A basszus reneszánsza

Hogyan lett egy kicsinyítő képzőből a koncerttermek egyik legnagyobb sztárja? Ki a Király a csellók között? És melyik magyar muzsikus játszik a világ egyik legrégebbi Stradivari csellóján? Tartson velünk egy 500 éves időutazásra, amelynek első állomása – mint oly sokszor – ezúttal is Cremona.

Egy pillanatra hunyjuk le a szemünket, és próbáljunk meg elfelejteni mindent, amit a nyugati zenéről tudunk. Nincsenek nagyzenekarok, karmesterek, nincs egységes hangolási rendszer, ami szól, az lehet halk vagy hangos, de csak ritkán élhetjük meg a kettő közti dinamikus váltásokat. És van még valami: bizonyos hangszerek egészen egyszerűen nem léteznek, vagy ha mégis, akkor nem a ma ismert formájukban.

Ha mindezt sikerült elképzelni, üdvözöljük az olvasót a 16. század elején! Innen már csak néhány évtizedet kell várnunk, hogy a kis Andrea Amati elindítsa a nyugati zene történetének egyik legnagyobb forradalmát. Hogy valóban az ő nevéhez köthető-e a hegedű feltalálása, és ő-e a vonós hangszercsalád alapító atyja, azt csak valószínűsíthetjük. Az viszont biztos, hogy a hangszer felemelése és tökéletesítése összeforrott a cremonai mester és utódainak munkájával – ahogyan a hangszercsalád fokozatos terebélyesedése is.

A király színre lép

Ha ezen a ponton kopogtatnánk be egy csellóért Amatihoz, meglepődnénk. Először is a cselló szó hallatán a mester értetlen pislogással válaszolna, hiszen maga a cselló elnevezés az olasz kicsinyítőképzőből származik (cello – lásd még: limoncello), amit a nagy méretű, mély hangfekvésű vonós, a violone kistestvéreként kapott meg az Amati által még basso vagy basso di viola (basszushegedű) néven ismert hangszer. A cselló jellegzetes tüskéjét nem találnánk meg, a hangszert egyfajta alternatív lábnapként a combjainkkal kellene szorítanunk játék közben. Méretében pedig a ma megszokottnál lényegesen nagyobb hangszerrel találnánk magunkat szemben, aminek a hangja még messze nem olyan erőteljes, hiszen akkoriban nem a koncerttermek bezengetése volt a cél, hanem kizárólag a magasabb regiszterek kísérete.

Hogy miként is szólhatott ez a korai – ha nem egyenesen az egyik legkorábbi – cselló, arról egészen pontos képet kaphatunk ebből a videóból:

Amati 1550 körül egy 38 hangszerből álló megrendelést kapott a Medici családtól, így került IX. Károly tulajdonába a ma ismert legrégebbi cselló, a „Király”. Bár a hangszer az idők során több változtatáson ment keresztül, mindez csekély áldozatnak tekinthető, ha azt nézzük, hogy egy fél évezredes mestermunka maradt fent a cselló történetének ősidejéből.

Műhelytitok vagy mítosz?

Nincs egzakt tudományos magyarázat arra, hogy a világ legdrágább, máig fennmaradt csellóinak és hegedűinek volt-e speciális gyártási titka. Mégis gyanakodhatunk rá, hogy az Amati-műhelyekben számtalan olyan különleges eljárást ismertek, amelyek a hangszerkészítők piacán behozhatatlan előnyöket jelentettek. A családi titoknak végül az 1630-as pestisjárvány vetett véget, amikor tragédiák egész sora után Nicola Amati kénytelen volt családon kívülről segédeket és inasokat alkalmazni: például egy bizonyos Antonio Stradivari és egy Giuseppe Guarneri nevű fiatalt.

