Noha Anglia szigetország, a középkor és a kottaírás elterjedése óta zenéje állandó kölcsönhatásban áll a kontinensével. Mindazonáltal mindig is sajátos színfoltot képviselt az európai zenei palettán: egy kicsit külön(c) világot, amelynek mássága a mindennapi élet számos területén ma is érzékelhető. Először a 15. században alkotó John Dunstable keltett feltűnést egyéni stílusával, a „contenance angloise” (angol jelleg) fogalommá vált az európai zenei gondolkodásban. Száz évvel később élt John Dowland és William Byrd, az angol reneszánsz két zeneszerző-óriása, majd újabb száz esztendő elteltével, 1659-ben megszületett Henry Purcell, akinek örökségét sok tekintetben a németből angollá lett Georg Friedrich Händel vitte tovább. Purcell után azonban egészen Edward Elgar megjelenéséig nem született jelentős zeneszerző Anglia területén. („Ez az a fajta zene, amit Purcell óta nem hallott az ország” – mondta Elgar Enigma-variációiról Gustav Holst, A bolygók zeneszerzője.) Elgar nem tartozott azok közé, akiket igazán foglalkoztatott a zenei múlt, Purcell kivételes jelentőségét azonban ő sem vitatta. Benjamin Britten ezzel szemben több szálon is kapcsolódott a barokk mesterhez: Purcell halálának 250. évfordulójára legalább negyven vokális kompozícióját dolgozta fel, és ugyanerre az alkalomra írta meg II. vonósnégyesét, amelyet hét 78-as fordulatszámú lemezoldalra rögzítettek 1946-ban. A nyolcadikon a kvartett azt a merész Purcell-fantáziát játssza, amelynek egyik szólama egy tartott C hang – ezt Britten szólaltatta meg brácsán. Ugyanebben az évben írta meg Purcell témájára a Fiatalok zenekari kalauzát, amellyel széles tömegek előtt tette ismertté nemcsak saját nevét, de Purcellét is. Elgar művészete iránt nem mutatott különösebb érdeklődést: ő már egy más világ gyermekeként született – Elgar számos militáns hangvételű művével ellentétben Britten elkötelezett pacifista volt. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a Gerontius álma című Elgar-oratórium első része és a Thomas Mann regényéből készült Britten-opera, a Halál Velencében zárójelenete egyaránt a halál megrendítően érzékletes zenei ábrázolása.

Britten Purcell-átiratai:

Az 1857-ben született Edward Elgar Wagner és Brahms zenéjén nevelkedett, és élete egyik meghatározó eseményeként tartotta számon, hogy hegedűsként közreműködhetett Dvořák VI. szimfóniájának és Stabat materének angliai előadásain, melyeket maga a cseh zeneszerző vezényelt. A század végére azonban kialakította egyéni, ízig-vérig angol zenei stílusát, hírnevét pedig az 1899-ben bemutatott Enigma-variációkkal alapozta meg – amelyet később még a köztudottan kritikus Gustav Mahler is műsorra tűzött –, de különleges oratóriuma, a Gerontius álma, valamint I. szimfóniája szintén hatalmas sikert aratott.

Ezen az 1926-os felvételen ma is meghallgathatjuk, hogyan vezényelte Elgar saját leghíresebb művét:

