Ez már nem Kansas

Pedig a mese ott kezdődött: a húszezer lakosú Prairie Village leghíresebb szülöttje a csúcsformában lévő Joyce DiDonato, akit nem a forgószél, hanem tehetsége és akarata röpített végtelen messzeségbe.

Az amerikai álmok közül nem mind válik valóra, de Joyce DiDonato személyes történetét érdemes röviden összefoglalni. A népes ír–amerikai családból érkező fiatal lány jó ideig nem operaházakról, hanem a Broadwayről álmodott: eleinte a musicalszínpadon elért sikerek és az énektanítás terve lebegett a szeme előtt. Gyakornokként került a Santa Fe-i Operaházhoz, ahol lassan sínre került: a musical mellé bekúszott az operett és az opera. Ma is több műfajt átölelő és változatos repertoár jellemzi, amelynek építése már itt elkezdődött: a barokktól a kortárs zenéig mindenbe belekóstolt.

© Sergi Jasanda

DiDonato professzionális karrierje a huszadik század utolsó éveiben vett valódi lendületet, amikor a milánói Scala, a Washingtoni Nemzeti Opera után a New York City Opera, majd a Metropolitan közönségét is levette a lábáról. Nem ült a babérjain: bejárta Európát és a világot, koncerttermekben legalább annyiszor fordult meg, mint operaszínpadokon. Versenyeken nyert elismerések, ösztöndíjak után lemezfelvételek sora következett, közben a világ vezető karmestereivel dolgozott: William Christie, Riccardo Muti, Antonio Pappano vagy Yannick Nézet-Séguin is dirigálta.

Lenyűgöző az a minden értelemben vett tágasság, ami DiDonato karrierjét jellemzi. Négyszáz évnyi zene az otthona: Purcelltől Janáčekig, Mozarttól Kevin Puts 2022-es operájának ősbemutatójáig, és még tovább terjed a repertoárja. Legyünk büszkék rá, hogy szinte hazajár a Müpába: három eddigi itteni fellépése az intézmény történetének legfényesebb lapjai közé tartozik.

Diszkográfiájában száznál is több tétel szerepel, köztük a díjhalmozó Les Troyens 2018-as felvétele. És ne feledjük a három Grammy-díjat sem, amelyet „A legjobb klasszikus vokális szóló” kategóriájában kapott. És ez még nem minden: amellett, hogy a világ egyik legismertebb lírai koloratúr mezzoszopránja, Joyce DiDonato huszonnégy órás munkanapjába az aktivista lét is belefér. Hogy saját pályaíve mennyire volt váratlan, azzal pontosan tisztában volt és van, ezért is tekinti a zenét gyógyító erejű közvetítőnek, amely a legmélyebb sebeket is képes meggyógyítani. Legyen szó pályakezdő énekeseknek tartott mesterkurzusokról, fogvatartottaknak szervezett fellépésekről, javítóintézetekben vagy hajléktalanszállókon élő anyák megsegítéséről, DiDonato folyamatosan jelen van és cselekszik.

© Sergi Jasanda

Világszerte tömegek csodálják, ahogy egy-egy áriába érzelmek egész skáláját sűríti, ahogy nem csupán kifogástalan technikával, de a zene belülről sugárzó, mély értésével lép színpadra. Figyeljük az arcát, a tekintetét is; azt, ahogy szemvillanással teremt figurát, ujja köré csavarva énekes partnert és ámuló nézőt egyaránt.

Joyce DiDonato kérdés és kétely nélkül az operadívák hosszú sorát gyarapítja, de közülük is a hamisítatlan 21. századi, életvitelszerű multitasking emeli még magasabbra. Aki ennek ellenére – vagy épp ezért? – korántsem megközelíthetetlen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint egy nemrég megjelent interjúja, amelyben arról beszél, hogy bár az opera szerelemről és halálról, szenvedélyről és féltékenységről beszél, ő mégsem elérhetetlen magasságból szól hallgatóihoz:„Büszke vagyok arra, hogy elképesztően keményen dolgozom, de sosem veszem magamat túl komolyan!”

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2024/25-ös évadának 2. számában jelent meg.