A Gillespie-örökség
„Elmondom, hogy megy ez. Minden reggel kezembe veszem az újságot, és átfutom a gyászjelentéseket. Ha nem szerepel ott a nevem, akkor teszem tovább a dolgomat. Akkor sem aggódom, ha éppen nem hoznak le rólam fotót. Amúgy meg minden este visszavonulok – az ágyamba.” Ezzel a Dizzy Gillespie-idézettel zárult az Independent 1993. január 7-i nekrológja, amelyben a brit lap az egy nappal korábban elhunyt trombitás-zeneszerző-jazzkirályt méltatta.
A cikk szerzője, Steve Voce írásában azt állítja, Gillespie az ihletett munkának köszönhetően lett a zene történetének egyik legnagyobb hatású szereplője, nem pedig azért, mert zseninek született volna, mint Art Tatum vagy Charlie Parker. Voce megállapításával nem muszáj mindenestül egyetérteni, szerintem például istenadta géniusz volt. Abban viszont igaza van, hogy a trombitás hihetetlen munkabírása is fontos szerepet játszott abban, hogy a bebop és a modern jazz egyik megkerülhetetlen figurájává vált. 18 éves korától gyakorlatilag haláláig játszott, 27 országban háromszáznál több külföldi koncertet adott, és volt olyan év, amikor három albuma is megjelent.
Úgy tűnik, Gillespie vonzotta a végtelenségig terhelhető zenészeket, így például John Lee basszusgitáros-producert, aki 1984-től a trombitás több együttesében és nem egy turnéján is játszott. Lee olyan sztárokkal dolgozott együtt, mint Sonny Rollins vagy Aretha Franklin, 1996 óta pedig Gillespie özvegye, Lorraine Willis, illetve a zenész örökségének más gondozói kérésére három olyan formációban is közreműködik basszusgitárosként-zenekarvezetőként, amelyek a Gillespie-örökséget viszik tovább volt zenésztársak, illetve tanítványok részvételével.
Ezek egyike a változó létszámú, 16-18 fős Dizzy Gillespie Big Band. Egyelőre nem tudjuk, ezúttal pontosan hányan állnak majd színpadra, ahogy azt sem, lesz-e olyan a közönség soraiban, aki 1971. november 1-jén is ott volt az Erkel Színházban, amikor Gillespie először játszott Budapesten.
A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2024/25-ös évadának 4. számában jelent meg
