Ki viseli a nadrágot az operában?

Aki csak egy kicsit is elmélyed az operák világában, viszonylag korán szembesül egy elsőre talán zavarba ejtő jelenséggel: egyértelműen egy nőt látunk magunk előtt, aki férfiruhát viselve énekel, és véletlenül sem azért, mert álcázza magát (mint, mondjuk, Leonora a Fidelióban vagy Gilda a Rigoletto egy pontján), hanem mert valóban fiú vagy férfi karaktert alakít. Rövid bevezetőnkben a nadrágszerepekkel barátkozunk.

A legrövidebb definíció szerint: a nadrágszerep férfi karakter, női énekesre írva. Az angol pants role, trouser role, a német Hosenrolle mellett az olasz ruolo en travesti kifejezés egyformán a másik nemhez tartozó jelmez felöltését helyezi fókuszba. A nadrágszerepeket leggyakrabban mezzoszopránok adják elő, olykor pedig altok vagy szopránok, ám a nézőnek is jut aktív feladat: el kell fogadnia, hogy egy fiú vagy férfi szólamát hallja egy nő torkából felcsendülni.

Ha a jelenség eredetét keressük, gyorsan eljutunk a castratók erősen vitatható, kegyetlen hagyományáig. A 17–18. században, az operaműfaj megszületése és megizmosodása korában sok főszerepet fiatalon kasztrált fiúk énekeltek, akiknek magas hangja felnőttkorukban is megmaradt. Miután a gyakorlat kikopott, valahogy pótolni kellett a magas férfihangokat: a mezzo énekesnők ekkortájt húztak először nadrágot az öltözőkben. Kisvártatva Mozart, Rossini és a bel canto szerzők megteremtették a nadrágszerepek aranykorát: a 18. század második felében már mindennapos gyakorlattá vált a választás, ami a 19. század derekától kezdett elhalványodni.

Mielőtt valaki azt hinné, hogy igazi kuriózumról van szó, ki kell ábrándítsuk: van jó néhány örök kedvenc nadrágszerep, amelyeket azok is ismerhetnek, akik nem töltik minden idejüket operaházakban vagy hangversenytermekben. A legismertebb mind közül alighanem Mozart Cherubinója a Figaro házasságából: a szerelmes, zavarban lévő kamasz zeneileg és karakterformálásban is komoly lehetőség egy énekesnőnek.

Susan Gritton (b), mint Sophie és Diana Montague (j), mint Octavian A rózsalovag 2003-as produkciójában © Tristam Kenton / The Guardian

De hosszú a sor az ismerős nadrágszerepekből. Ott van Octavian, Strauss A rózsalovagjának ifjú, szenvedélyes nemese. Vagy Bellini I Capuleti e i Montecchi című operája, amelyben Shakespeare leghíresebb szerelmes ifjának, Rómeónak a szólamát mezzoszoprán hangra írta a komponista. Humperdinck népszerű meseoperájában, a Jancsi és Juliskában a címszereplő kisfiú szintén klasszikus nadrágszerep. És persze ne feledkezzünk meg Gluck Orpheusz és Eurüdikéjéről sem, amiben a szerelméért az alvilágba leszálló Orfeusz szerepe eredetileg castrato hangra íródott, ma pedig mezzoszopránok vagy kontratenorok adják elő.

Van azonban a hagyománynak egy olyan aspektusa, amelyről jóval kevesebb szó esik: vajon mit gondolnak azok az énekesnők, akiknek férfiruhába bújva kell bizonygatniuk szerelmüket egy partnernőjük iránt? 2015-ben a The Guardian hasábjain Alice Coote brit operaénekesnő emlékezetes cikkben számolt be ilyen irányú tapasztalatairól, melynek itt csak az első mondatait idézzük: „Fizetést kapok azért, hogy leszorítsam a melleimet, férfiruhát öltsek, nőkkel szerelmeskedjek – mindezt úgy, hogy közben mikrofon nélkül énekelek, technikailag hihetetlenül bonyolult zenét. Ezt csinálom a próbákon, majd utána a világ minden pontján ezrek figyelik estéről estére, ahogy ezt teszem.” Izgalmas írásának konklúziója is elgondolkodtató: az énekes bevallja, hogy a sok nadrágszerep miatt fel kellett tennie a kérdést önmagának: mit is jelent valójában a női identitás?

Alice Coote (j), mint Jancsi és Lydia Teuscher (b), mint Juliska a Glyndebourne Operafesztivál 2010-es produkciójában © Bill Cooper / Glyndebourne

Annalisa Stroppa, generációjának egyik legismertebb olasz mezzoszopránja egy interjúban más szempontokra is felhívja a figyelmet: „Nagyon élvezem a nadrágszerepek éneklését; úgy vélem, óriási szerencse, hogy ennyire különböző szerepekbe bújhatunk. Egy nő számára férfi karaktert alakítani színészi lehetőség: nagyon alaposan megfigyelem a férfiak viselkedését és mozgását – legyen szó gyerekekről (mint Jancsi), kamaszokról (mint Cherubino vagy Rómeó) vagy érettebb férfiakról (mint Ascanio és Orpheusz). Nem könnyű, de lehetséges! A legfontosabb, hogy eggyé váljunk a karakterrel, akit megformálunk – akkor minden természetessé válik, a mozgás összhangba kerül a hanggal és a rendezői elképzelésekkel.”

Mindez kis ízelítőt ad abból, milyen különleges kihívásokat jelent egy nadrágszerep egy elhivatott énekesnőnek. Sokakat ugyanakkor vonz a feladat, hiszen elmozdulhatnak az operaszínpadokon oly gyakorta csupán szenvedő nő sztereotípiájától, hogy erősebb, dinamikusabb karaktereket építhessenek fel. Idővel aztán versenytársként tűntek fel a férfi kontratenorok is, akik körül komoly kultusz bontakozott ki az elmúlt évtizedekben, s akiket a rendezők előszeretettel kérnek fel ilyen szerepekre.

Ahogy már utaltunk rá, a nézőnek is jut itt feladat, hiszen el kell hinnie, hogy a nő férfi, hogy a női hang valójában egy férfi karakterét és motivációit beszéli el. Van, amikor a nemváltás humoros, máskor megható, olykor drámai – mindez attól is függ, ki énekli, hogyan játssza, mi pedig épp akkor mit látunk, mit hallunk bele és mögé. Idővel a dramaturgok és a rendezők is felfedezték az ebben rejlő lehetőségeket, hiszen váratlan árnyalatok, feszültségek, zavarba ejtő ambivalencia jelenhet meg a karakterekben.

Akármit is gondoljunk a jelenségről, a nadrágszerepek ma is jelen vannak, és erősen hatnak a nézőre, amikor segítenek egyensúlyozni zene és színjátszás, hagyomány és újdonság, női hang és férfi karakter között. És ki tudja, lehet, hogy legközelebb már más szemmel figyeljük azt a fiút a színpadon, aki talán nem is az, akinek látszik...