A 2023/24-es évad zeneszerzője: Orbán György

A marosvásárhelyi születésű Orbán György korunk egyik legjelentősebb – másokétól markánsan különböző hangvételű – dalköltője, a posztmodern alkotói gondolkodás ihletett képviselője. Sok műfajban alkot, színházi kísérőzenét, filmzenét, operát, oratóriumot, dalokat, kamarazenét, zongoraműveket egyaránt komponált. Életművének nagyobb részét misék, oratorikus művek, magyar és latin nyelvű kórusdarabok, dalok, vagyis vokális kompozíciók teszik ki. Legkülönfélébb műfajú és apparátusú darabjait, zenekariakat és kamarazeneieket egyaránt, szívesen hallgatja a közönség.

Az évad zeneszerzőjeként ez a sokoldalúság állt a fókuszban, és a nemzetközi jelentőségű életmű kevésbé ismert vagy máshol még sosem hallott darabjai is műsorra kerültek. „Az év komolyzenei műve” kategóriában az Artisjus-díjat is elnyerő Requiem mellett a Müpa közönsége hallhatta a világon először a zeneszerző II. szimfóniáját, Dominus Tecum – A Leány és az Arkangyal című új kamarakantátáját, valamint Égrenéző című darabját is. Három tanítványa egykori mesterük ihlette művekkel tisztelgett előtte, míg az egyedi gondolatiságú és hangulatú, sajátos látványvilágú előadásairól ismert Feledi János Orbán egyik kórusművére és miséjére alkotta meg új koreográfiáját.

Vajda János méltató szavai Orbán Györgyről

„Lauda, lauda, la’-la’-la-u-da”

1979-ben, vagyis negyvennégy éve találkoztunk először egy koncerten, ahol Öt kánon J. A. verseire című darabja hangzott el. Kék kordbársony öltönyt viselt. Erre emlékszem, meg a darabra. Partitúráit azóta is gyűjtögetem, illetve „lopogatom”. Később, amikor a Zeneműkiadó szerkesztője lett, gyakrabban találkoztunk, ettünk, ittunk, zenét hallgattunk (Mahler, Sosztakovics), talán beszélgettünk is, bár ezek az alkalmak idővel már inkább monológokká váltak, ő beszélt, mi hallgattuk. Volt mit. Selmeczi György unszolására még közös művet is írtunk, avantgárdnak álcázva magunkat. Csodás időszak volt, mikor egymásnak mutogattuk készülő darabjainkat.

Hihetetlenül pontos és lényeges volt minden megjegyzése, de a legfontosabb mégiscsak az volt, amikor eljátszotta mondjuk a Passiót vagy a Roratét. Aztán a közös alkotóházi idők, amelyeknek a következménye lett Kisoroszi, ahol máig mind a négyen [Orbán György, Vajda János, Selmeczi György, Csemiczky Miklós – a szerk.] együtt lehetünk.

Persze a legfontosabbak természetesen a művek. Azt hiszem, a magyar zenei élet prominensei közül sokan nincsenek tisztában azzal, hogy milyen hatalmas életmű született itt az elmúlt évtizedek során.

Nemzetközileg ismert és sikeres kórusszerzőnek tartják, de nem ismerik jelentős kamarazenei munkásságát, oratóriumait, miséit, dalait, zenekari műveit. A Müpa vállalkozása remélhetőleg változtat ezen.

Úgy vélem, hogy ha mondjuk, ötven-száz év múlva él még egyáltalán a klasszikus zene, ha lesznek utódaink, akik hallgatnak „szomorúzenét”, és esetleg kíváncsiak lesznek arra is, hogy mit műveltek elődeik, azaz mi, erről a korról a legjobb, legszebb, legigazabb válaszokat Orbán György műveiből kaphatják majd.