1972-ben történt, hogy az akkor már nemzedékek óta a világ egyik legnagyszerűbb szimfonikus zenekaraként számon tartott Berlini Filharmonikusok csellistái önálló kamarazenei műhelyt hoztak létre, és azóta ez az együttesen belüli együttes úgyszintén rendkívüli népszerűségre és szakmai rangra tett szert. A Berlini Filharmonikusok 12 csellistája – ez a név mindenekelőtt kivételes adottságokkal rendelkező hangszeres művészek virtuóz összjátékát garantálja a koncertlátogató és lemezvásárló közönség számára, amely újra meg újra bámulattal tapasztalhatja meg az emberi éneklést idéző csellóhang csodáját és a muzsikusi együttműködés fesztelen tökélyét. A mintaszerű fegyelemmel remekül összeférő könnyedség állandó ismertetőjegye a német mélyvonós együttesnek, már műsoraik összeállítása is mindannyiszor erről kínál bizonyságot.

Rózsaszín párduc – öltönyben:

Repertoárjuk derűs változatosságáról és a stílushatárok átlépésétől sohasem ódzkodó merész és szabad szellemű magabiztosságról tanúskodik mostani koncertjük programja is: a Müpába négy év után visszatérve klasszikus és XXI. századi filmslágereket (Nino Rota és John Williams méltán közkedvelt dallamait), argentin tangókat és filharmonikus rumbát, párizsi sanzonokat és tengerentúli jazz-sztenderdeket, bravúros átiratokat, feldolgozásokat és eredendően az ő vonóik alá szánt, nekik ajánlott koncertszámokat egyaránt játszanak. A műsor a világhódító formáció több mint fél évszázados történetét is megidézi, hiszen a hangverseny legelső tétele az a szerzemény lesz, amellyel a Berlini Filharmonikusok 12 csellistájának közös története annak idején elkezdődött: Julius Klengel Himnusz tizenkét csellóra című, ünnepélyes kompozíciója. Folytatásként is csupa olyan koncertdarab szólal meg, amely évek vagy akár évtizedek óta hálás száma, sőt – túlzás nélkül – parádés attrakciója a csellisták e válogatott csapatának.

Az együttes Spotify-oldala:

Így kezdődött tehát 1972-ben a Berlini Filharmonikusok 12 csellistájának története, és hogy annak idején mi motiválhatta az elitzenekar mélyvonósainak elhatározását, azt a legkönnyebben talán az együttes egyik jelenlegi tagjának szavait idézve érzékeltethetjük: „Miért muzsikálunk együtt olyan hosszú ideje, és miért nincs még elegünk az egészből? Egy zenekarban a csellistáknak mindig a többiekre kell figyelniük, kísérniük kell. Örülnek, ha egyszer végre ők játszhatják a dallamot. Néha bizony verejtékben úsznak, mire egy hosszabb szimfónia végére érnek, akkor is, ha mindeközben a közönség csupán keveset hallott a játékukból. Azt persze mindenki azonnal észreveszi, ha hibáznak. Ezért is annyira izgalmas számunkra, tizenkét csellista számára a közös muzsikálás. Egy teljes zenekart alkotunk, egyetlen hangszerrel.”

Ez a lelkesedés és kollektív művészi ambíció sarkallta, illetve sarkallja mindmáig világjárásra a berlini csellistákat, és együttesük az évek során hasonlóan jelentős érdemeket szerzett a (kulturális) diplomácia terén, mint a zenekar, amelyből időről időre kiválnak. Koncerttevékenységük túlnyomó részét így Berlintől távol, nem ritkán nagyon távol fejtik ki – Japánban például különösen nagy népszerűségnek örvendenek.

S miközben hagyományaik között büszkén idézik a humanistának is a legnagyobbak közül való szólamtárs, Pablo Casals eszméjét egy csak csellistákból összeálló, pontosabban összeülő formáció létrehozásáról, működésüket a legkevésbé sem jellemzi a kizárólagosság. A nyitott szellemiség nagyköveteiként jutott nekik megbecsült szerep a tokiói császári palotában éppúgy, mint (nyugat)német államfői viziteken, valamint számtalan jótékonysági koncerten és jószolgálati akcióban.