Az operán kívül szinte minden műfajban alkotott, életműve összesen kilencven számozott, valamint nem kevés számozatlan opust foglal magában. Zeneszerzői lendülete azonban az 1900-as évek elején alábbhagyott, és bár az első világháború után még megírt három kamaraművet és egy csellóversenyt, életének utolsó egy-két évtizedében, 1934-ben bekövetkezett haláláig már csak elvétve komponált. Akárcsak Richard Strauss, ő is túlélte saját korát – a karmesterek, akik műsoron tartották műveit, kiöregedtek vagy meghaltak, de súlyos csapásként élte meg felesége 1920-as halálát is. Ahogyan kottáiban nemegyszer alkalmazza a nobilmente (nemesen) előadói utasítást, úgy zenéjét is arisztokratikus fogalmazásmód, visszafogott elegancia jellemzi, műveinek hiteles tolmácsolásához ezért kitűnő arányérzékre és túlzásoktól mentes előadásmódra van szükség. Elgar számára hobbijai nem kevésbé voltak fontosak, mint a zenei önkifejezés. Amatőr vegyészként festői környezetben fekvő, dél-angliai vidéki házának hátsó kertjében rendezte be laboratóriumát, szerette a futballt, kedvenc csapatának himnuszt is komponált. Fiatal éveiben szenvedélyesen kerékpározott, özvegyként pedig sofőrjével vitette ki magát a szabadba, de amazóniai utazásra is vállalkozott. A jövővel nem sokat törődött, tanítványai sem voltak, hatása azonban az angol – és amerikai – zene további fejlődésére elvitathatatlan.

A második világháború utáni évtizedek angol zenekultúrájának meghatározó alakja, Benjamin Britten 1913-ban, a zene védőszentje, Szent Cecília napján született. Ő volt az, akinek Purcell Dido és Aeneasa után kétszázötven évvel sikerült új életre keltenie az angol opera műfaját; tizenhárom operája közül a Peter Grimes, A csavar fordul egyet, a Billy Budd és az Albert Herring ma is a repertoár része. Kilencvenöt opusszámmal ellátott műve között sokféle műfaj képviselteti magát: legkevésbé a szimfonikus zene, annál inkább az angol kórus- és énekes hagyomány. Megannyi vokális darabja közül is kiemelkedik a monumentális Háborús rekviem. Emellett gazdag kamarazenei termést is hagyott maga után, a legkülönfélébb hangszerekre és hangszer-kombinációkra komponált – még gitárra is, ami ritkaságnak számít a klasszikus zeneszerzők körében. Finom lelkű és finom modorú, szerény és alázatos ember volt, aki azonban művein keresztül nem félt állást foglalni politikai vagy társadalmi kérdésekben. Operahősei hús-vér emberek, a 20. századi lélek minden összetettségével.

Benjamin Britten a Háborús rekviemet vezényli:

Britten nem tartozott a nagy újítók vagy modernisták közé, műveivel sosem engedte el a közönség kezét, mégis egyéni hangot tudott kialakítani. Széles irodalmi érdeklődését, művészi nyitottságát tükrözi az az antológia, amely az általa megzenésített verseket gyűjti egybe; több mint 350 költemény olvasható benne, mások mellett kínai, olasz, francia, orosz és német nyelven. Természetesen az angol irodalommal is szoros kapcsolatot ápolt; több mint nyolcvan angol költő szövegét zenésítette meg. Muzsikusként is elragadó volt, őszinte és természetes; a hidegháború idején szoros művészbarátságot kötött a Szovjetunió két nagy muzsikusával, Szvjatoszlav Richterrel és Msztyiszlav Rosztropoviccsal, utóbbinak számos művet is komponált. Mindketten visszajáró vendégei voltak a Kelet-Angliában ma is működő Aldeburgh Fesztiválnak, amelyet Britten, valamint zenész- és élettársa, a tenor Peter Pears alapított 1948-ban.

