Noha Anglia szigetország, a középkor és a kottaírás elterjedése óta zenéje állandó kölcsönhatásban áll a kontinensével. Mindazonáltal mindig is sajátos színfoltot képviselt az európai zenei palettán: egy kicsit külön(c) világot, amelynek mássága a mindennapi élet számos területén ma is érzékelhető. Először a 15. században alkotó John Dunstable keltett feltűnést egyéni stílusával, a „contenance angloise” (angol jelleg) fogalommá vált az európai zenei gondolkodásban. Száz évvel később élt John Dowland és William Byrd, az angol reneszánsz két zeneszerző-óriása, majd újabb száz esztendő elteltével, 1659-ben megszületett Henry Purcell, akinek örökségét sok tekintetben a németből angollá lett Georg Friedrich Händel vitte tovább. Purcell után azonban egészen Edward Elgar megjelenéséig nem született jelentős zeneszerző Anglia területén. („Ez az a fajta zene, amit Purcell óta nem hallott az ország” – mondta Elgar Enigma-variációiról Gustav Holst, A bolygók zeneszerzője.) Elgar nem tartozott azok közé, akiket igazán foglalkoztatott a zenei múlt, Purcell kivételes jelentőségét azonban ő sem vitatta. Benjamin Britten ezzel szemben több szálon is kapcsolódott a barokk mesterhez: Purcell halálának 250. évfordulójára legalább negyven vokális kompozícióját dolgozta fel, és ugyanerre az alkalomra írta meg II. vonósnégyesét, amelyet hét 78-as fordulatszámú lemezoldalra rögzítettek 1946-ban. A nyolcadikon a kvartett azt a merész Purcell-fantáziát játssza, amelynek egyik szólama egy tartott C hang – ezt Britten szólaltatta meg brácsán. Ugyanebben az évben írta meg Purcell témájára a Fiatalok zenekari kalauzát, amellyel széles tömegek előtt tette ismertté nemcsak saját nevét, de Purcellét is. Elgar művészete iránt nem mutatott különösebb érdeklődést: ő már egy más világ gyermekeként született – Elgar számos militáns hangvételű művével ellentétben Britten elkötelezett pacifista volt. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a Gerontius álma című Elgar-oratórium első része és a Thomas Mann regényéből készült Britten-opera, a Halál Velencében zárójelenete egyaránt a halál megrendítően érzékletes zenei ábrázolása.

Britten Purcell-átiratai:

Az 1857-ben született Edward Elgar Wagner és Brahms zenéjén nevelkedett, és élete egyik meghatározó eseményeként tartotta számon, hogy hegedűsként közreműködhetett Dvořák VI. szimfóniájának és Stabat materének angliai előadásain, melyeket maga a cseh zeneszerző vezényelt. A század végére azonban kialakította egyéni, ízig-vérig angol zenei stílusát, hírnevét pedig az 1899-ben bemutatott Enigma-variációkkal alapozta meg – amelyet később még a köztudottan kritikus Gustav Mahler is műsorra tűzött –, de különleges oratóriuma, a Gerontius álma, valamint I. szimfóniája szintén hatalmas sikert aratott.

Ezen az 1926-os felvételen ma is meghallgathatjuk, hogyan vezényelte Elgar saját leghíresebb művét:

Az operán kívül szinte minden műfajban alkotott, életműve összesen kilencven számozott, valamint nem kevés számozatlan opust foglal magában. Zeneszerzői lendülete azonban az 1900-as évek elején alábbhagyott, és bár az első világháború után még megírt három kamaraművet és egy csellóversenyt, életének utolsó egy-két évtizedében, 1934-ben bekövetkezett haláláig már csak elvétve komponált. Akárcsak Richard Strauss, ő is túlélte saját korát – a karmesterek, akik műsoron tartották műveit, kiöregedtek vagy meghaltak, de súlyos csapásként élte meg felesége 1920-as halálát is. Ahogyan kottáiban nemegyszer alkalmazza a nobilmente (nemesen) előadói utasítást, úgy zenéjét is arisztokratikus fogalmazásmód, visszafogott elegancia jellemzi, műveinek hiteles tolmácsolásához ezért kitűnő arányérzékre és túlzásoktól mentes előadásmódra van szükség. Elgar számára hobbijai nem kevésbé voltak fontosak, mint a zenei önkifejezés. Amatőr vegyészként festői környezetben fekvő, dél-angliai vidéki házának hátsó kertjében rendezte be laboratóriumát, szerette a futballt, kedvenc csapatának himnuszt is komponált. Fiatal éveiben szenvedélyesen kerékpározott, özvegyként pedig sofőrjével vitette ki magát a szabadba, de amazóniai utazásra is vállalkozott. A jövővel nem sokat törődött, tanítványai sem voltak, hatása azonban az angol – és amerikai – zene további fejlődésére elvitathatatlan.