Japán népdalfeldolgozás a Berlini Filharmonikusok 12 csellistájának előadásában:

Ha nincs is olyan kivételezett helyzetben, mint a zongora vagy a hegedű, azért a cselló irodalma is számottevő és értékes, így e hangszer művészeinek sem lehet okuk panaszra. Tizenkét cselló együttesére azonban évszázadokon át egyetlen zeneszerző sem komponált műveket, s már csak ez a tény is különlegessé tette Klengel Himnuszát. Ez a műsorszám persze önmagában vajmi kevés lett volna a Berlini Filharmonikusok 12 csellistája számára, így a megalakulást követően hamar megkezdődött a repertoárépítés folyamata. Ennek egyik legelső eredményeként született meg Boris Blacher Blues, Espagnola és Rumba philharmonica című alkotása, amely az együttes emlékezete szerint egy önzetlen jó cselekedetnek köszönhette létrejöttét: az egyik berlini csellista egy esős napon hazafuvarozta az idős komponista őt autóstoposként leintő leánygyermekét.

Az évek során megannyi homogén, csellókarra szánt zenemű készült el számukra. Megrendelésükre vagy nekik ajánlva testreszabott kompozíciókkal gazdagította repertoárjukat többek között Arvo Pärt, Tan Dun, Wolfgang Rihm és Iannis Xenakis, de egyik-másik egykori és mai tag is hozzájárult a műsor bővítéséhez: például a részben magyar származású Stephan Koncz, akinek Swing on Dvořák című lendületes darabja a Müpában is felhangzik.

Arvo Pärt egyik legnépszerűbb darabja 12 csellón:

A kortárs zene jelesei által számukra komponált szerzemények mellett a csellóegyüttes fellépésein kezdettől meghatározó szerep jut az átiratoknak. Ahogyan az egyik rangidős muzsikus megfogalmazta: „A nekünk készített átiratok velünk együtt változnak, és mi is változunk a művekkel együtt, miközben játsszuk őket. Azt hiszem, ez együttesünk fő vonzereje…” A feldolgozásra, átiratkészítésre alkalmas zenék kiválasztása terén pedig ugyancsak a kezdetektől tüntető nyitottságot tanúsított az együttes, ahogy erről a mostani koncerten is meggyőződhetünk. Repertoárjukon bőven jut hely filmekből híressé vált melódiáknak, francia sanzonoknak, George Gershwin- vagy Burt Bacharach-feldolgozásoknak.

Egy ismerős sanzon – La vie en rose:

Meghitten otthonos számukra az argentin tangó, illetve Astor Piazzolla zenei világa is. Ezt akkor is megtapasztalhatjuk ezen az estén, ha a meghirdetett műsoron ezúttal nem szerepel a majdnem mindig elhagyhatatlan bravúrszámnak és közönségkedvencnek bizonyuló Libertango.

Szenvedélyes tangó Astor Piazzollától:

A koncertet követően alighanem sokan szívesen megismerkednének a világjáró együttes mindennapjaival és belső életével. Az e témának szentelt 2002-es dokumentumfilm, Edda Baumann von Broen munkája (Die 12 Cellisten) szerencsére nemcsak a komolyzenei kábelcsatornák műsorán tűnik fel időről időre, de bármikor megnézhetjük a YouTube-on is.

Ismerkedjen meg közelebbről a 12 csellista életével:

A programot hallgatva persze egy sor más film is eszünkbe juthat, legyen szó akár az Országúton, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, A Thomas Crown-ügy, a Kapj el, ha tudsz vagy a műsorban felhangzó Piaf-sláger kapcsán „a kis veréb” alakját középpontba állító életrajzi drámák megtekintéséről. Az említett alkotások közül többet is megtalálhatunk a tévécsatornák műsorán, illetve a nagy streamingszolgáltatók választékában.

Természetesen kínálkozik a csellóval kapcsolatos tájékozódás többféle iránya is. Mindenekelőtt itt, a Müpában, hiszen ezen a tavaszon találhatunk még nem egy idevágó programot a műsornaptárban.

Május 9-én például Perényi Miklós csellóhangjában is gyönyörködhetünk azon a kamarakoncerten, amelynek ünnepeltje a zongorista Prunyi Ilona lesz:

Jegyvásárlás

A Müpa videós anyagai között ugyancsak ráakadhatunk hasonló kincsekre – különösen akkor, ha csatlakozunk a Müpa+ hűségprogramhoz –, például annak az emlékezetes 2018-as hangversenynek a videófelvételére, amelyen Beethoven cselló-zongora szonátáit Várdai István és Frankl Péter szólaltatta meg.

Várdai István és Frankl Péter Beethoven-játéka:

Megtekintés

És persze olvashatunk is a csellók és a csellisták különleges világáról, fellapozva Pablo Casals (Öröm és bánat) vagy Gregor Piatigorsky (Csellóval a világ körül) magyarul is megjelent visszaemlékezéseit.

Írta: László Ferenc