Egy hangszer, ami egyesíti a zenét és az építészetet

Épület az épületben, ami megszólal. A Müpa hangversenytermébe szervesen beépülő, attól elválaszthatatlan instrumentum. Az ötszintes lakóház méretű orgonakamra beépítésével az orgona készítői 6804 síp megszólalását tették lehetővé, a hangszeren játszó orgonisták pedig az élettelen alkotóelemekből szárnyaló zenei valóságot teremtenek. Az előállítható hangzások végtelen száma folyamatos felfedezésre inspirál, a játékasztalnál pedig egy valóságos zenei játszótér teremti meg a végtelenített játék lehetőségét. A teremtő képzelet segítségével az anyag olyan szubsztanciává lényegül át, melyhez minden hallgató a saját belső világa szerint kapcsolódhat.

© Posztós János, Müpa

Egy hangszer, ami hidat képez múlt és jelen között

Eredete az i. e. 3. századra tehető, amikor az Alexandriában működő Ktészibiosz megépítette az első orgonát. Ez gyakorlatilag a pánsíp gépesítését jelentette: a fújtatók által termelt és egy tartályban egyenletes nyomás alá helyezett levegőt különböző szelepek segítségével lehetett a sípokba juttatni. Ez a működési elv mind a mai napig változatlan maradt (minden orgona három fő egységből áll: szélellátás – ez biztosítja a megszólaláshoz szükséges levegőt; sípok – ezek hozzák létre a hangot; vezérlés – az a szerkezet, amelynek segítségével szabályozni lehet, hogy mikor melyik sípba áramoljon be a levegő), csupán a megvalósítás változott – minden kor hozzáadott valamit a rendelkezésére álló technológiai lehetőségek szerint. A Müpa orgonája tehát egy több mint kétezer éve kezdődött innovációs folyamat eredménye.

© Nagy Attila, Müpa

Egy hangszer, ami összeköt

Az orgona a templomkarzatok zárt és titokzatos világából koncerttermi reflektorfénybe költözött, ezzel a köré szerveződő zenei és szociális interakciók horizontja is kitágult: olyan műfajokhoz és olyan emberekhez is közel került, amelyeknek és akiknek korábban nem volt kapcsolatuk ezzel a hangszerrel. A Müpa orgonája összeköti a különböző műfajok – klasszikus zene, jazz, világzene, improvizációs formációk, népzene, pop, film, tánc, vizuális művészet, színművészet – alkotóit, akik az elmúlt 20 év alatt produkcióik során az orgonával felléptek.

Összeköti a közönséget, akik kapcsolatba kerültek ezzel a különleges hangszerrel: a nézőtéren, a karzaton, OrgonaExpedíciók során a színpadon, vagy akár az orgona belsejében.

Összeköt minket, mert emlékeztet arra, ami közös bennünk: mindannyiunkban él egy gyermek, aki innovatív, kreatív és szeret játszani.

© Nagy Attila, Müpa

Buster Keaton filmjének főszereplője egy mozigépész. A némafilmkorszak e klasszikusában – amelyet a korabeli pesti lapok „kacagás hét felvonásban” szlogennel hirdettek – azt láthatjuk, ahogy a zenét szolgáltató zongorista az akkori gyakorlat szerint a vetítővászon tövében ül hangszerénél, egy pianínónál. Ő gondoskodott arról, hogy a hang hiányát kompenzálva (és a vetítőgép zaját elnyomva), a film ritmusát követve a nézőben fennmaradjon a folyamatos történés illúziója akkor is, amikor a cselekményt megakasztva a képkockákon szövegeket vetítettek ki. Az igazán hálás feladatot azonban az jelentette, amikor a hatás elmélyítése érdekében egy-egy jelenethez megfelelő hangulatú aláfestő zenét kellett játszani. Kották is megjelentek e célból, a korabeli mozizenész bibliája volt például a Motion picture moods: for pianists and organists című kiadvány, amelyet a korszak egyik leghíresebb filmes zenei szakembere, a budapesti születésű Rapée Ernő állított össze 1924-ben. Ebben témák szerint csoportosítva szerepeltek rövid zenei tételek aszerint, hogy például madarakhoz, gyerekekhez, kergetőzéshez, örömhöz vagy rémülethez kellett illusztráló zenét szolgáltatni. A legjobb muzsikusok azonban improvizáltak, hiszen így még gyorsabban lehetett reagálni a látottakra. A minél élethűbb hangzás érdekében olykor félautomata szerkezetekkel bővítették ki a pianínókat, a zajok, hangeffektusok reprodukálására például dobot, kolompot is használtak, de orgonasípokat is beépítettek. A hangszerfejlődés következő állomásaként megszületett a theatre organ (moziorgona), amely a gazdagabb, nagyobb, akár többezres befogadóképességű „mozgóképszínházakban” szolgáltatta a zenét.

