„A siker jó dolog, de a kudarcból tanulunk” – Interjú Zempléni Szabolccsal

Zempléni Szabolcs kürtművész kiemelkedő pályát futott be szólistaként és kamarazenészként egyaránt, emellett az újabb generációk útját is egyengeti. Korábban a trossingeni és a hamburgi zeneművészeti főiskolán tanított, jelenleg pedig a Berlini Művészeti Egyetem és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatója. Mivel széles körű rálátása van az utánpótlásképzésre, a pályakezdő zenészek helyzetéről, lehetőségeiről és motivációjáról beszélgettünk vele.

Zenészcsaládba születtél, hiszen édesapád kürt-, édesanyád pedig oboaművész. A te pályaválasztásodat mennyiben predesztinálta a zenei közeg, és mit látsz a növendékeidnél?

Természetesen a családi hátterem alapvető hatással volt rám, mivel születésemtől kezdve mindenütt zene vett körül. A szüleim otthon gyakoroltak, és állandóan koncertekre jártunk. Nagyon hamar megtetszett ennek a világnak a sokoldalúsága és pezsgése, ezért már fiatalon eldöntöttem, hogy én is zenész leszek.

Sok hasonló példát látok a környezetemben is, amit azért tartok szerencsésnek, mert ezeknek a fiataloknak általában nagyon erős a motivációjuk. Vannak olyan növendékek is, akiknek nincs zenész a családjukban, ők vagy saját indíttatásból, vagy a szülők kezdeményezésére kezdenek el zenét tanulni, és annyira beleszeretnek, hogy végül ezt a pályát választják. Rajtuk kívül létezik egy harmadik variáció is, amikor valaki csak azért folytatja a zenélést érettségi után, mert számára ez tűnik a legkézenfekvőbb útnak. Ha hiányzik a 100 százalékos elhivatottság, akkor adódhatnak nehézségek. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a családi háttértől függetlenül bárkiből válhat sikeres zenész.

Mi szükséges ahhoz, hogy egy fiatal muzsikus igazán ki tudjon emelkedni a pályatársai közül?

Szerintem a kulcs a személyiségben rejlik. Ha valakiben van tehetség és kitartás, akkor technikailag szinte bármit el tud sajátítani. De egy nagy versenyen már nemcsak a hangszeres tudás számít, hanem az is, hogy ki tud lenyűgözni bennünket valami váratlannal, egyedi zenei pillanattal. Ezt a fajta kreativitást és spontaneitást viszont nem lehet tanítani.

A zsűrizés során ezen a szemponton kívül mi az, amit a leginkább értékelsz a versenyzőkben?

A három legfontosabb alapelem: a jó ritmusérzék, a szép hang és a biztos intonáció. Ezek nélkül nehéz lenne boldogulni, akár szólistának, akár zenekari zenésznek készül valaki. De végső soron az előadó-művészetet keressük, ezért a teljes színpadi produkciót értékeljük. Szerintem ez ugyanúgy működik, mint a színészet világában: amikor egy színész felmegy a színpadra, a néző számára nem derülhet ki, hogy milyen napja volt, vagy hogyan érzi magát.

Egy komolyabb versenyen a technikai tudáson és a muzikalitáson túl a stílusismeretnek is nagy szerepe lehet. Ha van előírt versenyprogram, akarva-akaratlanul összehasonlítjuk az előadásokat, mivel ugyanazt a művet játssza mindenki. Olyankor sokkal jobban meg lehet figyelni, kinek van fantáziája például a barokk előadásmódhoz, vagy mennyire képesek kottahűen előadni egy kortárs darabot.

Tanárként hogyan viszonyulsz a versenyekhez? Mennyire szoktad ösztönözni a növendékeidet a megmérettetésre?

Jó dolognak tartom a versenyzést, de elfogadom, hogy nem való mindenkinek. Néhány növendékem azért tanul kürtölni, hogy utána zenekarban dolgozzon. Náluk az egyéni képességek mellett az együttzenélésre és a közösségi munkára is nagy hangsúlyt kell fektetni.

