„Nálunk nincs átlagos nap”

Délelőtt tíz órára lassan megtelik a pécsi próbaterem. A táncosok csendben melegítenek, van, aki nyújt, más már a balettrúdnál dolgozik. Kívülről nézve olyan, mint egy jól ismert napi rutin kezdete, valójában azonban nincs két egyforma nap. A Müpa idei rezidens társulataként a Pécsi Balett egyszerre készül a bemutatkozó új produkcióra és a Drakula novemberi pécsi premierjére, miközben mindennapjaik ugyanazzal a fegyelemmel és egymásra figyeléssel telnek, amely immár hat és fél évtizede meghatározza az együttest. Kíváncsian töltöttünk el egy napot Vincze Balázs művészeti vezetővel, Uhrik Teodóra ügyvezetővel és a társulat táncművészeivel, hogy megtudjuk, mennyire elválaszthatatlan egymástól a munka és a közösség.

Kívülről úgy tűnhet, hogy egy balett-társulat napjai kiszámítható ritmusban telnek. Valóban létezik olyan, hogy átlagos nap?

Vincze Balázs: Egyáltalán nem. A nap persze mindig ugyanonnan indul: tréninggel. Klasszikus balettóra vagy modern technika – ezek jelentik azt az alapot, amire minden épül. A bemelegítés után viszont már teljesen más világ kezdődik. Hol repertoárt próbálunk, hol új darab készül, közben pedig folyamatosan alkalmazkodunk ahhoz is, hogy éppen melyik koreográfus dolgozik velünk, milyen határidők vannak, hogyan lehet összehangolni a próbákat a színházi és technikai háttérrel. Egy társulat életében minden összefügg mindennel.

Most éppen egy különösen sűrű időszak végén találkozunk.

V. B.: Igen, mert előre kell dolgoznunk. A következő évad (az interjú nyáron készült – a szerk.) egyszerre hoz két hatalmas feladatot. Az egyik a Drakula bemutatója, a másik pedig az, hogy a Müpa rezidens balettegyütteseként egy nemzetközi alkotócsapattal hozunk létre új produkciót. Görög koreográfus, amerikai asszisztens, külföldi díszlettervező érkezik, mindenkinek össze kell találkoznia ugyanabban az időben. Ezért most, az évad végén már olyan jeleneteket próbálunk, amelyeknek csak hónapok múlva lesz a premierjük. Ha nem így tennénk, egyszerűen nem férne bele minden az időnkbe.

Művészeti vezetőként egyszerre alkotó és szervező is vagy. Mennyire szól egy napod a művészetről, és mennyire a háttérmunkáról?

V. B.: Bár „csak” a művészetről szólna! A valóságban ugyanúgy foglalkozom egy szponzori tárgyalással, egy meghibásodott klímával vagy az épület karbantartásával, mint egy új koreográfiával. Nincs külön apparátus minden feladatra, ezért sokszor tényleg egyszemélyes hadseregként működünk. Néha percek alatt kell átváltani abból, hogy egy jelenet dramaturgiáján gondolkodom, arra, hogy vakolatot kell javíttatni vagy műszaki egyeztetést szervezni. Ez talán a munkám legnehezebb része.

Amikor viszont alkotni kezdesz, hogyan születik meg egy előadás?

V. B.: Mindig egy gondolattal indul. Találni kell egy történetet, hozzá a megfelelő alkotótársakat, aztán közösen felépíteni egy világot. Amikor már körvonalazódnak a jelenetek és a szerepek, leülünk a táncosokkal beszélgetni. Számomra nagyon fontos, hogy ne csak a mozdulatokat tanulják meg. Tudják, kik ők a történetben, milyen kapcsolatban állnak egymással, mi mozgatja a figurájukat. Azok a táncosok érdekelnek igazán, akik nemcsak a testükkel vannak jelen a színpadon, hanem a gondolataikkal is. A mozdulat önmagában kevés, ha nincs mögötte az ember.

Mennyire kész koreográfiával érkezel az első próbára?

V. B.: Körülbelül nyolcvan százalékosan. Meghagyok húszat annak, ami a próbateremben történik. Hiszek abban, hogy az alkotás nem egyirányú folyamat. A táncosok inspirálnak engem, én inspirálom őket, és ebből alakul ki valami olyan, amit előre nem lehet pontosan megtervezni. Nem robotokkal dolgozom, hanem gondolkodó művészekkel. Ha minden mozdulatot előre eldöntenék, éppen ezt a közös alkotást, a mindennapi újdonságot venném el tőlük.

Ehhez nyilván jól kell ismerned őket.

V. B.: Ez talán a legfontosabb. Huszonéve dolgozom együtt sokakkal, pontosan látom, ha valaki fáradtabb, ha nehéz időszakon megy keresztül, vagy ha éppen szárnyal. A táncos teste a munkaeszköze, de a teljesítménye mindig a lelkéből indul. Ha belül rendben van, fizikailag is sokkal terhelhetőbb. Ezért amikor új tag érkezik hozzánk, nekem legalább olyan fontos a személyisége, mint a technikai tudása. Azt keresem, hogy lesz-e belőle közösségi ember, mert itt hosszú éveket élünk együtt.

Hogyan lehet egy társulatot nap mint nap motiválni?

