A posztminimál vajon mi?

Március 9-én adja első magyarországi koncertjét a hatvanadik életévét e hónapban betöltő angol–német zeneszerző-zongorista, a posztminimalistának és kortárs klasszikusnak nevezett kategóriák egyik legismertebb alakja. Hogy mik is ezek a stílusok, mi a viszonyuk egymáshoz, egyáltalán körülírhatók-e akkurátusan, arról egy kicsit később. Ami a koncertet illeti, ha Richter „csak úgy” érkezne a Müpába, már azzal is nagyon jól járnánk mi, nézők, tekintve életműve szélességét és mélységét. De esetünkben még arról is szó van, hogy a zeneszerző legfrissebb alkotása, a Hamnet című film megindító és érzelmes zenéje Oscar-jelölést kapott. (A mozi, ami korábban már két Golden Globe-ot érdemelt, összességében nyolc Oscar-jelöléssel büszkélkedhet; hogy ebből mennyit zsebel majd be, az csak március 16-án, magyar idő szerint a hajnali órákban derül ki.)

Max Richter Németországban született, Angliában nőtt fel, gyerekként, majd fiatalemberként is zenei képzésben részesült – járt az Edinburgh-i Egyetemre, a londoni Királyi Zeneakadémiára, és tanult Luciano Berio olasz zeneszerzőtől is Firenzében –, tizenévesként ismerkedett meg olyan zeneszerzők munkásságával, mint John Cage vagy Philip Glass. A kilencvenes években a Piano Circus nevű hatfős zongoraegyüttes tagja volt, itt olyan művészek darabjait adták elő, mint Arvo Pärt, Brian Eno, a már említett Philip Glass, vagy Steve Reich. 1996-ban pedig együtt dolgozott a korabeli elektronikus zene egyik legizgalmasabb formációjával, a Future Sound Of Londonnal annak Dead Cities című nagylemezén, majd két további albumukon. Sőt, egy másik hasonszőrű kultfigurával, Roni Size-zal is együttműködött. Első saját nagylemeze, a Memoryhouse 2002-ben jelent meg – nem mellesleg egy olyan kiadónál, a FatCat Recordsnál, ami azért jellemzően indie rockot, elektronikát és neofolkot adott ki akkoriban. „A Memoryhouse mérföldkőnek számít a kortárs klasszikus zenében. A lemez az absztrakt elektronika, Arvo Pärt vallásos minimalizmusa és Ludovico Einaudi nyugalmat árasztó, ciklikusan építkező zenéje között fekvő, komormód szép teret foglalja el” – írta az albumról akkor az Independent kritikusa, Andy Gill.

Max Richter dolgozószobájában
Forrás: maxrichtermusic.com

Ez utóbbi, mármint hogy nagyjából hova lőhető be Max Richter zenéje, és egyébként milyen utat járt be, milyen zenék felé nyitott linkeket, vagy honnan építkezik, azért is érdekes, mert így hozzávetőleg körbe tudjuk rajzolni, mi is az a posztminimalizmus, és mi a kortárs klasszikus zsáner. Az biztos, hogy ezek némileg homályos kategóriák. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején szárba szökkent minimálzenei mozgalom a nagy struktúrák helyett a lecsupaszítottságra és a szikárságra, az ismétlésekre, a megszokottól eltérőre, a zenei avantgárd törekvéseire, a különleges hangszer- vagy eszközhasználatra, az egyedi struktúrákra épített, hatott rá a jazz, az akkori könnyűzene, a korai elektronikus zene vívmányai, a keleti és afrikai zenék világa, de ugyanúgy maga a mindennapi élet is, a technicizálódó társadalom, a nagyváros gépies lüktetése. Épp úgy, ahogyan a változó élet hatott a húszas évek izmusaira és a korabeli kísérletező zenére is: csak hogy egy újabb klasszikust említsünk, itt van például Schönberg.

