„Láttam jegest, gumirádlis lovas kocsit az utcán, voltam dohányleveles trafikban, Tüzépen, telefonáltam tantusszal, álltam kocsmában gyermekfővel, melyet még a húszas években nyitottak, jártam udvarokban, ahol 1830 óta állt az idő, arcokat, ráncokat, mozdulatokat őrzök, szemeket, színeket és hangokat.” Ez az idézet hűen szemlélteti a pályáját történészként, a hazai zsidóság modern kori társadalom- és kultúrtörténetének kutatójaként kezdő, az 1990-es évektől azonban kiváló novelláskötetek (Idősb hölgy három ujja vállamon, Anderson-taktusok, A Bécsi úton) szerzőjeként ismertté vált Zeke Gyula írói mentalitását. A megállt idő, a lelassult létezés, a türelmes szemlélődés írója ő, Budapest szerelmese, a város megannyi zegzugának, letűnt korok pusztulásra ítélt rekvizitumainak ismerője, szenvedélyes megörökítője. Évtizedek óta különös vonzalom fűzi Budapest kávéházi kultúrájának múltjához és jelenéhez. Már a Frankl Alionával közösen jegyzett Kávézók kalauza (2005) is sokkal több volt kávéházi bédekkernél. A fővárosi eszpresszók történetét, a kávéivás metafizikáját és erotikáját feldolgozó Volt egy feketém (2015) ismerete nélkül azonban a presszómonográfiát méltató kritikusok szerint már nem lehet megírni Budapest 20. századi történetét: „Zeke olyan alapossággal, körültekintéssel és beleérzéssel foglalja össze a budapesti eszpresszók tündöklését és bukását, hogy szinte az olvasót is odaülteti a műanyag huzatú kis székekre, az olvadó tócsákban ázó nagykabátaljak közé“.
„Forma- és hagyománytisztelet, hitetlenség és szakralitás” – mondta Zeke egy interjúban az elmúlt harminc éve afféle személyes metafizikai összefoglalásaképpen, egyben a különlegesen izgalmasnak ígérkező est lehetséges mottójaként.

Rendező: Müpa