A második világháború utáni évtizedek angol zenekultúrájának meghatározó alakja, Benjamin Britten 1913-ban, a zene védőszentje, Szent Cecília napján született. Ő volt az, akinek Purcell Dido és Aeneasa után kétszázötven évvel sikerült új életre keltenie az angol opera műfaját; tizenhárom operája közül a Peter Grimes, A csavar fordul egyet, a Billy Budd és az Albert Herring ma is a repertoár része. Kilencvenöt opusszámmal ellátott műve között sokféle műfaj képviselteti magát: legkevésbé a szimfonikus zene, annál inkább az angol kórus- és énekes hagyomány. Megannyi vokális darabja közül is kiemelkedik a monumentális Háborús rekviem. Emellett gazdag kamarazenei termést is hagyott maga után, a legkülönfélébb hangszerekre és hangszer-kombinációkra komponált – még gitárra is, ami ritkaságnak számít a klasszikus zeneszerzők körében. Finom lelkű és finom modorú, szerény és alázatos ember volt, aki azonban művein keresztül nem félt állást foglalni politikai vagy társadalmi kérdésekben. Operahősei hús-vér emberek, a 20. századi lélek minden összetettségével.

Benjamin Britten a Háborús rekviemet vezényli:

Britten nem tartozott a nagy újítók vagy modernisták közé, műveivel sosem engedte el a közönség kezét, mégis egyéni hangot tudott kialakítani. Széles irodalmi érdeklődését, művészi nyitottságát tükrözi az az antológia, amely az általa megzenésített verseket gyűjti egybe; több mint 350 költemény olvasható benne, mások mellett kínai, olasz, francia, orosz és német nyelven. Természetesen az angol irodalommal is szoros kapcsolatot ápolt; több mint nyolcvan angol költő szövegét zenésítette meg. Muzsikusként is elragadó volt, őszinte és természetes; a hidegháború idején szoros művészbarátságot kötött a Szovjetunió két nagy muzsikusával, Szvjatoszlav Richterrel és Msztyiszlav Rosztropoviccsal, utóbbinak számos művet is komponált. Mindketten visszajáró vendégei voltak a Kelet-Angliában ma is működő Aldeburgh Fesztiválnak, amelyet Britten, valamint zenész- és élettársa, a tenor Peter Pears alapított 1948-ban.

Az e-moll csellóverseny Edward Elgar utolsó alkotói fellángolásának eredménye, a zeneszerző az 1910-es évek végén az eldugott, zsuppfedeles vidéki házban, Brinkwellsben írta. „A nagy háború” sok mindent megváltoztatott, talán ennek hatása, hogy a versenyművekkel, például a boldog békeidőkben írt h-moll hegedűversennyel ellentétben nem tetszetős és csillogó, hanem meditatív jellegű; hangvétele miatt – Britten későbbi művével párhuzamba állítva – szokták Elgar „háborús rekviemjének” is nevezni. Ősbemutatóját a legnagyobb múltú, 1904-ben alapított londoni zenekar, a Londoni Szimfonikusok világháborút követő első évadának nyitókoncertjén tartották 1919 októberében. A kevés próba miatt a premier azonban bukást hozott, egyúttal szomorú végét is jelentve egy fényes zeneszerzői karriernek: Elgar ezután nem jelentkezett többé nagyszabású kompozícióval. Még ha posztumusz módon is, a sors elégtételt szolgáltatott a Csellóversenynek: miután évtizedekre a koncertélet süllyesztőjébe került, az 1960-as években lemezt készítettek belőle a fiatal Jacqueline du Pré szólójával. A mű máig tartó népszerűségét megalapozó felvételen a manchesteri Hallé Zenekart legendás zeneigazgatója, John Barbirolli vezényli, aki az ősbemutatón, tizenkilenc évesen még a csellószólamban ült. Az e-moll csellóverseny a hagyománytól eltérően nem három-, hanem négytételes: az első és a második, valamint a harmadik és a negyedik tétel szünet nélkül követi egymást.

A Vonósszerenád szintén az Elgar által kedvelt és gyakran használt e-moll hangnemben íródott – több mint huszonöt évvel korábban. A szűk negyedórás kompozíciót feleségének szánta ajándékul harmadik házassági évfordulójukra. Ez volt az első műve, amellyel maradéktalanul elégedett volt. Ősváltozata a mára elveszett Három vázlat, amelynek címei – Tavaszi dal, Elégia, Finale – a szerenád partitúrájába ugyan nem kerültek bele, a tételek hangulatán azonban érezhetőek maradtak.

A Csellóverseny legelső felvétele – a szerző vezényletével:

Az ismertetőket írta: Várkonyi Tamás

Az 1963-ban Rolla János és zeneakadémiai növendéktársai által alapított Liszt Ferenc Kamarazenekar műfajának egyik legkiválóbb képviselője. Generációs váltások, megújulási periódusok után is őrzi kimagasló művészi színvonalát és sokoldalúságát, újra és újra kiérdemelve a közönség rokonszenvét és a zenésztársadalom elismerését. Hat évtized alatt a zenekar több korszak legkiválóbb szólistáival, a világ legjelentősebb hangversenytermeiben lépett fel. Az együttes az elmúlt években Tfirst Péter koncertmester irányításával, a megszokott magas szintű művészi interpretáció és az elismerten egyedi hangzás mellett a 21. századi előadó-művészeti kihívásoknak megfelelő, szuggesztív előadásmódra törekszik. 2020 óta Várdai István csellóművész művészeti vezetőként vesz részt a zenekar szakmai felkészítésében, valamint a programok koncepciójának kialakításában. Közös céljuk a hagyományok megőrzése és a folyamatos megújulás.

© Fedelin Ádám