Gyorstalpaló lengyel zeneszerzőkhöz

Északi jóbarátaink hozzánk hasonlóan a zenében élhették meg hazafiságukat. Az Európa ízei sorozat május 17-i hangversenye előtt bemutatjuk a lengyel zene három mesterét: Moniuszkót, Chopint és Szałowskit.

Amikor 1795-ben Lengyelország önállósága megszűnt, területét pedig felosztották Oroszország, Poroszország és Ausztria között, a lengyelek számára a nyelv, az irodalom, a vallás – és persze a zene vált az államiság pótlékává. A romantika korszakában, amikor a nemzeti gondolat Európa-szerte divatossá vált, Liszt Ferenc így beszélt Chopinről: „A haza múzsája diktálja dalait, és Lengyelország kétségbeesett kiáltása adja művészetének rejtélyes, megfoghatatlan költőiségét.” Liszt talán saját magyarságának tükrét látta a száműzetésben élő Chopinben. De igaza volt abban, hogy Chopin nem csupán egy zeneszerző volt a lengyelek számára, hanem a kulturális önazonosság szimbóluma, aki a polonéz és a mazurka műfajában folyamatosan emlékeztette Európa közönségét a lengyelek létére, szenvedéseire és értékére.

A lengyel nemzeti opera atyja: Stanisław Moniuszko

Ahogy Erkel Ferenc a magyar közönség számára, úgy volt Moniuszko meghatározó, a hazafias gondolatokat tápláló operaszerző a lengyelek körében. 1819-ben született a mai Belarusz területén, lengyel földbirtokos családban, majd Varsóban, Minszkben és Berlinben tanult, hogy végül Vilnius után a lengyel „fővárosban” váljon megkerülhetetlen komponistává, tanárrá és karmesterré. Máig a lengyel nemzeti opera atyjaként emlegetik, hiszen Chopinnel ellentétben nem emigrált nyugatra, lengyelül komponált, és forradalmi témákat vitt színre. Legjelentősebb műve, a Halka azt a társadalmi feszültséget is tükrözi, amikor a lengyelséget nemcsak a megszálló hatalmak, hanem a nemesség és a parasztság közötti konfliktusok is megosztották. Hasonlóan Erkelhez, Moniuszkóra egyszerre hatottak a francia, olasz és szláv operák, de zenei nyelvébe olyan lengyel néptáncokat is beolvasztott, mint a polonéz, a mazurka, a kujawiak és a krakowiak.

A zongorás „nagykövet”: Chopin

A zongora költőjét természetesen nem kell bemutatnunk, ám lengyelsége mégis más fénytörésbe helyezi a többnyire az egyetemes európai zene mesterének tartott szerzőt. Chopin a Varsóhoz közel fekvő Żelazowa Wolában született. Húszéves volt, amikor elhagyta hazáját, élete nagy részét Párizsban töltötte. Nem írt operát, kantátákat, teljes életműve a zongorához kötődik, de éppen így formálta magasrendű műfajjá a mazurkát és a polonézt.

A két lengyel táncot valójában már ismerték Európában, a szászok legalábbis biztosan, hiszen a perszonálunió idején egyszerűsített változatban ugyan, de eljutottak a németekhez. Az 1840-es évekre pedig – ekkor Chopin már Párizsban alkotott – a francia főváros polgárságának körében is divatossá vált a mazurka és annak keringőhöz hasonlító változata, a „Varsovienne”. De nem volt ismeretlen a polonéz sem, hiszen Händel is komponált darabot „alla polacca” stílusban. Ám Chopin zongoradarabjainak költőisége nemcsak a táncot, de a lengyelséget is magasabbra emelte: levelei szerint maga a zeneszerző is hol büszkén, hol aggódva élte meg hazafias érzéseit a mazurka inkább bensőséges hangú, illetve a polonéz reprezentatív, nagyobb szabású műfajában.

Úton a modernség felé: Antoni Szałowski

Antoni Szałowski Párizsban tanult a kor meghatározó tanára, Nadia Boulanger keze alatt, egy-két művével szép sikereket ért el. A 20. századi neoklasszicista zeneszerző más kihívásokkal szembesült, mint elődei: Lengyelország a két világháború között törékeny függetlenségnek örvendett, de 1939-ben két oldalról is megtámadták. A háborút bujkálással töltötte, utána emigránsként Párizsban maradt, és a sztálinizmus évei alatt sem nyerte el méltó helyét. Leghíresebb műve a Zenekari nyitány, amellyel 1937-ben aranyérmet kapott a párizsi világkiállításon. Szałowski zenéje megmutatja, hogy a 20. században a lengyelség immár a modern európai zenekultúra szerves része volt, hogy aztán olyan mestereket adjon a világnak, mint Witold Lutosławski, Henryk Górecki vagy Krzysztof Penderecki.