Két okból is szoktam javasolni a versenyzést: egyrészt szükség van motivációra, köztes célokra. Rengeteget lehet fejlődni azáltal, hogy határidőre kell megtanulni több darabot. Ezt mindig visszaigazolják a növendékeim. Másrészt a versenyek – akárcsak a sportban – szintfelmérőként is működnek. Egy megmérettetésen az ember meghallja, hol tartanak a többiek, és új perspektívák is megnyílhatnak előtte: például hogy mit képvisel a német vagy a francia kürtiskola. Nagyon érdekes megtapasztalni ezeket a különbségeket, mert ezek formálják igazán a zenész látásmódját, és ettől válik valaki sokoldalú muzsikussá.

© Vörös Ákos

Mennyire elengedhetetlen, hogy nemzetközi szinten is kipróbálja magát egy fiatal, hogyha karriert szeretne építeni?

Attól függ, milyen karriert szeretne valaki. A növendékeim között van olyan, aki nem tudja elképzelni, hogy külföldön dolgozzon, ő Magyarországon szeretne bekerülni egy jó zenekarba. De ha valaki másról álmodik, akkor szükséges, hogy nemzetközi szinten is tapasztalatot szerezzen. Az egyik tanítványomat, Bereczky Zsoltot például nemrég vették fel a Berlini Filharmonikusok Karajan Akadémiájára.

A külföldi tapasztalatszerzés nem azért fontos, mert ott jobban tanítanak. Úgy vélem, a magyar iskola is rendkívül jó, számtalan olyan szakember van, akiktől rengeteget lehet tanulni. Én magam is sokat köszönhetek magyar zenészeknek, például Rados Ferencnek, Várjon Dénesnek vagy Nagy Péternek.

Külföldön viszont tágítani tudjuk a látókörünket. Egy furcsa hasonlattal élve olyan ez, mint amikor az ember főzni tanul. Tegyük fel, hogy ismer egy bevált húslevesreceptet, ám külföldre kerülve szembesül azzal, hogy ugyanannak az ételnek számtalan különböző változata létezik. Miután megismerte ezeket, már tudatosan képes dönteni arról, milyen fűszerekkel szeretné gazdagítani a saját receptjét. A keverék a fontos, amitől az egész változatosabb lesz. Éppen ez a sokféle hatás teszi gazdagabbá és izgalmasabbá a zenélést is.

Említettél néhány nevet, akiktől sokat tanultál. A tanáraid közül kik voltak rád a legnagyobb hatással?

A legtöbbet első tanáromnak, Szilágyi Pálmának köszönhetem, akinél elkezdtem kürtölni. Az ő motivációközpontú szemlélete és rendkívül közvetlen órái nagyon vonzóvá tették számomra ezt a pályát. Később a Zeneakadémián Tarjáni Ferenctől is rengeteget kaptam. Amikor pedig külföldre kerültem, egy egészen új világ nyílt meg előttem. Berlinben Christian Dallmann volt a professzorom, akitől nem csak szakmailag tanultam rengeteget. Rá a mai napig bármikor számíthatok. Rajta kívül a norvég kürtművészt, Frøydis Ree Wekrét is a mentoromnak tartom, de gyakran kikérem Wolfgang Guggenberger trombitaművész tanácsait is. Természetesen a listát lehetne még tovább folytatni.

Van valami, amit másképp csinálnál most, ha elölről kezdhetnéd a pályát?

Szerintem mindenkinek lenne olyan, amit másképp csinálna, mert nagyon sok hibát követünk el, és ezt a tanulmányokra, az aktív zenekari létre és a tanításra is értem. A siker jó dolog, de hiszem, hogy valójában a kudarcokból fejlődünk a legtöbbet. Ha valami nem sikerül elsőre, meg kell nézni, miként lehetne másképp csinálni. Az a filozófiám, hogy sosem veszítek: vagy nyerek, vagy pedig újra megpróbálom. Minden kudarcot a helyére kell tenni, mert nélkülük senki sem jut el a célig. Ez egyfajta természetes szelekció is: megmutatja, ki az, aki nem hátrál meg az első akadálynál, hanem végigjárja a rögös utat, és leküzdi a saját démonjait.