Stradivari szerepét a cselló evolúciójában nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az igazi óriásokhoz hasonlóan módosításai egyszerre válaszoltak a piaci igényekre, miközben alakították is azokat. Legfontosabb lépésként csökkentette a hangszer méretét, de nehéz lenne egyetlen újítást kiemelni munkái közül, hiszen az életművén belül is folyamatosan kereste a legideálisabb arányokat, amelyekkel az addigi kísérőhangszer alkalmassá válhat előbb a szólisztikus, majd a virtuóz játékra is. Mindeközben az 1680-as években Bologna környékén Giovanni Battista Degli Antonii, majd Domenico Gabrielli megírják első, kizárólag csellóra komponált munkáikat, innen pedig már csak három és fél évtizedet kell várni, hogy Bach csellószvitjei napvilágot lássanak. Elérkezett a virtuózok kora.

Mesterhangszerek és a hangszer mesterei

Miután a hangszer többé-kevésbé készen áll, a művek pedig egyre tornyosulnak, már csak egy összetevő hiányzik a cselló történetéből: a játékosa. Bár számtalan anekdotát találhatunk virtuóz és korszakos előadókról, mint például a megszállott perfekcionista, Luigi Boccherini, aki a legenda szerint csellóján képes volt hegedűszólamokat is életre kelteni, vagy épp a Duport fivérek, akiket pályájuk során többször összekevertek, s így a mai napig nem tudjuk, Beethoven melyikükkel játszott együtt az első két csellószonáta 1796-os premierjén – azt viszont tudjuk, hogy Jean Louis Stradivariját maga Napóleon karcolta meg. Ezen a ponton talán szerencsésebb, ha visszatérünk saját évszázadainkba és a hangrögzítés korába.

Saját – gyakran színes elemeket is tartalmazó – visszaemlékezései szerint Pau Casals mindössze tizenhárom évesen talált rá J. S. Bach addigra jóformán elfeledett csellószvitjeinek kottájára egy antikváriumban (a műveket először 1901-ben adta elő, 1936 és 1939 között pedig rögzítette is azokat). Hogy a Bachhal történt véletlen találkozás vagy az egyéni ambíció volt az oka, azt ma már nehéz megmondani, mindenesetre keresve sem találhatunk nála nagyobb virtuózt a századforduló korában, vonó- és ujjtechnikája pedig meghatározta a következő generációk játékát.

A 20. század másik nagy csellógéniuszával egy pillanatra vissza is térünk a távoli múltba. Játékán kívül Msztyiszlav Leopoldovics Rosztropovics emberi tartásból is alaposan feladta a leckét az elkövetkező művészgenerációknak, amikor Szolzsenyicin melletti kiállásával gyakorlatilag ellehetetlenítette saját karrierjét, majd mindennek ellenére száműzetésben sem volt hajlandó megválni szovjet-orosz állampolgárságától. Ami pedig a hangszerét illeti: emlékeznek még a Napóleon által megkarcolt Stradivarira? Nos, az 1711-ben készült hangszer Rosztropovics kezei között talált új gazdára.

Nem ez az egyetlen példa, amikor egy Stradivari összeköt korszakos művészeket. Yo-Yo Ma valószínűleg napjaink legnépszerűbb csellistája, aki páratlanul gazdag és termékeny életművével egyszerre szerzett ismertséget a klasszikus, a kortárs és a populáris szcénában. Hangszere egy 1733-as „Davidoff” Stradivari, amelyen korábban a tragikusan rövid életű Jacqueline du Pré játszott. Du Pré a hangszer korlátlan tehetségű játékosa volt, aki technikáját többek között Rosztropovics mellett tökéletesíthette, játékát pedig rövid és tragikus élete sem tudta beárnyékolni. Az ő másik, 1673-ban készült Stradivarija minden bizonnyal a cremonai mester első csellói közül való, amelyen ma generációja egyik legkiválóbb csellistája játszik – Várdai István.

Várdai István és az a bizonyos Stradivari, amelyen Jacqueline du Pré játszott © Nagy Attila, Müpa

Ezzel pedig akár azt is gondolhatnánk, hogy a kör bezárul. De a zene történetében sokkal megnyugtatóbb azt gondolni, hogy a kör sosem tér vissza önmagába, koncentrikusan nő és egyre nagyobb íveket ír le, kis szerencsével pedig még hosszú évszázadokon át gyűrűzik ez a kaland.