elragadó volt, őszinte és természetes; a hidegháború idején szoros művészbarátságot kötött a Szovjetunió két nagy muzsikusával, Szvjatoszlav Richterrel és Msztyiszlav Rosztropoviccsal, utóbbinak számos művet is komponált. Mindketten visszajáró vendégei voltak a Kelet-Angliában ma is működő Aldeburgh Fesztiválnak, amelyet Britten, valamint zenész- és élettársa, a tenor Peter Pears alapított 1948-ban.

London pezsgő kulturális életében már 1683-tól rendeztek ünnepségeket november 22-én a zene védőszentje, Szent Cecília tiszteletére, a zene emberi érzelmekre hatni képes erejét állítva középpontba. Henry Purcell szólóénekesekre, kórusra és hangszerekre írt tizenhárom tételes kantátája 1692-ben szólalt meg először, Symphony feliratú nyitányában ünnepi és bensőséges hangvételű részek váltják egymást.

Benjamin Britten 1945-ben bemutatott operája, a Peter Grimes egy mogorva, különc halászról szól. Szimbolikus szerepet kap benne a tenger, amellyel az ember élete végéig küzd, és amellyel szemben mindig alulmarad. A természeti elem ugyanakkor az emberi érzelmek, illetve a címszereplő összetett, kiismerhetetlen személyiségének tükre is. „Ben és én úgy képzeltük, hogy a zenekar lesz a tenger, így színpadi megjelenítésére nincs szükség” – vallotta Britten partnere, alkotótársa és a premieren a címszerepet éneklő Peter Pears. A jelenet- és díszletváltozások közé a zeneszerző zenekari közjátékokat írt, amelyek a drámai történések kommentárjaiként, de akár Debussy szimfonikus természetzenéihez (Felhők, A tenger) hasonló zenei impressziókként is értelmezhetők.

Edward Elgar hírneve csúcsán, 1900–1901-ben komponálta a Cockaigne-koncertnyitányt, körülbelül egy időben az Enigma-variációkkal és a Pomp and Circumstance első indulóival. A viktoriánus kor utolsó éveinek londoni életképeit sorakoztatta fel benne változatosan, harsányan, néhol maró angol humorral. A mintegy negyedórás mű amolyan zenés képeslap, „üdvözlet Londonból”, szinte mi, hallgatók is a nagyváros forgatagában érezzük magunkat. A cím magyar megfelelője „Eldorádó”, az ország, ahol az emberek bőségben élnek, esznek-isznak, és semmiben nem szenvednek hiányt. Elgar saját jellemzése szerint a darab „derűs, ízes és vaskos, nyílt és életvidám, humoros, de nem közönséges” – a kicsattanó derű miatt is hasonlította a zenekritikákat is író G. B. Shaw Wagner Mesterdalnokok-nyitányához.

London forgataga a 19–20. század fordulóján:

Az ismertetőket írta: Várkonyi Tamás

A Budafoki Dohnányi Zenekar Magyarország egyik legdinamikusabb és legsokoldalúbb szimfonikus zenekara. A fenntartó Budafok-Tétény Budapest XXII. Kerület Önkormányzata jóvoltából 1993 óta hivatásos együttes Hollerung Gábor irányításával rövid idő alatt előkelő helyet vívott ki magának a magyar zenei életben, az elmúlt években az ország egyik vezető együttesévé válva. A zenekar olyan hazai és külföldi muzsikusokkal játszott együtt, mint Shlomo Mintz, Elena Bashkirova, Jaakko Ryhänen, Miklósa Erika, Rost Andrea, Rivka Golani, Yoav Talmi, Roberto Paternostro, Jörg-Peter Weigle, Michael Stern, Kocsis Zoltán, Jandó Jenő, Bogányi Gergely, Geiger György, Baráti Kristóf, Kokas Katalin vagy Kelemen Barnabás. 2018 januárjától Guido Mancusi lett a zenekar első vendégkarmestere, rezidens zeneszerzője pedig Gyöngyösi Levente, generációjának egyik legkiemelkedőbb képviselője.

© Vancsó Zoltán