Miután leengedik a függönyt

A zenetörténet egyik legnehezebb kérdése, hogy egy zeneszerző személyes élete mennyiben formálja műveit. Egyáltalán lehetséges-e pontosan megérteni, milyen hatással voltak rá saját tragédiái, veszteségei vagy éppen hitei? Az utókor szeret kész történeteket gyártani erről, az „utolsó művek” köré pedig különösen könnyen képződik mítosz és manír, mintha egy szerző pályájának lezárása szükségszerűen valamiféle tudatos búcsú lenne.

Pedig az utolsó művek nem feltétlenül lezárnak, főleg azért nem, mert a zeneszerzők (és úgy általában az emberek) jó része nem tervez előre a meghalással. Ezért ezekre a művekre inkább úgy kell tekintenünk, mint amelyek összesűrítik egy egész élet tapasztalatait, gondolkodását, művészi világát.

Richard Wagner esetében különösen összetett a kérdés. A Parsifal valóban az utolsó befejezett műve volt, és a komponista már súlyos betegséggel küzdött, amikor dolgozott rajta. Könnyű lenne tehát búcsúműként tekinteni rá. A Parsifal azonban nem lezárni akar egy életművet, inkább felszentelni valamit.

De mit?

A Szertartás

Amikor az ember Bayretuhban beül egy Wagner-előadásra, rögtön érzi, hogy valami másként működik, mint egy Mozart- vagy Verdi-operában. A felvonások előtt megszólaló fanfárok, az elsötétített nézőtér, a szinte kerülendő taps csendje, még a különös bayreuthi függöny is mind ugyanannak a gondolatnak a részei.

Ezek nem utólag rárakódott színházi hóbortok, Wagner számára az előadás lényegi elemei voltak.

Mert amikor megérkezünk egy színházba, a gondolataink még nem a mű körül forognak, magunkkal hozzuk a saját életünk zaját, az aznapi örömöket, feszültségeket, veszteségeket. Wagner pontosan tudta, hogy egy előadást nem lehet egyszerűen elkezdeni pusztán azzal, hogy felmegy a függöny vagy megszólal a zenekar. A közönség tagjainak előbb le kell válniuk a saját életükről. A nézők már a teremben vannak, de a lelkük még nem ült be a székbe.

Talán éppen ezért különleges a Parsifal, mert ez a mű valójában nemcsak egy történetet mesél el, hanem magát a Wagner-élményt próbálja megteremteni. Esszenciálisan tartalmazza azt a szemléletmódot, amely Wagner egész életművét végigkísérte, felszenteli a színpadot, és mi vagyunk a gyülekezet.

,,Szemünk pillás függönye fent:
Hol a színpad: kint-e vagy bent […]”
– Balázs Béla

Wagner hősei szinte mindig elérhetetlenül nagy alakok: királyok, megváltók, mítoszokból kilépő figurák, egy dalnokmester, akinek az exe maga Vénusz. Összegezve: első pillantásra nagyon távol állnak a hétköznapi embertől. A Parsifal – és a többi Wagner-opera – mégsem azért működik, mert ezek a hősök ennyire magasztosak. Éppen ellenkezőleg. A műben a megváltás nem erkölcsi jutalom, nem arról szól, hogy a jók győznek, a rosszak pedig elbuknak. Wagner hőseit ugyanúgy meghatározzák a szenvedések, a kísértések, a hibák és a veszteségek, mint minket, de felismerik ezeket, felülkerekednek rajtuk, és képesek megváltozni – épp ezért ismerjük fel magunkat bennük.

„Azt is mondhatnánk: ott, ahol a vallás mesterkéltté válik, a művészet feladata megmenteni a vallás magvát.”
– Wagner: Religions und Kunst, 1880

A Parsifal nem egy dogmatikus szertartás, egyszerűen csak megpróbál hozzáférni valami mély, közös emberi tapasztalathoz az empátiáról, a megbocsátásról, a változásról és az újjászületés változatos formáiról.

Talán ugyanez történik most a Budapesti Wagner-napokon is. Húsz évvel ezelőtt a fesztivál első előadása a Parsifal volt, most pedig, amikor Fischer Ádám utolsó alkalommal vezényli a teljes tetralógiát, szintén ez a mű lesz az, amely után, még ha csak részben is, de átadja a pálcát. Ahogyan Amfortas a Parsifalban először emeli fel a kelyhet, az ugyanaz a mozdulat, mint amikor utoljára teszi azt, mielőtt átadja a stafétát.

Fischer Ádám először pontosan 20 éve, 2006-ban vezényelte a Müpában a Parsifalt

Mégis, valami legbelül a sok-sok év során megváltozott. Egy karmester, aki egy korszak lezárásakor ugyanazt a darabot vezényli, amelyet legelőször. Ugyanazok a hangok, talán még az aviso* is ugyanaz a mozdulat. Mégis, nagyon nehéz elhinni, hogy legbelül valami nem változott meg. Mi is ott voltunk ezeken a szertartásokon, mi is részt vettünk rajtuk, és most valahogy minden egybefonódik: ugyanazt meséli nekünk.

Egy szertartás azonban nem búcsú, hiszen a búcsúban van valami végleges. A Parsifal viszont nem lezárni akar, hanem továbbadni. Talán ezért hat ma is ennyire különösen. Mert nem válaszokat ad, és nem egyszerű tanulságokat fogalmaz meg. Inkább emlékeztet valamire, ami nagyon mélyen ott van bennünk.

Arra a pillanatra, amikor a néző végül valóban megérkezik abba a székbe, és felismeri önmagát.

Amikor pedig az előadás végén újra felgyulladnak a fények, ugyanaz a város vár minket odakint, ugyanaz az élet, ugyanazok a problémák. Mégis nehéz úgy kilépni az utcára, mintha semmi sem történt volna, mintha a lelkünk nem maradt volna ott abban a székben.

Talán ezért nem búcsú a Parsifal.

Hanem útravaló.

*Az aviso (vagy avizó) a vezényléstechnikában használatos kifejezés, amely a karmester által adott beintést, előjelzést vagy figyelmeztetést jelenti.