Ezt a minimalista világot vitte tovább megőrizve-megváltoztatva a posztminimalizmus úgy, hogy nem vetette el a minimalizmus zenei alapállításait, azonban nyitott a nagyobb struktúrák, a gazdagabban szőtt hangzások és a telítettebb hangtájképek irányába. Sokszor juthat eszünkbe, hogy ezek a művek a szépség és a giccs határán mozognak, de az igazán jó alkotók itt is képesek tartani az arányokat. Ha már Richter, ennek a tradicionalista-modern – újklasszikus, modern klasszikus – alapállásnak szép példája a hamarosan a Müpa színpadán látható zenész 2012-es anyaga, a Recomposed by Max Richter: Vivaldi – The Four Seasons, melyben a zeneszerző egyfelől dekonstruálja a klasszikus Vivaldi-művet, ugyanakkor annak elemeit fölhasználva alkot meg egy újat, nem rugaszkodik el a klasszikus formától és tartalomtól, ugyanakkor egyfajta idézetgesztust tesz, mintha afféle klasszikus zenei remixet állítana elő. Nem meglepő ez az attitűd attól, aki korábban elektronikus zenei előadókkal dolgozott együtt. Ezen a ponton egyébként ideilleszthetjük a kortárs klasszikus kifejezést is, ami egyfajta gyűjtőkategória. A posztminimalizmus/kortárs klasszikus ugyanis részint a klasszikus zenéből eredezteti magát – jól halljuk a zsáner alkotóinak műveiben, a hangszerelésekben, hogy jelentős részben „komolyzenei” az ihletettség –, ám esztétikai alapállása kortárs is, lásd mindazt, amit korábban a minimálzene sarokpontjairól írtunk.

Ami egyébként a kortárs klasszikus vagy a posztminimalizmus világát illeti, nos, ott senki nem kér útlevelet, úgy értem, nem szigorúak és limitáltak a szélei, sem a belső határai. Ide sorolják a zsáner kulcsfigurájának és veteránjának tartott, operákat és repetitív műveket is jegyző John Adamst, de akár a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján startoló Richard D. Jamest is, aki Aphex Twin néven lett világhírű; az izlandi Ólafur Arnaldst, akinek porfóliója ugyancsak tágas, a melankolikus zongorás daraboktól a finom elektronikus zenei kompozíciókig ível (utóbbiakat leginkább Kiasmos nevű projektjében valósítja meg); vagy éppen a lengyel zongorista-zeneszerzőt, Hania Ranit, aki repetitív és lüktető zongorás darabokat is ír, melyekben gyakran énekel, így azok a popformulától sem állnak távol, de alkot kísérőzenéket, filmzenéket is: legutóbb például az Érzelmi érték című, Oscarra is jelölt Joachim Trier-mozi score-ját. Vagy hogy egy másik csillogóan tehetséges nőt említsünk, ez a világa az ugyancsak izlandi Hildur Guðnadóttirnak is, akit a világ leginkább a Csernobil és Joker filmek zenéiről ismer, de akinek tavalyi Where to From című albuma ugyancsak figyelmet érdemel. És még sorolhatjuk a neveket a teljesség igénye nélkül: Nils Frahm, Joep Beving, Jon Hopkins, a Library Tapes, és így tovább.

A Sleep album tournéján különleges, SleepPassokat is lehetett váltani, amihez egy ágy is járt
Forrás: Facebook/Max Richter

És hogy körbeérjünk, megállapíthatjuk: Max Richter életműve is széles és tágas. Az elképesztő mennyiségű filmzene (írt például egy Black Mirror-epizódhoz, de ő jegyzi többek közt a Bowie-klipeket is rendező Johan Renck Az űrhajós című filmje, az Ad Astra, a Két királynő, a Miss Sloane vagy a Briliáns barátnőm-sorozat zenéit is) és a Vivaldi-dekonstrukció mellett többek közt ott a 2015-ös Sleep, ami alváshoz kínál kísérőzenét, a már említett Memoryhouse-t követő 2004-es albuma, a pasztelles-zongorás-vonósos The Blue Notebooks, melynek öt darabjában Tilda Swinton olvas fel, például Franz Kafkát. Vagy épp ott van Richter legutóbbi sorlemeze, a 2024-es In A Landscape, amelyről a zeneszerző azt mondta, visszatérés húsz évvel korábbi albuma intim világához. Nem is meglepő, hogy müpás koncertjén e két nagylemez anyaga kerül terítékre.