Fotó: Unsplashed

Mi az oratórium? – Minikalauz Händeltől napjainkig

Egykor épp olyan fontos volt, mint ma egy futballmeccs, a legnépszerűbb oratóriumszerzőt pedig az angol király felállva hallgatta. Az őszi évad koncertjei előtt áttekintjük, hogyan alakult az egyik legnagyobb szakrális műfaj története.

A zenetudósok könnyen megegyeznek a válaszban arra a kérdésre, hogy mi az oratórium: többnyire vallásos zenedarab szólistákra, kórusra és zenekarra, ami az operához hasonlóan drámai formában, de jelmezek nélkül adják elő. Általában hosszú, mint Bach Máté-passiója, és vannak világi példái, miként Haydn Az évszakokja. Ami azt illeti, akár pontos dátumot is rendelhetünk az oratórium kifejezés eredetéhez: 1551-ben Filippo Neri – Néri Szent Fülöp, akiről jókedvű életrajzi film is készült Legyetek jók, ha tudtok címmel – új gyülekezetet alapított Rómában, amelyben fontosabb szerephez jutott a zene és az éneklés. Az új zenei műfaj innen, a „congregazione dell’Oratorio” azaz a latin orare (imádkozás) szóból kapta a nevét, és csakhamar szinte színházzá változtatta a templomokat, hiszen a reformáció idején a római egyház nem titkolt célja volt, hogy visszahódítsa a híveket. A 17. század végén feltűnő Alessandro Scarlatti műveit nem túlzás szakrális operáknak nevezni.

Az oratórium ugyanakkor nem jöhetett volna létre a gazdag zsidó liturgia, a Zsoltárok könyve és az Énekek éneke, a középkori és kora újkori mise- és rekviemirodalom nélkül, alakulására pedig nagy hatással volt a világi rokon műfaj, az opera is. Meg persze kellett hozzá az is, hogy a Biblia akkor még a közös műveltség része volt. Miként vált volna a szászból britté váló Georg Friedrich Händelből a legnépszerűbb oratóriumszerző Londonban, ha a közönség nem ismeri a bibliai Jefte, Eszter vagy Belsazár történetét?

Az oratórium és az opera rokonsága Händel életművében a legnyilvánvalóbb, de azt, hogy a Händel-oratóriumokat szokás a műfaj csúcsának nevezni, magyarázhatjuk azzal is, hogy a „drága szász” egyesítette az olasz gyökereket a francia operák kifejezőerejével, a német líraisággal és az angol pompával.

A Messiáshoz kötődő anekdotát sokan ismerik. Az 1743-ban tartott londoni bemutatón II. György felállt a Halleluja-kórus közben, s mivel az etikett úgy kívánta, hogy ha a király talpra áll, mások sem ülhetnek, a Covent Garden közönsége vigyázzban hallgatta végig a tételt.

A Messiás azonban, ahogy a másik népszerű Händel-mű, az Izrael Egyiptomban is, kivételt jelent az életműben, mert nincsen határozott cselekménye. Elvégre az oratórium mégiscsak drámai műfaj, ha a történeteket nem is játsszák el szcenírozott formában, bár az utóbbi évtizedek Händel-reneszánsza erre is szolgált már példával. Az Eszter a kor ünnepelt drámaírója, Jean Racine darabja nyomán készült, és hagyományosan az első angol oratóriumnak szokás nevezni. Hogy Händel a lírai áriákra fogékony olaszok helyett milyen szívesen apellált az angol ízlésre, azt jól illusztrálja, hogy a Zadok, a főpap című koronázási himnuszt is beemelte a zenébe – azt az energikus kórust, amelyet ma a Bajnokok Ligája himnuszaként ismer a világ. (Az Eszter október 30-án a Müpában is felcsendül Ton Koopman Amszterdami Barokk Zenekarával.)

Míg Londonban csillogó, nagyvilági keretek között Händel a csúcsra repítette az oratóriumot, a kontinens csendesebb szegletében, Lipcsében bemutatták Bach két passióját – többet is, de csak kettő maradt ránk –, a Máté-passiót és a János-passiót. A két passióval azonban megalapozta ezt a mélyen szakrális műfajt, amelynek kapcsán Pilinszky így írt: „Számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték. Ebben a zenében, eszközeiben, nincs semmi romantika, semmi nosztalgia, semmi árnyék, feleselő dialektika. Semmi keresés: csupa találat!” Biztosra vehetjük, hogy ha nincsenek ezek a művek, akkor nem születik meg Mendelssohn két oratóriuma, a Paulus és az Éliás, de Brahms Német requiemje sem, amely a romantika korának legszebb miséje.

Az oratórium nagy korszaka ugyanis a barokk végével letűnt: Haydn, Mozart és Beethoven korában már nem beszélhetünk olyasféle élő hagyományról, mint Händel idején. Haydn úgy írta Az évszakokat, Beethoven a Krisztus az Olajfák hegyént, hogy egy múltbéli hagyományhoz csatlakozzék. Mozart pedig nem is igazán próbálta ki magát a műfajban, igaz, kora ízlésének megfelelően áthangszerelte a Messiást.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mai napig ne születnének nagyszerű és értékes alkotások az oratórium műfajában. Berlioz nem volt vallásos, de az egyházi zene bűvöletében komponálta a Krisztus gyermekkorát, Liszt Ferenc pedig az egyházi pálya hatása alatt dolgozott a Szent Erzsébet legendáján és a tizenkét éven át írott Krisztus-oratóriumon. (A Szent Erzsébet legendája Vashegyi György irányítása alatt csendül fel a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a Nemzeti Énekkar és remek szólisták tolmácsolásában október 9-én.) Liszt zsenijét mutatja, hogy a reneszánsz Gesualdo szokatlan harmóniavilágát, a wagneri romantikus hévet és a keresztény misztikát egybegyúrva a század legjelentősebb szakrális életművét hozta létre.

Oratóriumból így a modern és kortárs korban sincsen hiány, bár egyre több világi darab született. Carl Orff középkori kódexszövegre írt szerelmes és mámoros gyűjteménye, a Carmina Burana, Honegger dramatikus darabjai (Szent Johanna, Dávid király) és Stravinsky ősi erejű Oedipus Rexe egyaránt ide sorolható, ahogy a kórusmuzsikájáról ismert James MacMillan Karácsonyi oratóriuma is, amelynek magyarországi bemutatójára ugyancsak a Müpában kerül sor december 12-én – maga a szerző vezényel. Zenetörténet ez is, pedig a jelenben játszódik.