Ösztönösen árad belőlük a zene

Két csodálatos énekesnő, akik először találkoztak személyesen, de hamar kiderült: több köti össze, mint ami elválasztja őket. Csemer Boglárka Boggie nemsokára Petruskával közös estjét mutatja be a Müpában, míg Láng Dorottya operaénekes a Wagner-napokra tér vissza. A reggae-től a francia sanzonokon át Bartókig kalandoztunk.

Más-más műfajban tevékenykedtek, de mi az, ami összekapcsol benneteket?

Láng Dorottya: Számomra felüdülés, hogy végre olyan zenésszel beszélgethetek, aki nem az általam jól ismert körökben mozog. Boggie lazasága különösen tetszik, hát nézd, körmöt lakkoz beszélgetés közben!

Csemer Boglárka Boggie: Az alapokat én is a klasszikus éneklésben sajátítottam el, de aztán hamar elkezdtek más stílusok érdekelni, és sokkal több pozitív megerősítést kaptam a pop és a jazz műfajában. A technika ugyanaz, inkább csak stiláris különbségek vannak.

Dorottya, te nem kacérkodtál más műfajokkal?

L. D.: Dehogynem! Gyerekként nagyon sokat voltam otthon egyedül, és a lakásunkban hihetetlenül jó volt az akusztika. A rádióból Céline Dion, Barbra Streisand, Bryan Adams dalai szóltak, én pedig állandóan velük énekeltem. Aztán egy szeretett középiskolai énektanárnőm megszervezett egy Varázsfuvola-előadást. Én 17 évesen Pamina szerepét énekeltem úgy, hogy előtte sosem hallottam élőben operát. A kottát nem ismertem, így hallás után tanultam meg a darabot. Annyira magával ragadott, hogy elkezdtem érdeklődni a komolyzene iránt. Közben beiratkoztam az ELTE magyar-angol szakára, és egy reggae-zenekarban énekeltem. Egy koncert után az egyik tag felhívott, hogy hogyan képzelem el a jövőt, mert ők nem bennem gondolkodnak: túl sokat énekelek és nem rasztás a hajam… Összedőlt a világom, magánénektanárhoz mentem, és elkezdtem komolyzenét énekelni. Anyukám megkérdezte, biztosan ezt akarom-e, mert nálunk a családban ennek nem volt semmilyen előzménye.

Cs. B.: Nálunk sem. A szüleim munkások voltak, sajnos már nem élnek. Ők az éneklésnek csak a rózsaszín oldalát látták, eljöttek a vizsgáimra, a koncertjeimre, és nagyon büszkék voltak, de fogalmuk sem volt – ahogyan nekem sem – arról, hogy ez a pálya milyen nehézségekkel jár. Kitartás, szorgalom, hit kell hozzá. A világ az egyszerűsödés felé tart, pörgetjük a zenéket, öt másodpercenként váltunk. Nehéz elérni, hogy a közönség elmélyült figyelemmel, nyitottsággal forduljon felénk.

A komolyzenében is érezhető ez a változás?

L. D.: Az emberek agya máshogy van „huzalozva”, mint tíz vagy húsz éve, de a lényeg ugyanaz marad. A zene most is képes áttörni azt az áthatolhatatlannak tűnő burkot, ami körülveszi az embereket. De érzem, hogy sokkal több energia kell hozzá.

Egy operaénekes kevésbé tud közvetlen kapcsolatot teremteni a közönségével, míg Boggie erre a személyességre a konferálásnál is törekszik.

L. D.: A miénk kevésbé direkt műfaj, a színpadon rendkívüli összhangra van szükség. Egy operánál figyelsz a karmesterre, a muzsikusokra, a partnerekre, sokszor még egymás lélegzetvételét is érezzük, és ha minden összeáll – mert hazugság volna azt állítani, hogy mindig így van –, az a közönség számára is kivételes élmény. A Müpában sok ilyen koncertre emlékszem.

Mikor éreztétek először azt, hogy a helyeteken vagytok?

Cs. B.: Ez nálam folyamatosan hullámzik. Néha azt érzem, a helyemen vagyok, máskor pedig azt, hogy még sehol nem tartok. 2023-ban, a tizedik, jubileumi évem elején elkezdtem csak a hiányokat látni, hogy mi az, amit még mindig nem sikerült elérnem. Sok munkámba került, hogy lássam az eredményeket: szép pályát futottam be, van egy remek zenekarom, olyan dalokat írok és énekelek, amilyeneket akarok. A jubileumi koncert reggelén felhívtam a gitárost, hogy jók-e a dalok, van-e az egésznek értelme. Még tíz év után is képes voltam magam kétkedésbe hajszolni! Máskor pedig olyan önbizalmam van, hogy a bezárt ajtón is átmegyek.

