Noha Anglia szigetország, a középkor és a kottaírás elterjedése óta zenéje állandó kölcsönhatásban áll a kontinensével. Mindazonáltal mindig is sajátos színfoltot képviselt az európai zenei palettán: egy kicsit külön(c) világot, amelynek mássága a mindennapi élet számos területén ma is érzékelhető. Először a 15. században alkotó John Dunstable keltett feltűnést egyéni stílusával, a „contenance angloise” (angol jelleg) fogalommá vált az európai zenei gondolkodásban. Száz évvel később élt John Dowland és William Byrd, az angol reneszánsz két zeneszerző-óriása, majd újabb száz esztendő elteltével, 1659-ben megszületett Henry Purcell, akinek örökségét sok tekintetben a németből angollá lett Georg Friedrich Händel vitte tovább. Purcell után azonban egészen Edward Elgar megjelenéséig nem született jelentős zeneszerző Anglia területén. („Ez az a fajta zene, amit Purcell óta nem hallott az ország” – mondta Elgar Enigma-variációiról Gustav Holst, A bolygók zeneszerzője.) Elgar nem tartozott azok közé, akiket igazán foglalkoztatott a zenei múlt, Purcell kivételes jelentőségét azonban ő sem vitatta. Benjamin Britten ezzel szemben több szálon is kapcsolódott a barokk mesterhez: Purcell halálának 250. évfordulójára legalább negyven vokális kompozícióját dolgozta fel, és ugyanerre az alkalomra írta meg II. vonósnégyesét, amelyet hét 78-as fordulatszámú lemezoldalra rögzítettek 1946-ban. A nyolcadikon a kvartett azt a merész Purcell-fantáziát játssza, amelynek egyik szólama egy tartott C hang – ezt Britten szólaltatta meg brácsán. Ugyanebben az évben írta meg Purcell témájára a Fiatalok zenekari kalauzát, amellyel széles tömegek előtt tette ismertté nemcsak saját nevét, de Purcellét is. Elgar művészete iránt nem mutatott különösebb érdeklődést: ő már egy más világ gyermekeként született – Elgar számos militáns hangvételű művével ellentétben Britten elkötelezett pacifista volt. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a Gerontius álma című Elgar-oratórium első része és a Thomas Mann regényéből készült Britten-opera, a Halál Velencében zárójelenete egyaránt a halál megrendítően érzékletes zenei ábrázolása.

Britten Purcell-átiratai:

Az 1857-ben született Edward Elgar Wagner és Brahms zenéjén nevelkedett, és élete egyik meghatározó eseményeként tartotta számon, hogy hegedűsként közreműködhetett Dvořák VI. szimfóniájának és Stabat materének angliai előadásain, melyeket maga a cseh zeneszerző vezényelt. A század végére azonban kialakította egyéni, ízig-vérig angol zenei stílusát, hírnevét pedig az 1899-ben bemutatott Enigma-variációkkal alapozta meg – amelyet később még a köztudottan kritikus Gustav Mahler is műsorra tűzött –, de különleges oratóriuma, a Gerontius álma, valamint I. szimfóniája szintén hatalmas sikert aratott.

Ezen az 1926-os felvételen ma is meghallgathatjuk, hogyan vezényelte Elgar saját leghíresebb művét:

Az operán kívül szinte minden műfajban alkotott, életműve összesen kilencven számozott, valamint nem kevés számozatlan opust foglal magában. Zeneszerzői lendülete azonban az 1900-as évek elején alábbhagyott, és bár az első világháború után még megírt három kamaraművet és egy csellóversenyt, életének utolsó egy-két évtizedében, 1934-ben bekövetkezett haláláig már csak elvétve komponált. Akárcsak Richard Strauss, ő is túlélte saját korát – a karmesterek, akik műsoron tartották műveit, kiöregedtek vagy meghaltak, de súlyos csapásként élte meg felesége 1920-as halálát is. Ahogyan kottáiban nemegyszer alkalmazza a nobilmente (nemesen) előadói utasítást, úgy zenéjét is arisztokratikus fogalmazásmód, visszafogott elegancia jellemzi, műveinek hiteles tolmácsolásához ezért kitűnő arányérzékre és túlzásoktól mentes előadásmódra van szükség. Elgar számára hobbijai nem kevésbé voltak fontosak, mint a zenei önkifejezés. Amatőr vegyészként festői környezetben fekvő, dél-angliai vidéki házának hátsó kertjében rendezte be laboratóriumát, szerette a futballt, kedvenc csapatának himnuszt is komponált. Fiatal éveiben szenvedélyesen kerékpározott, özvegyként pedig sofőrjével vitette ki magát a szabadba, de amazóniai utazásra is vállalkozott. A jövővel nem sokat törődött, tanítványai sem voltak, hatása azonban az angol – és amerikai – zene további fejlődésére elvitathatatlan.