V. B.: Talán furcsán hangzik, de nem elsősorban dicsérettel. A táncosok a kritikából tanulnak. Persze nem mindegy, hogyan és mikor hangzik el egy megjegyzés. Ha jó pillanatban mondod, hogy „ez még több lehet”, akkor látod rajta, hogy meg akarja mutatni: valóban képes rá. Ez egy különleges műfaj. Mi nem sértésként fogjuk fel a kritikát, hanem lehetőségként. Attól fejlődünk.

A Pécsi Balett több mint hatvanöt éve létezik. Közben generációk váltották egymást, mégis van valami állandó az együttesben. Mi tartja össze ezt a közösséget?

Uhrik Teodóra: Talán az, hogy mindig tudtuk, mit örököltünk. Amikor beléptem a társulatba, még egészen más világ volt, de az alapgondolat ugyanaz maradt: a tánc nálunk mindig színház is. Nem pusztán mozdulatokat szeretnénk megmutatni, hanem történeteket mesélünk, emberi helyzeteket, érzéseket. Ez az örökség generációról generációra továbbadható, ha vannak olyan vezetők és művészek, akik vigyáznak rá.

Te ma is szinte minden előadást megnézel.

U. T.: Igen, mert egy táncosnak ugyanúgy szüksége van visszajelzésre, mint egy színésznek. Az előadás után odamegyek hozzájuk, de soha nem a többiek előtt. Elég néhány szó: „ez most nagyon jól működött”, „itt legyél bátrabb”, „ebben még van több”. Apró lépések, de ezekből épül fel a fejlődés. Közben persze azt is észreveszem, ha valaki fáradt, vagy rosszkedvű. Egy társulatban ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Vincze Balázs is mondta, hogy legalább annyira figyel az emberekre, mint a táncosokra.

U. T.: Mert ez valóban testi és lelki szakma egyszerre. A test fegyelmet kíván, de a művészethez belső egyensúly is kell. Néha kellemetlen dolgokról is muszáj beszélni – egészségről, terhelésről vagy akár arról, hogy valakinek jobban oda kellene figyelnie magára. Ezeket nem bántásból mondjuk, hanem azért, mert felelősek vagyunk egymásért. Én magam is végigéltem mindezt táncosként, pontosan tudom, milyen érzés a másik oldalon ülni.

A próbateremben közben már a következő generáció dolgozik. Milyen egy nap belülről nézve?

Nagy Levente Zoltán: Többnyire tíz órakor kezdünk, de általában már előbb bent vagyunk, hogy legyen idő bemelegíteni. A klasszikus és a modern tréning váltja egymást, utána kezdődnek a próbák. Kívülről talán egyformának tűnik minden nap, de valójában mindig más feladattal találkozunk.

Kócsy Mónika: Nekem két gyerek mellett már a reggel is külön koreográfia. Mire ideérek, túl vagyok az óvodán, az iskolán és az otthoni reggelin is. A próbán viszont már teljesen itt kell lennem fejben. Nem lehet félgőzzel dolgozni.

Karin Iwata: Én például nem igazán tudok reggelizni. Mindenkinek kialakul a saját ritmusa. Van, aki otthon főz magának ebédet, más vesz valamit a közelben. Ezek apróságoknak tűnnek, de ugyanúgy részei a napnak, mint maga a próba.

És amikor vége a munkának, akkor is együtt maradtok?

N. L. Z.: Persze. A fiatalabbak talán többször szerveznek közös programot, de a társulat egészére jellemző, hogy tartjuk a kapcsolatot. Van, hogy születésnapot ünneplünk, máskor csak beülünk valahová beszélgetni. Napközben rengeteget dolgozunk együtt, mégis fontos, hogy a próbatermen kívül is legyen közös életünk.

Mi az, amit a közönség talán nem lát ebből?

V. B.: Hogy ez a társulat valójában család. Persze bent a próbateremben nincs barátság: ott munka van, fegyelem és koncentráció. De amikor kilépünk onnan, már egészen más a viszony. Szerintem csak akkor lehet hitelesen vezetni egy közösséget, ha az emberek érzik, hogy valóban figyelsz rájuk.

Mit szeretnétek, hogy hazavigyen magával az, aki először látja a Pécsi Balettet?

V. B.: Azt, hogy értette, amit látott. Sokszor hallani, hogy a balett nehezen befogadható műfaj. Én ezt soha nem szerettem. Azt akarom, hogy a néző úgy álljon fel a végén, hogy nem bizonytalanságot érez, hanem örömöt. Hogy megérintette egy történet, felismerte benne önmagát, és gazdagabban megy haza. A művészetnek akkor van igazán ereje, ha nem kizár, hanem közelebb enged magához.

A következő hónapokban a társulat ismét új kihívások elé néz: készül a Drakula bemutatójára, miközben a Müpa rezidens együtteseként nemzetközi alkotócsapattal dolgozik a Vivo című produkción. A próbateremben azonban minden ugyanonnan indul, mint hatvanhat évvel ezelőtt: a balettrúdnál, bemelegítéssel és azzal a közös meggyőződéssel, hogy a mozdulatok önmagukban csak akkor válnak igazán élővé, ha emberi történeteket is mesélnek.

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2025/26-os évadának 4. számában jelent meg.
Fotók: Mudra László