L. D.: Ezt akár én is mondhattam volna. Annyi a különbség, hogy míg Boggie maga menedzseli a zenekarát, a projektjeit, én felkéréseket kapok, és eldönthetem, hogy az adott előadásban részt veszek-e. Olyan vagyok, mint Dorothy: megyek a sárga köves úton, de valójában fogalmam sincs, hová vezet. Tíz évvel ezelőtt – amikor Cherubinót és Rosinát énekeltem – el sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd Judit szerepére kérnek fel A kékszakállú herceg várából. Teltebb lett a hangom, Wagner- és Strauss-operák találnak meg, és most érzem úgy, hogy végre azt csinálom, ami igazán illik hozzám.

Utóbbiak drámai, nehezebb szerepek.

L. D.: Kinek mi a nehéz? Nekem például Hamupipőke szólamát elénekelni akrobatamutatványnak tűnik. Néha el is felejtem, hogy a koloratúra merre megy: föl vagy le. Nem az a célom, hogy elkápráztassam az embereket, hanem imádom érezni, ahogyan ösztönösen árad belőlem a zene.

Cs. B.: Ez olyan, mint egy drog. Kimondhatatlanul szeretek énekelni, és amikor egy dal vagy egy produkció eljut arra a szintre, hogy csak árad, az a világ legjobb dolga.

Szeretem Dorottyában, hogy amikor oratóriumot vagy dalokat énekel, akkor is az adott karakter bőrébe bújik. Boggie, neked van lehetőséged efféle szerepjátékra?

Cs. B.: Ha a saját dalaidat énekeled, folyamatosan a gondolataidat, legbelső érzéseidet kínálod tálcán. Vannak előadóművészek, akik szerepekbe bújnak, én viszont gyakran érzem, hogy nem vagyok elég bátor, nem merek színészkedni, mert félek, hogy akkor hiteltelenné válok. A francia sanzonestemen olyan dolgokat is meg merek csinálni, amiket a Boggie-koncerteken soknak éreznék. Többéves munkám van abban, hogy a saját dalaim előadásánál merjek kicsit játszani, de közben ne csorbuljon az őszinteségük.

L. D.: Számomra a zenélés közösségi élmény. Amikor otthon tanulok egyedül, az katasztrófa. Leülök a zongorához, néha kétszer kell megnéznem az előjegyzést, mert egy keresztet nem vettem észre… Nagyjából megtanulom, ami le van írva, de akkor kel életre, amikor elmegyek korrepetitorhoz. A mi szakmánkban az a nehéz, hogy sokat gyakorolsz egyedül. Megtanulsz egy szerepet, aztán van három napod, hogy bepróbáld a zenekarral, karmesterrel, miközben éppen egymás inspirálása lenne a lényeg, a közös flow-élmény.

Boggie, a Petruskával közös új projektetek, a Hunclorique a magyar népzenéből inspirálódik. Hogyan jött létre?

Cs. B.: Meg kellett érnem ahhoz, hogy visszataláljak a magyar népzenéhez, és ebben egy algériai utazás segített. Az algériai emberek élnek-halnak a saját kultúrájukért, mi azonban kicsit eltartjuk magunktól a népdalainkat, mondván, az olyan iskolás, vagy nem akarunk „magyarkodni” – ez is milyen ostoba kifejezés. Angolul, franciául énekelek, de a saját identitásommal nem tudtam mit kezdeni. Számomra az iskolás élmények jelentették az utolsó fogódzót. Petruska Andrist is hasonló gondolatok foglalkoztatták, és egy hónap alatt összeraktuk a koncert vázát. Szerintem érzékenyen nyúltunk az anyaghoz, megmutatjuk azt a szépséget, ami ezekben a több száz éves népdalokban van.

Dorottya, a nemzetközi zenei életben dolgozol. Ott számítanak a magyar gyökerek?

L. D.: Azt tapasztalom, hogy Nyugat-Európában felnéznek rád, ha kiderül, hogy magyar vagy. Ismerik Bartókot, Kodályt, Ligetit, Kurtágot, Eötvöst és a kiváló karmestereinket, szólistáinkat. A magyar lélek különleges, és ez a zenénkben is megmutatkozik.

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2024/25-ös évadának 4. számában jelent meg.
Fotók: Pályi Zsófia, Müpa