A második világháború utáni évtizedek angol zenekultúrájának meghatározó alakja, Benjamin Britten 1913-ban, a zene védőszentje, Szent Cecília napján született. Ő volt az, akinek Purcell Dido és Aeneasa után kétszázötven évvel sikerült új életre keltenie az angol opera műfaját; tizenhárom operája közül a Peter Grimes, A csavar fordul egyet, a Billy Budd és az Albert Herring ma is a repertoár része. Kilencvenöt opusszámmal ellátott műve között sokféle műfaj képviselteti magát: legkevésbé a szimfonikus zene, annál inkább az angol kórus- és énekes hagyomány. Megannyi vokális darabja közül is kiemelkedik a monumentális Háborús rekviem. Emellett gazdag kamarazenei termést is hagyott maga után, a legkülönfélébb hangszerekre és hangszer-kombinációkra komponált – még gitárra is, ami ritkaságnak számít a klasszikus zeneszerzők körében. Finom lelkű és finom modorú, szerény és alázatos ember volt, aki azonban művein keresztül nem félt állást foglalni politikai vagy társadalmi kérdésekben. Operahősei hús-vér emberek, a 20. századi lélek minden összetettségével.

Benjamin Britten a Háborús rekviemet vezényli:

Britten nem tartozott a nagy újítók vagy modernisták közé, műveivel sosem engedte el a közönség kezét, mégis egyéni hangot tudott kialakítani. Széles irodalmi érdeklődését, művészi nyitottságát tükrözi az az antológia, amely az általa megzenésített verseket gyűjti egybe; több mint 350 költemény olvasható benne, mások mellett kínai, olasz, francia, orosz és német nyelven. Természetesen az angol irodalommal is szoros kapcsolatot ápolt; több mint nyolcvan angol költő szövegét zenésítette meg. Muzsikusként is elragadó volt, őszinte és természetes; a hidegháború idején szoros művészbarátságot kötött a Szovjetunió két nagy muzsikusával, Szvjatoszlav Richterrel és Msztyiszlav Rosztropoviccsal, utóbbinak számos művet is komponált. Mindketten visszajáró vendégei voltak a Kelet-Angliában ma is működő Aldeburgh Fesztiválnak, amelyet Britten, valamint zenész- és élettársa, a tenor Peter Pears alapított 1948-ban.

Hangszer-összeállítását és a hangzás gazdagságát, változatosságát, egyediségét tekintve az e-moll zongoraötös bátran tekinthető a nagy romantikus zongoraötösök méltó utódjának. Edward Elgar egyik legizgalmasabb kamarazenei alkotása ez a majdnem háromnegyed órás, de csak három tételt magában foglaló mű, amely három másik nagyszabású kompozícióval, a vonósnégyessel, a hegedű-zongora szonátával és a gordonkaversennyel egy időben keletkezett 1918–19-ben. Akárcsak azok, ez is a dél-angliai vidéken, Brinkwellsben íródott, távol a nagyváros zajától, a szinte a természettel eggyé olvadó vidéki házban. Emiatt több kísértettörténet is kapcsolódik a műhöz, amelyek mind Elgar korai életrajzíróitól, barátaitól származnak, és amelyekről a zeneszerző tudott, és sosem cáfolta őket. Egyik szerint a vonósötöst a ház közelében található kicsavart fák ihlették, amelyek egykor istenkáromló spanyol szerzetesek holttestei voltak – villám csapott beléjük, miközben pogány rítust tartottak. Egy másik anekdota szerint a kompozíció sokat köszönhet Algernon Blackwood írónak, a rémtörténet, a ghost story műfaja legtermékenyebb alkotójának, akivel a zeneszerző pár évvel korábban találkozott. Azonban nemcsak kísértetek, hanem mély költészet is jellemzi a mű „szellemiségét”. A középső tétel földöntúlian szép és szenvedélyes zene, a két szélső pedig merészen különböző zenei anyagokat ütköztet. A kompozíció hallgatása közben – akárcsak egy kísértethistóriában – sosem tudhatjuk, mire számíthatunk, milyen harmóniát, fordulatot hoz a következő pillanat: biztos kézzel formált, megkérdőjelezhetetlen remekmű.

Hallgassa meg Algernon Blackwood egyik rémtörténetét a szerző saját előadásában:

Az ismertetőket írta: Várkonyi Tamás

A Korossy Kvartett 2018-ban alakult, és már a következő évben megnyerték a Weiner Leó Országos Kamarazenei Versenyt, a 2021-es Bartók Világversenyen pedig öt különdíjjal jutalmazták őket. 2022-ben felvételt nyertek az Alban Berg Quartett primáriusa, Günter Pichler madridi osztályába. Emellett számos elismert művész segítette fejlődésüket, köztük Takács-Nagy Gábor, Keller András, Falvay Attila, Eberhard Feltz, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Johannes Meissl, Gulyás Márta, Kováts Péter és Pauk Görgy. 2023-ban önálló sorozatot indítottak a Budapest Music Centerben, amelynek keretében Bartók összes vonósnégyesét is műsorra tűzték. Ezzel párhuzamosan a Zeneakadémián is rendszeresen koncerteznek Magyar Valentin zongoraművésszel, együttműködésük gyümölcseként 2025-ben közös lemezük is megjelent a Hungaroton gondozásában. Olyan neves fesztiválok résztvevői, mint a Heidelbergi Tavaszi Fesztivál, a Lockenhausi Kamarazenei Fesztivál, a Kamara.hu, az Arcus Temporum, a frankfurti Fratopia fesztivál, a Bartók Tavasz, a Fesztivál Akadémia Budapest vagy az Auer Fesztivál.

© Felvégi Andrea