Egy ma is működő moziorgona:

A sok-sok regiszter, hangszín, az óriási hangterjedelem és a komplex játékmód kiváló lehetőséget adott az olykor futurisztikus dizájnnal megtervezett, gyönyörűen kidolgozott, patkó alakú játszóasztal előtt ülő zenésznek a nézői élmény fokozására. 1912 és 1929 között csak az Egyesült Államokban több mint tízezer némafilm készült, az ezekhez játszott szintén nem kis mennyiségű zenének azonban ma csak körülbelül az egyharmada ismert. Kutatásuk viszonylag új terület a zene- és filmtudományban, de sejthető, hogy izgalmas felfedezéseket tartogat.

Fapofa és lapított kalap, vagyis a deadpan face és a pork-pie hat két olyan jellegzetesség, amely azonnal eszünkbe juthat a filmtörténet egyik legnagyobb nevettetője, a százharminc éve született és hatvan éve elhunyt Buster Keaton neve hallatán. Van valami komikus már abban is, ahogy ugyanolyan rezzenéstelen arckifejezéssel játszik el egy szerelmi jelenetet és egy pocsolyába hasalást.

Amellett, hogy humora száz év múltán sem vesztett erejéből, lenyűgöző alkotói és konkrét fizikai teljesítmények állnak filmjei mögött. Az 1924 májusában bemutatott Ifjabb Sherlock detektív (Sherlock Jr.) valóságos tárháza ezeknek a nyaktörő, nemegyszer életveszélyes mutatványoknak, amelyeket minden esetben ő kivitelezett.

Kaszkadőr nélkül:

Az egyik jelenetben például végigsétál egy – természetesen éppen elinduló – tehervonat tetején, belekapaszkodik a gőzmozdonyok víztöltésére szolgáló, sínek fölé befordítható vízdaruba, majd miután a vonat elhaladt alatta, ráesik a sínekre. És ha ez még nem lenne elég, a hatalmas mennyiségű víztömeg is rázúdul. (Az csak egy tíz évvel későbbi röntgenvizsgálaton derült ki, hogy az esés után érzett pokoli fájdalmait egyik nyakcsigolyájának sérülése okozta.) A filmet megkoronázó fergeteges autós-motorbiciklis üldözés is számos lélegzetelállító pillanatot tartogat, noha a forgatás alatt ekkor is történt baleset: a motor kicsúszott, majd Keatonnal együtt egy autónak csapódott. A filmtörténet e remeke tehát szinte szó szerint vérrel-verejtékkel készült, mindebből azonban a néző természetesen semmit nem tapasztal: mesterien felépített, tökéletes arányokkal megalkotott, fergeteges komédiát kap.

Amit nem „élesben” vettek fel, az is rendkívüli leleményről, ötletességről tanúskodik; Buster Keaton technikailag egyik legbonyolultabb filmjét megannyi trükk teszi még izgalmasabbá: zseniálisan oldja meg például az álom és valóság közti átmenetet, talán leghíresebb pillanata pedig az, amikor úgy szökik meg üldözői elől, hogy egy nyakkendőárus nyitott bőröndjébe ugorva tűnik el. Filmművészeti mágia és önfeledt kacagás háromnegyed órán keresztül.

Írta: Várkonyi Tamás