Elég meghallani és máris lever a víz

Van, amikor egyetlen dallam is képes felidézni egy kétórás film teljes érzelmi hullámvasútját. Ma már természetesnek vesszük, hogy a zene a film szerves része, pedig hosszú út vezetett odáig, hogy a zeneszerzőt a rendező alkotótársaként ismerjék el. A filmzene története azonban arra is rávilágít, hogy a komponisták befolyása jóval túlmutat a hangulat megteremtésén, olykor magának a filmnek a ritmusát és szerkezetét is alakíthatják. Egy kutatás szerint pedig még annál is többet…

Színpadon minden sokkal egyszerűbb. A valóságban sokszor egy élet is kevés ahhoz, hogy kiismerjük valaki szándékait és átlássuk működésének mozgatórugóit. Ezzel szemben egy színházi előadásban összesen három tényezőre kell figyelnünk: mit mond magáról az adott szereplő, hogyan viselkedik és mit mondanak róla mások. Ha mindhárom tényező közös irányba mutat, akkor rendben vagyunk, minden más esetben pedig izgalmas este elé nézünk. A film ezt a három tényezőt egy negyedik dimenzióval egészíti ki, ami alapjaiban képes mindent a feje tetejére állítani, zárójelbe tenni, kifordítani és felnagyítani. Ez a negyedik dimenzió a zene.

Gondoljunk most két bohócra. Az egyik egy tűzoltózenekar lüktető dallamaira járja, a másik A cápa című film főtémájára. Melyiket hívnánk meg szívesebben egy gyerekzsúrra?

Amikor a zenekar is néző volt

A filmzenék története messzebbre nyúlik vissza, mint a hangosfilmeké. A századforduló mozitermeiben zongoristák, tehetősebb közegben orgonisták, kisebb zenekarok játszottak a vetítéseken: a kor ismert témáiból, zenei gyűjteményekből összeollózott repertoárból válogattak, és hol jobb, hol szerényebb képességekkel kísérték a produkciókat. Működésüknek kettős célja volt, amiből a hangulati aláfestés talán egyértelműbb, az viszont már kevésbé, hogy a vetítőgép zaját is el kellett nyomniuk. A korabeli készülékek újonnan is 60-70 decibeles zajjal működtek, ami nagyjából egy fülünk mellett beindított porszívó zajterhelésével egyezik meg.

A kezdeti, hullámzó minőségű zenei produkciókat fokozatosan váltották fel a filmekhez összeállított kották és a jelenetekhez rendelt zenei útmutatók, a kíséret pedig egyre inkább a történetmesélés részévé vált. Úgy tűnt, a mozizás elnyerte végleges formáját. Aztán berobbantak a hangosfilmek, és mindent lehetett kezdeni elölről.

Az újonnan megjelent technika feleslegessé tette az élő zenei kíséretet, a stúdiókban rögzített kompozícióknak pedig már együtt kellett lélegezniük a párbeszédekkel, a környezeti zajokkal és a csenddel, ami merőben új kihívások elé állította az alkotókat.

A korszak hollywoodi filmzenéinek egyik legfontosabb mérföldköve Max Steiner 1933-as King Kongja lett, a nagyzenekari kíséret ugyanis a látvány mellett a veszélyt és a szereplők érzelmeit is érzékeltette, akárcsak egy Wagner-operában. A következő évtizedekben Erich Wolfgang Korngold, Alfred Newman és más komponisták alakították ki a klasszikus hollywoodi filmzene nyelvét, amelyet később a jazz, a rock és az elektronikus zene tovább formált és formál. Az amerikai Filmakadémia 1930-as évekbeli díjátadói óta a filmzene külön elismerést kap, bár a kategóriák elnevezése és rendszere azóta többször változott.

Két hang, és többet nem mész a vízbe

Amikor John Williams először játszotta le Steven Spielbergnek A cápa főtémáját, a rendező azt hitte, hogy Williams csak bolondozik vele. A két hangból repetitíven építkező motívum fényévekre volt attól a különleges, víz alatti, misztikus atmoszférától, amit Spielberg eredetileg megálmodott, Williams mégis ragaszkodott a minimalista megoldáshoz. A rendező csak később ismerte fel, hogy milyen hatalmas lehetőséget kapott zeneszerzőjétől: komplex motívumrendszer helyett pusztán két hanggal bármikor behívhatta a nézők fejébe a rettegést a mélyben lapuló cápától.

Sergio Leone és Ennio Morricone kapcsolata egészen más munkamódszerre épült. Westernjeikben a zene sokszor annyira meghatározta a jelenetek ritmusát, hogy a rendező a vágás során a zenei témák kedvéért hosszabban hagyott egy-egy pillanatot. A Jó, a Rossz és a Csúf temetői párbajában a zene, a szereplők tekintete és a vágás együtt építi fel a feszültséget, miközben valójában alig történik valami. A Volt egyszer egy Vadnyugat esetében annyival volt könnyebb a színészek dolga, hogy Morricone már a forgatás előtt elkészítette a zenét, a rendező pedig a felvételek közben lejátszotta nekik.

Christopher Nolan és Hans Zimmer elválaszthatatlan párosa még ennél is tovább ment. A Dunkirk esetében például a film zenei alapját jelentő ritmus nemcsak a forgatás, hanem már a komponálás előtt megszületett. Nolan a saját karórájának ketyegéséről készített felvétellel alapozta meg Zimmer filmzenéjének világát, ami azt is jól jelzi, hogy a 21. századra hogyan alakult át a filmzeneszerzők szerepe a kreatív folyamatban. Munkájukat gyakran zeneszerzőkből és hangszerelőkből álló csapat – úgymond – segíti, ők maguk pedig kreatív guruként a zenei koncepció kialakításáért, a fő motívumokért és az egységes hangzásvilágért felelnek. És végső soron azért is, hogy mit érez a néző a moziszékben.

Miért félünk a hangoktól?

Miért szorul össze a gyomrunk egy feszült zenei motívumtól akkor is, ha még nem tudjuk, mi történik a vásznon? Egy 2022-es kutatásban a résztvevők a Love Field című rövidfilmet háromféleképpen élhették át: a képet és a hangot együtt, csak a képeket, illetve kizárólag a hangsávot érzékelve. A kutatók a feszültségérzet mellett a testi reakciókat, köztük a bőr elektromos vezetőképességének változását is mérték.

Az eredmények szerint a zene képek nélkül is képes volt suspense-t, vagyis feszült várakozást kiváltani, ugyanis a kizárólag a hangsávot hallgató résztvevők testi-izgalmi szintje magasabb volt, mint azoké, akik csak a képeket látták. A látvány ugyanakkor a történet értelmezéséhez is hozzájárult, hiszen segített elképzelni, mi történhet a szereplőkkel. A filmzene tehát önmagában is feszültséget teremthet, a képekkel együtt pedig azt is alakítja, hogyan értelmezzük a látottakat, és milyen folytatásra számítunk. Kis túlzással akár azt is mondhatnánk, a zene segít a jövőbe látni.

A filmzene működéséről, a zenei hatáskeltés pszichológiájáról és manipulatív oldaláról még többet tudhatsz meg az ARTÉRIA podcastsorozatának legújabb epizódjában, ahol Csorba Lóci műsorvezető vendége Hrutka Róbert zenész, zeneszerző és Fazekas Gergely zenetörténész, a Zeneakadémia docense volt.