Az 1908-ban bemutatott I. szimfónia kirobbanó sikere után Edward Elgar megírta legambiciózusabb versenyművét: a h-moll hegedűverseny az általa vezényelt és a tizenhat éves Yehudi Menuhin szólójával rögzített 1932-ös felvételen ötven perc hosszúságú. A mű szomorú nevezetessége, hogy utoljára hozott sikert szerzője életében. Sokféle hatás ismerhető fel benne, mindenekelőtt Brahmsé, de a pár hangos motívumok variálása, kombinálása, vissza-visszaidézése César Franck és Liszt Ferenc zenéjét is eszünkbe juttathatja. Érdekes zeneszerzői megoldás az utolsó pillanatban megszólaló cadenza. Ez a szakasz a versenyművek kötelező szerkezeti eleme, amelyben a szólista zenekarkíséret nélkül is megcsillogtatja virtuozitását. Elgar már-már elhiteti velünk, hogy ezúttal eltekint tőle, aztán mégis meglep vele, nem is akárhogyan. A mű vége előtt nem sokkal iktatja be a hosszú cadenzát, amely ugyan improvizatív jellegű, de nem szólószakasz, hanem a zenekar egy-egy szólamával-kommentárjával kísért monológ, vagy ahogyan Elgar nevezi: cadenza accompagnata. Különlegessége az is, hogy a vonóskar mandolinszerűen pengeti a hangszereket – ezt az effektust alighanem Elgar használta elsőként a zenetörténetben. Az ajánlás a művet megrendelő Fritz Kreislernek szól, de a partitúra elején ez a felirat olvasható spanyolul: „Itt nyugszik ..... lelke”. Az öt pont valószínűleg Elgar egyik közeli barátja (szeretője?), Alice Stuart-Wortley keresztnevét rejti, akit Windflowernek (szellőrózsának) becézett, és akinek nevét-személyiségét külön zenei témába is belekódolta.

Így játszotta a tizenéves Yehudi Menuhin Elgar Hegedűversenyét:

Az ismertetőket írta: Várkonyi Tamás

Farkas Róbert budapesti zeneakadémiai tanulmányai után 2006-ban egy ösztöndíjnak köszönhetően a berlini Universität der Künste hallgatója lett, ahol 2012-ben szerzett karmesteri diplomát. Az egyetem utolsó évében 3. helyezést ért el a Lovro von Matačić Nemzetközi Karmesterversenyen. Tanulmányai végeztével a Staatsoper Unter der Linden, majd a Theater und Orchester Heidelberg korrepetitora és zenei asszisztense, később pedig karmestere lett. 2013-tól Fischer Iván asszisztenseként dolgozott a berlini Konzerthausorchesternél, illetve a Budapesti Fesztiválzenekarnál, de többször együttműködött a Zágrábi Filharmonikusokkal és Dmitrij Kitajenkóval is. A 2022–23-as szezonban a temesvári Bánáti Filharmónia, jelenleg pedig a Szatmárnémeti Dinu Lipatti Állami Filharmónia első vendégkarmestere. 2023–24-ben a Theater Hagen Muzika projektjét vezette. Több éve vezényli a madridi Orquesta Clásica Santa Cecilia és a łódź-i Rubinstein Filharmonia együttesét. Rendszeresen vendégszerepel Magyarország jelentős zenekarainál, illetve számos kortárs zenei produkcióban és ősbemutatón működött közre. 2021 szeptembere óta a MÁV Szimfonikus Zenekar vezető karmestere.

© Marco Borggreve

A nyolc évtizedes múltra visszatekintő, Artisjus-, illetve Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjas MÁV Szimfonikus Zenekar Magyarország egyik élvonalbeli hivatásos zenekara, amelyet 1945-ben a MÁV Magyar Államvasutak Zrt. akkori elnök-vezérigazgatója alapított. Koncertjeit évente több mint ötvenezren látogatják, de az együttes rendszeres rádió- és televíziószereplései révén hallgatóinak száma ennél jóval nagyobb. Az együttes évtizedek óta fontos szerepet tölt be a fiatalság zenei nevelésében, valamint az ismeretterjesztésben is. Működése során három földrész – Európa, Ázsia és Dél-Amerika – országaiban vendégszerepelt, és olyan neves vendégművészekkel, valamint karmesterekkel dolgozott együtt itthon és külföldön, mint Menahem Pressler, Maxim Vengerov, Pinchas Zukerman, illetve Charles Dutoit, Leonard Slatkin vagy Christoph Eschenbach. A zenekar jelenlegi vezető karmestere Farkas Róbert, tiszteletbeli vendégkarmestere Kobajasi Kenicsiró, állandó vendégkarmesterei Kesselyák Gergely és Takács-Nagy Gábor.

© Steirer Máté